Zenetörténeti alapmű

Miles Davis Kind of Blue című lemezét 1959-ben vették fel, mindössze két nap alatt, március 2-án és április 22-én, New Yorkban. Ez az a jazzfelvétel, amely a jazzt nem kedvelők is keresnek, minden idők egyik legtöbbet eladott jazzlemeze, midenféle listán előkelő helyet foglal el, többek között a Rolling Stone féle 500 legjobb felvétel között a 12-dik, rögtön a Velvet Underground után.

Mint minden ilyen és ehhez hasonló felvétel, rengeteg kiadást és újrakidást élt meg. Az eredeti Columbia felvételt összesen négy magnóval rögzítették, egy mono és egy sztereó készülék működött egyszerre, plusz a két back up. A felvétel jellegzetessége, hogy a master az első magnó által felvett anyagból készült, amelynek a sebessége a megszokottán lassabb volt. Az első kiadás mono, nem sokkal később pedig piacra dobták a sztereó változatot is. A gyűjtők többsége a monot keresi, de egy-egy jó állapotú sztereó példányért is súlyos pénzeket fizethetünk. Kiadták Master Session néven, remasterelték, van belőle SACD, arany nyomatú cd, az eredeti sztereó kiadás is kijött számtalan formában, két lemezes verzióban, DVD-vel kiegészítve a megjelenés 50-ik évfordulójára. A két sessiont tartalmazó lemezen Davis a modális improvizáció jegyében instruálta a zenészeket, de a felvételt nem egy az egyben, hanem többszöri nekifutásra sikerült úgy felvenni, ahogyan azt Davis és Teo Macero elképzelte. A stúdiózás már akkor sem volt olcsó, a jazz pedig nem a zeneipar húzóágazata, így a két magnóra rögzítés egyrészt praktikus, másrészt biztonsági okokból történt, nem kellett minden tételt az elejéről kezdeni. A remaster során a sztereó mester szalagból dolgoztak, ugyanis az eredeti mono elveszett, vagy lappang.

A felvétel

A felvétel éteri tisztságot, magas fokú egységet, és olyan művészi qualitást tartalmaz, amelyet nem, hogy utólérni, de megközelíteni sem sikerült. A piros címkés Columbia nyomatok egyébként is nagyon jól szólnak, sőt a sztereó mintákból készül újranyomásokra sem lehet panasz. Az összes késöbbi kiadásnak a sztereó változat lett az alapja, a mono nyomat egyszer jelent meg. A sztereó változatlan újranyomásai mellett, miután kereskedelmileg igen sikeresnek bizonyult, csináltak vele mindent, a digitális technológia szokásos divatos módszereivel, Super Bit Mapping, DDD, 20 bit, a remaster során a sebességet is korrigálták, létezik 180, 220 és 250 grammos vinyl verzió is, préselték arany felületű cd-re, majd jöttek a Nice Price-os reissue-k, szinte követhetetlen számban. Ki tudja hány válogatáson, díszdobozban, hány borítóval került már forgalomba. A siker miatt egyébként az eredetiből is elég sok készült, és ez a gyűjtők nagy szerencséje, hagyatékokból még ma is fel-felbukkannak jó állapotú példányok. Manapság, amikor a digitális remaster már semmit sem jelent, a kiadók nem szeretnek sokat áldozni egy-egy kiadványra, hiszen a letöltések egyre emelkedő száma miatt, az előállítás költségeit sem hozza vissza a hordozók értékesítése. Nyilván az olcsóság és a keresettség miatt a legutóbbi - egyébként európai - nyomatban újra megjelent az a verzió, amelynek alapja a sztereó mesterszalag és amelyet Mark Wilder és csapata egy orsós magnóval újított fel. A cél egy nyilvánvalóan nagy tömegben és olcsón forgalomba hozható lemez lett, a zenehallgatók nagy szerencséjére. A külső a sztereó vinyl faximiléje, kissé homályos, a belső borítón pár sorral, a lemezen egy db bónusszámmal. Én a Média Marktban vettem 990 Ft-ért. Ezt a lemezt, amely a remasterelt verziót tartalmazza, és a kifejezetten digitálisan újramixelt, feljavított verziót, valamint az arany nyomatú cd-t és az eredeti mono vinylt hasonlítottam össze.

Vinyl kontra cd-k

Az első benyomás a vinyllel kapcsolatban az, hogy hihetlenül élő; a hangszerek hangja valóságos és gazdag színekkel szólal meg, a hangzási egyensúly tökéletes, semmi nem tolakodik előtérbe, természetes dinamikai egyensúly uralkodik a felvételen. Az atmoszféra nagyon magas fokú, szinte tapinthatóan jelen van, és arra késztet, hogy lehetőleg a teljes lemezt hallgassuk végig, ne csak a nyitó So what-ot vagy a Bule In Green-t. A zene sodrása magával ragadja az embert. Coltrane első belépése robbanékony, szinte erőszakos, Adderley meditatív futamai mellett robusztusnak, erőteljesnek hat. A ritmusszekció tökéletes, finoman kidolgozott és lendületes, nem alapot, hanem gerincet és vázat nyújt a zenének, amelytől az nem különválasztható. Az egész lemez egy és megbonthatatlan egység, amelyből egyetlen hang, zenei gesztus sem lóg ki, transzparenciája, levegőssége elsőrangú. Különösen érdekes, hogy a felvétel nem tűnik manipuláltnak, utólag a keverőpulton összerakott hangzó lexikonnak, az első hangtól az utolsóig élő és organikus, nagy zenészek ritka és tiszta pillanatai, egység és harmónia. A vinyl hangja lágy, levegős és tonálisan gazdag, hallani, hogy a technikai apparátus elsőrangú, főleg a fúvósok hangja élvezetes. Nincs rajta szűrő, utólagos machináció, a hangmérnők a zenészek játékára koncentrált, nem akarta a saját kézjegyét is megjeleníteni a felvételen. Nyers és tiszta. Azt hiszem ez az igazi profizmus, megőrizni a hordozón a soha vissza nem térő pillanatot.

A remaster verzió nyersanyagnak tekintette a master tape-et, és a saját hangzási igényeihez igazította. Főleg azok a verziók lettek feljavítva, amelyekben a különböző alkalmazott digitális technikákon van a hangsúly, nem a felvételen. Az arany nyomatú cd ma már valószínűleg ötször drágább, mint a sima mezei. Ez az első olyan verzió, amelyen a sebességet korrigálták, ezért valamivel vékonyabban kellene szólnia. A trombita hangja elveszik a többi hangszer között, a basszus brummog és minduntalan az előtérbe nyomakodna; összemosódnak a szólamok. A zene eltűnik, nincs digitális hangja, de a Columbia nyomatok jellemzően levegős élménye tovatűnik. Homályos és fedett, mintha egy nagyon kopott lemezt hallgatnánk*. Elzenélget, de nincs ott az élmény, olykor egy-egy pillanatra felkapjuk a fejünket, de összességében elcsúszik a tonális egyensúly. Coltrane szaxofonja úgy szól, mintha a mikrofont bedugták volna a hangszer csövébe, de mégis tompa és lapos. A legfeltűnőbb, hogy a cinnek is fénytelenek, a háttérben cicereg valami. A másik digitális nyomat a Super Bit Mapping és a Multi Chanel Dsd. Ezen a lemezen a megszólalás természetessége helyett egy arcbaugró, rendkívül túlforszírozott, rideg, tipikusan rossz cd hang az eredmény, amelynek következtében a legtöbb nagy tisztaságú rendszeren egyszerűen torzítva szólal meg. A digitális kivezérelhetőség maximumát kihasználva a dinamikatartomány az egekben. A sebesség mintha gyorsabb lenne, mint az előzőekben és itt már megjelenik a vékony hangzás, annak minden hárányával együtt. Összehasonlításként feltettük a Nefertitit, az is jellegzetes Columbia hangzás, de nem volt sem vékony, sem torz, viszont a cinn leütéseket meg lehetett volna számolni, ha akartuk volna. És ha már hasonlítgatunk, megvan a Bitches Brew is vinylen, eredetiben, ott a teljes hangzási ballansz tökéletes, a legjobb trombita hang, még akkor is, ha az a lemez korántsem kifogástalan állapotú, és elég koszos is.

Filléres darab

Nézzük a sima mezei cd-t, amelyen nincs más hókuszpókusz, csupán a Mark Wilder féle remaster. Én ezt korábban mononak tudtam, holott egyértelműen sztereó, de annyira közel áll a hangja a mono vinylhez, hogy megtévesztő. Már az első pillanatban feltűnik, hogy itt a leghangosabb a szalag szaj. Az eredeti felvételről egy három sávos csöves magnóval készült a remaster. Ez a lemez halkabb, természetesebb, a lendület visszatér, noha az az emelkedett nyugalom, ami a vinylen uralkodik, itt nincs jelen. A mono hangzás dinamikai tartalékai mintha "átemelődnének" a digitális felvételre, ami jól jön a lendületnek, pár perc hallgatás után ugyanúgy elindítja a flow-t, mint a vinyl, a nyilvánvaló különbségek ellenére kifejezetten hitelesen, levegősen és helyesen szólal meg. A jellegzetes digitális gríz ugyan ott van, amitől a trombita hangja kiabálásra hajlamos, de a szaxofon végre nem visít és a bőgő is belesimul a hangképbe, ahol mindig is a helye volt. A vinyl verzió A oldalának végén lévő Blue in Green elképesztő simasága és zavarbaejtő gyönyöre, a zongora billentések finom összhangja lélekemelő harmóniát csempész még a cd verzióra is. Összességében ez a cd klasszisokkal jobban szól, mint a másik kettő, élőbb, hitelesebb és helyesebb a hangja, végre a zenészek játékára tudunk koncentrálni, és nem kell a digitális praktikák kiemelésein, hibáin tovasiklanunk, vagy eltekintenünk a nyilvánvaló szerkesztői akarattól. Az pedig, hogy ez a lemez 990 Ft-ért bármelyik megastore-ban beszerezhető, azon csodák egyike, amely még valamenyire megtartja a hitünket a zene életben maradására. A Sony/Columbia Legacy sorozatában egyébként megjelent a teljes Davis életmű, ami azt jelenti, hogy alig tízezres nagyságrendért magunkává tehetjük a XX. század egyik legnagyob jazz zenészének munkásságát. Ebben például Coltrane kivétel, az ő anyagait a Verve/Impulse! adja ki, nem nagyon van belőle olcsó széria, amely ilyen kvalitást képviselne. Az eredeti lemezekről nem is beszélve, amelyek súlyos vagyonokért cserélnek gazdát a használt piacon.

*A cikket megelőzően hosszas levelezést folytattam a szakértő ismerősökkel, hogy osszák meg a tapasztalataikat, amelyet ezúton köszönök. Főleg a türelmüket, amelyet jó párszor próbára tettem azzal, hogy mononak hallottam egy sztereo felvételt. A lemezeket három különböző rendszeren hallgattam meg, utóljára ketten is részt vettünk a péntek esti hifizés keretében, hátha én tévedek, vagy rosszul hallok. A cikk aprópója egyébként az a tévhit volt, hogy az olcsó sorozatban készült lemezek nem hozzák a kívánt minőséget.