Merülés - zenék nyárra

Electronic_music.jpgUgyan a nyár a lemezmegjelenések terén kevésbé aktív, csökkentett üzemmódban üzemelnek a kiadók, azért akad pár izgalmas dolog, ezekből szemelgetnék párat.

Itt van mindjárt ASC (alias James Clements), zenéje, az elektronikus muzsikát kedvelők azon táborában referencia, akik a mélyebb, súlyosabb ezáltal, kevésbé dallamos oldalát szeretik az elektronikának. ASC zenéje beskatulyázhatatlan, leginkább megközelíteni és körülírni lehet csak, de azzal sem megyünk semmire. Előszeretettel használják a negyedekre épülő ritmusképleteket, de mégsem drum and bass, tele van szubbasszussal, mégsem dupstep, nagyon sok hangfüggönyt húz egymásra, egészen lassú, mégsem igazán drone, ahhoz nem annyira erőlködik, hogy poszt dupstepp legyen, nincs benne az a kissé idegesítő hibbant ketyegés, hogy UK funky-nak bélyegezzük, electronak sem nevezném, ambientnek végképp nem, ellenben eddig akármibe nyúlt, mindegyik hibátlan cucc lett.

Persze nem is az a fontos, hogy legyen egy skatulya, amibe kényelmesen beleillik, hanem az, hogy a végeredmény milyen. A legfrissebb anyag, ha lehet még sötétebb, komorabb, mint az eddigiek, elmaradnak a valamennyi tisztaságot jelentő szintik, és a meghagyott, leheletfinom dallamokat is lecsupaszítják teljesen. Az Out of Sync dupla (színes) vinylen és cd-n jött ki. A cd kifejezetten barátságos árával az év egyik legizgalmasabb megjelenése. Nekem az új Consequence mellett mindenképpen az egyik kedvenc lemezem. Ha már elektronika, akkor egy fényesebb, színesebb és vidámabb darab. BVdub névre hallgató alkotó (Brock Van Wey) Serenity címmel az ASC-hez hasonló, de annál lényegesen vidámabb, ha úgy tetszik, életigenlőbb anyagot jelentetett meg. Szerintem ez a lemez is nagyon rendben van, bár nem olyan mély, mint az ASC.

Vélhetően a Moritz Von Oswald trio-t nem kell bemutatni senkinek, a techno és a house emblematikus előadójának triója (benne Max Loderbauer-ral és Sasu Rippatival), szintén nyárra időzített. Az előző lemezük nekem nem nagyon jött be, kissé unalmas és fáradt volt, ez az új, úgy tűnik, hogy jobban sikerült. Néhol a jazz szólisztikus, egymásra felelgetős eszközeit is használó lemez kellemes hallgatnivaló és főként könnyen befogadható. Kicsit ugorva, de maradva a sötétebb vonalnál, Shackleton legfrissebb anyagát, a számtalan formátumban kiadott Music for the Quiet Hours/The Drawbar organ lemezét ajánlanám. Aki el bírja viselni azt a hidegséget és dermedt világképet, amit Schacketon a monotóniából és a bemintázott sámándobokból alkotott, mindenképpen szeretni fogja. Nekem már régóta etalon, de kétségkívül nem könnyű zene ez, érdemes megpróbálni. Mindamellett, hogy Schackleton lemeze a legelméletibb és legdurvábban filozófikus anyag az eddigiek közül, de az ezredik hallgatás után is bőven ad annyit, hogy elgondolkozzunk azon, miért is olyan a világ, amilyen.Actress szintén az a név, amire feltehetően sokan felkapják a fejüket. A R.I.P a harmadik lemeze. A kritikusok azt írják, a legkoherensebb, legösszetettebb anyag, ami eleddig kikerült a keze alól. Szerintem mindenképpen egyedi és leginkább olyan, mint Zomby, ha egy kicsit többet dolgozna a zenéin, vagy mintha zeneírás közben átment volna Burialhez ötletekért. Actress korántsem olyan nyomasztó, mint mondjuk ASC vagy Schackleton, szóval bátran feledkezzetek bele, megéri. A legvégére pedig egy kakukktojás. A 85 éves, a Sun-Ra Arkestrából ismert (Kelan) Philip Cohran a Hypnotic Brass Ensemble-lel kollaborálva nemrég jött ki egy lemezzel a Honest Jones kiadónál. A Chicagóban felvett, kicsit afrobeates anyag szerintem nagyon rendben van, nem csak a hangzása miatt, hanem a belőle áradó élet- és zeneszemlélete miatt is.