Az egyenes drót esete az elektronnal

Kábelekről írni, bevallom, elég fárasztó. Egyrészt azért, mert leginkább a technikai részletek érdekesek: miből van, hogyan készült, de legfőképpen az, miért olyan. A legtöbb esetben mégis vagy a kábelek vélt hangzási karakteréről, vagy a mellékes tényezőkről, az árakról és annak okáról szólnak a cikkek.

A fő érv az ódzkodásra tulajdonképpen ez lehetne, továbbá azért igyekszem kerülni, mert leginkább maga az alkotó tudná megmondani, hogy miért esett a választása mondjuk a vezető tekintetében éppen arra az összetételű anyagra, miért húzta éppen abba a burkolatba, miért árazta éppen annyira, ésatöbbi, ésatöbbi. Egy kábel feladata akkor teljesül, ha nem kimutatható a rendszerben, azaz nincsen saját, messziről felismerhető jellegzetessége, pusztán átereszti az elektromosságot, oly módon, hogy kvázi eltűnik a jelútból. Na igen, ez viszont újabb csapás a levegőbe az árnyékharcunk során, hiszen az elektronikának, sőt a hangfalaknak is ez a szerepe. (Micsoda egy pocsék helyzet ez, sóhajt fel ilyenkor a hifista, abbahagyva egy kissé a klaviatúra püfölését. A semmiről kell írni, lehetőleg élvezetesen)

Én általában két magatartással találkozom: vagy túlhangsúlyozzák a kábelek szerepét, vagy alul. Olyan nagyon ritkán van, hogy a helyükön kezelnék a dolgot. Mindez nyilván temperamentum kérdése is, legyek akkor én a mérleg nyelve, gondolja az olvasó, és tessék, akkor súlyozzam a megállapításokat. Ilyen messzire azért nem mennék, inkább bemutatok pár tapasztalatot velük.

Métere egymillió/vasedényben kapható

A túl- vagy alulhangsúlyozás végül is érthető: abban a pillanatban, amikor a kábelek elérték azt a fejlődési szintet, hogy az áruk versenyképes lett az elektronikákkal, azok, akik komoly rendszerekben gondolkodtak és ilyenekkel is éltek együtt, hamar belátták, hogy sokat nyerhetnek velük, sőt, egy idő után nem is nagyon maradt olyan feljebb lépési lehetőség, ami ne milliókba kerülne és nyújtana annyit, mint egy jól sikerült kábel. Az ellenkező oldal azzal érvelt, hogy anomáliának és nonszensznek tartotta a több százezer forint/méter kábelárat egy „marék madzagért”, ahogy ők jellemezték, kerek perec megtagadva a jelenség létezését, ami számomra egyértelmű dacreakciónak tekinthető. (Az esetek igen nagy hányadában nem is hallották a terméket, amiről viszont nagyon határozott véleményük volt) Szerepelt még az érvek között a hatás eliminálásának csökkentése vagy negligálása, ami azért is érdekes, mert a nyilatkozó kompetenciájáról nyújt meglehetősen lesújtó képet, de szerették a hatást összefonni némi „arcátlanul zsíros üzlet” hívószavú, szintén nem túl intelligens összeesküvés elmélettel is. (Akik egyébként erre hajlamosak, előszeretettel vádolják az egész high-endet ezzel, egy kalap alá vonva a kóklereket és a nagy múltú, high-end brandeket is)

Gombhoz a kabát

Valójában a jó kábelek ára megközelítően tükrözi a minőségüket, sőt, a komolyabb cégek madzagjain alig van némi haszon, lévén léteznek olyan, kifejezetten kábelekre specializált cégek, akik marketingerejüknél fogva lényegesen többet adnak el, mint azok, akik a készülékeikhez tervezik és ajánlják a saját tyúkbeleiket. Ebből kifolyóan érdemes azt venni, amit a gyártó ajánl az adott termékéhez. A kábeleknek van egy olyan hatása, ha a szintek között ugrándozunk, vagy túl sokat nyerhetünk, vagy megüthetjük a bokánkat. A kevésbé jól teljesítő rendszerekbe kötött túl jó kábel a rendszer összes hibáját, a készülék, a felvétel minden jellemzőjét a hallgató nyakába borítja, a hangzási balansz felborulhat, a hangkép eltolódik, kiemelésekre, hangsúlyeltolódásokra figyelhetünk fel. Ugyanígy fordítva: komoly high-end láncba kötött olcsó kábel hangja jól kimutathatóan fogja vissza a zene folyamát. Ennek a tudásnak kellene valamennyire megszilárdulnia, hogy ne legyen annyi félreértés és anomália a kábelek ürügyén, de vélhetően erre várhatunk ítéletnapig. Azt elfogadhatjuk kiindulópontként, hogy a rendszer ára legyen arányos a kábelek tekintetében is. Közepesen, vagy szerényen árazott rendszerbe nem érdemes ezüst vezetőjű kábeleket venni, mert nem fogja kifutni magát az elektronika, túl sok lesz az információ, egyszerre felborul a zenei és a hifis hangkarakter aránya. Amit nyertünk a réven, azt elveszítjük a vámon. Az olcsó kábel amúgy is mindig kompromisszum, kielégítően, igen ritka esetekben jól is tud szólni, de nincs versenyben a profik drótjaival; nem ritkán pont ezt a különbséget tükrözi az árkülönbség.

Minőségi kapcsolat

Hogy milyen a jó kábel? Legfőképpen informatív és neutrális. Az érdekes mégis az, hogy a jó ezüst drótok ezen felül tudnak mást is. Ha minden áron fogalmazni akarok, akkor ez talán a sávszélesség végtelenné tágulása, a torzítás totális megszűnése lenne, sok más – például a dinamika tartalékok kiaknázása, a helyes hangszerhangok – jellemzői mellett. Szokták még mondani, hogy az ezüstök hangja lassú, amolyan „szellemidézés”, és valóban: mintha belassulna a zene, valójában pont az ellenkezője történik. A tranziensek és a lecsengések a helyükre kerülnek, ezáltal a zene térbelisége megváltozik, mintegy kikerekedik, a hangzás testközeli és tapintható lesz. Az énekhangok nem kiabálnak, letisztul róluk az olcsó kábelek sziszegős, felharmonikus torzításokat kiemelő hangzási ballasztja. A tömör réz vezetőknek van egyfajta fényes karaktere, a középsáv kiemelése miatt a legtöbben ezt hallják igazán jónak, de nekem az a tapasztalatom, hogy rövid idő után az ilyen típusú tisztaság fárasztóvá válik, az állandó hangsúlyozása eltereli a zene valódi felépítéséről a figyelmet. Mivel a középsáv előtérbe tolakszik, minden ahhoz képest lesz értelmezhető, ahelyett, hogy a valóságos arányokat hallanánk a felvételeken. Sok komoly rendszernek ez a legnagyobb hibája, túl fényes, túl neutrális hangzás miatt egy idő után fárasztóvá teszi a zenehallgatást, főleg nagy hangerőn. A jó hír az, hogy a technológia fejlődésének következtében ma már réz vezetőkből nagyon jó hangú kábeleket lehet készíteni. Ezek közül jó pár szinte minden paraméterben hozza az olcsó ezüstök hangzási előnyeit, azok árának töredékéért, ami nyilván annak köszönhető, hogy a réz, mint anyag lényegesen olcsóbb – ideértve a megmunkálását is –, mint az ezüst. De nézzük, hogy milyen kalandokba keveredett Misi mókus a kábelekkel.

Stabil összeköttetés

Már nem nagyon vagyok oda a méterben árult kábelekért, amit nekem kell otthon forrasztgatnom, házi körülmények között, ki tudja, milyen csatlakozóra, ki tudja, milyen forraszanyaggal. Jobban szeretem a stabil, szerelt kábelt, iránymegjelöléssel, ízléses csomagolásban, minőségi dugókkal. A kezdeti próbálkozásokat kikerülve egyből a közép vagy belépőszint fölötti IC-k és hangfalkábelek közül az AN Lexust próbáltam ki. (Minden esetben homogén módszerrel, ahol lehetett a hangfaldrót is azonos volt) A Lexus közkeletű elképzelés szerint a Kondo KSL-lel azonos, de ezen utóbbinak három eltérő verziója is van. A Lexus ára baráti, hangja nyílt és dinamikus, az alacsonyfrekvenciák megfogottak, súlyosak, szárazak. A kábelnek van egy stichje, ami kifejezetten szimpatikussá teszi, ez a levegőssége, feszessége, sebessége. A kábel gyors, remek hangszerhangokkal, nagyon jó csendekkel. Az elektronikát viszont nem kíméli, ahol a felvételeken basszustöbblet vagy sikító gitár van, odateszi azt is. A KSL hozzá képest mackós, kicsit lomha, olykor mélyben feldúsul. A következő lépcsőfok az AN S, ez már ezüst, szürke borítású műanyag burkolatban. A kábelről az első benyomás a tisztaság és a neutralitás. Letisztult, sallangmentes, az ezüstök magasfrekvenciás nyíltságával. Nincs benne akkora hajtás, mint a Lexusban, sokkal inkább nyugalom, béke. A hangszerhangjaiban már ott az a plusz, amit az ezüstök tudnak igazán: a hitelesség. Amíg a Lexusnak a rock zene és a gátlástalan tombolás, addig az S-nek a klasszikusok, az opera és a jazz sztenderdek a kedvencei; hallgatása közben akkor és ott megáll az idő. A következő lépcsőfok az AN V. Itt már finomodnak a dolgok, és még mindig nem vagyunk árban elszállva (108 000 Ft egy egyméteres szett) A V már nagy rendszerekben is vígan zenél, sőt, ott mutatja ki, mit tud igazán. A hangja egyesíti az S és a Lexus elönyeit, de itt már nincs semmilyen hiányérzet, itt-ott felbukkanó sávhatároltság, vagy tudásbeli korlát. Erőteljes és dinamikus, olyan nyíltsággal, hogy szinte eltűnik a jellemezni való sajátosság. Nagyon feszes, nagyon tiszta. A zenére figyelsz, amivel megtelik a szoba, a hangfalak eltűnnek, a hangerőt tovább lehet tekerni és a zene egyre „nagyobb” lesz, egyre dúsabb. Jazzen tapintható jelenlétérzet és lélegző szaxofon, lépegető zongorabillentések, hosszan kitartott húrzengés. A klasszikusokon a vonóskarban számolni lehet a kottatartókat, a mélybasszus árkot ás a nappali padlójába. Rockon észveszejtő tombolás, a porcelánvázákat és a törékeny holmikat érdemes biztos helyre vinni. Elektronikán elkezd minden nagyon sok lenni, a hullámzó, 30 Hz-es agyhalott basszus és a számítógéppel előállított digitális sikolyok, először kikapcsolnád, aztán csak vigyorogsz.

E rövid bemelegítő után a következő részben feljebb lépünk, hogy megtapasztalhassam, milyen az, amikor a kábel teljes értékű része a hifi láncnak. Nem lövöm le a poént, tartsatok ki.

Folyt. köv.