Kábelekről írni, bevallom, elég fárasztó. Egyrészt azért, mert leginkább a technikai részletek érdekesek: miből van, hogyan készült, de legfőképpen az, miért olyan. A legtöbb esetben mégis vagy a kábelek vélt hangzási karakteréről, vagy a mellékes tényezőkről, az árakról és annak okáról szólnak a cikkek.

A legtöbbször az az ellenvetés éri a csövekből építkező erősítőket, hogy az előállításuk és a fenntartásuk drága. Ehhez persze tudni kell, hogy mihez képest drága. Ugyanakkor nem is olyan rég jöttek újra divatba azok a D osztályú kapcsolások és azok az olcsósított, fogalmazunk diplomatikusan: jóárasított dacok, amellyeknek azt a szerepet szánták, hogy a veszteségmentes formátumokat felhúzzák arra a szintre, amely már versenyképes az eddigi, jól bevált formátumokkal.

Az a legnehezebb az ilyesfajta blogokban, hogy szavakkal kell beszélni hangról, amit a fülünkkel érzékelünk. Lényegében az ilyen szövegekhez mindig hozzá kellene tenni, hogy mik a prekoncepcióink, leírni, hogy milyen ideál él bennünk, milyen zenéken szocializálódtunk, sőt, nem árt hangsúlyos kitételként minden mondatba beleírni, hogy „szerintem”, mert a vonalas gondolkodás nem tűri az egyedi véleményt. Ha arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy létezik és valóságos egyfajta minőség, amely felülírja a szabályokat, először is definiálnom kellene, hogy mi is az pontosan, majd megfogalmazni a szabályokat, amelyeket nemes egyszerűséggel átlép. Mivel a dolog innen már lényegében egyszerűvé válik, kezdjük ezzel.

Ahogy az ember öregszik, egyre nagyobb ingerenciát érez arra, hogy megindokolja a saját tetteit. Aztán ezek az önigazolások olykor a tetőpontjukra érve kisülnek és belefutunk olyan mondatokba, hogy én már tizenöt éve, ésatöbbi, ésatöbbi.

Legyen ez most nosztalgia

Időnként arra gondolok, hogy az öregedő hifisták átka utólért engem is. Nem, nem a megcsontosodásról vagy az újdonságok iránti lanyhuló érdeklődésről van szó, véletlenül sem. A sok kacskaringó után, amit az ember megtesz, mire megfelelő készülékeket úgy és olyan módon összeválogatja, hogy azokon a lemezgyűjteményének darabjai kellőképpen megszólaljanak, lehetne már annyi tapasztalata, hogy nem fut bele triviális dolgokba.

Minden hifi láncnak vannak fejleszthető pontjai. A folyamat gyakorlatilag végtelen, hiszen a fejlődésnek alapfeltétele, hogy mindennél van jobb. Az egyre tökéletesedő ipari szabványok és az elektromikrószkóp elterjedésevel egyre jobban értjük, hogy az anyagban bekövetkezett változásoknak milyen audiofil tulajdonságai lehetnek, mely területeken lehet őket felhasználni, és milyen mélyen tudnak részt venni a hifi lánc zenereprodukciós szerepkörében.

Vissza a jövőbe

2010-ben a Házimozi és Hifi show-nak mostoha sors jutott az első napjára, ugyanis koncertre mentünk helyette, így a szombat maradt az egyetlen nap, hogy ellátogasunk a West-Endbe. Már régen leszoktam arról, hogy ilyen vagy olyan szempontok alapján minősítésekbe kezdjek, és a hifi showt sohasem tekintettem olyan horderejű dolognak, amiről lemaradni komolyabb veszteséget jelentene, ugyanakkor, mivel high-end show továbbra sincs, ez az egyetlen olyan hely, ahol a hobbi iránt érdeklődők minden évben összegyűlnek, hogy két szatyor prospektussal felrakodva elégedetten hazasétáljanak a tavaszias meleggel támadó őszben.