Az ötven éves jubileumra a Sugden mindössze egy termékkel készült, mégpedig egy integrált erősítővel. Ebbe viszont mindent beletett, amit tudott.

Az szerintem köztudott, hogy a Sugden a tiszta A osztály híve – erről is lett hires – , és talán az is, hogy alapjában véve FET-eket használ. Az talán kevésbé, hogy ebben a készülékben mindezt kapcsolóüzemű tápegységgel oldották meg, amely azért elég nagy technikai truvájnak számít, és persze a maga módján zöld is, ami megsüvegelendő dolog a manapság elterjedt energiazabáló monstrumok mellett.

Engem nem különösképpen érdekelnek a technikai részletek, nem is nagyon értek hozzá, de egy mezei felhasználó sem mérni fogja az erősítőjét, hanem hallgatni. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a kognitív pszichológia atyjai, akik a személyiséget fekete dobozként kezelték, őket az inger-válasz érdekelte. Számomra a beltartalom a fekete doboz, és a hangminőség érdekel.

Volt már korábban dolgom Sugden-nel, sőt, a nagy rendszert is hallottam egy kellemes délutánba hajló délelőttön, így belőttem egy képet magamnak, hogy mire számíthatok. Az emlékeimet aztán összevetettem a nemlétező jegyzeteimmel, és hallgattam nagyjából egy hetet, mire összeállt bennem a mostani kép.

Ha nagyot akarnék mondani, azt mondhatnám, hogy a Sugden megcsinálta a lehetetlent, és elkészítette az enmergiatakaráékos A osztályú erősítőt, amelynek nincs igazán jellemzően olyan hangja, amelyet sokan az A osztályhoz, mint erősítéstechnikai hangzásképhez – ha létezik egyáltalán ilyen – társítanak.

Amikor jó pár éve az A21 nálam járt, két bajom volt vele: egy óra után még a hangerőpoti tekerőgombja is meleg volt, úgy fűtött. A másik, hogy nem igazán boldogult el az E-kel. Kerek, kompakt és folyékony hangja volt, ami úgy fickándozott mint egy frissen kifogott pisztráng a nejlonszatyorban. Nem tudom, ki volt az a tesztelő, aki a boggie-woogie faktort kitalálta, de az A21-re ez a jellemző volt igaz a leginkább. Emellett plasztikusan is szólt, szinte fogható hangszerekkel és jelenlétérzettel.

Viszont egy kicsit csicsásan zenélt, flitterbe és csillámporba fojtott mindent. Túl rózsaszín volt vele a legtöbb lemez. Még a szomorú zenékből is vidámat csinált, PRAT-olt ezerrel, és hallgatása közben begörcsölt a láb az ütemremozgástól, és örökmosolyra görbült a száj. Ezzel pont az ellenkezőjét csinálta, mint az Audio Note, amely inkább morózusan, komoran szólt, mindent halál komolyan véve. Ami viszont feltűnő volt, hogy a Note hangképe sokszorosa volt a Sugden-ének, levált a dobozokról és önálló életete élt, addig a Sugden beszorult a hangfalak közé és mintha minden egy kicsit összement volna. Nyilván ennek a hangfal volt az oka, pontosabban a szinergia, nem illettek össze. 

Erre készültem, hogy a jubileumi darab is valami ilyesmit fog csinálni, de amikor kibugyoláltam a rémisztően ronda LIDL-ös szövet szatyorból és beügyeskedtem a Vindicator helyére, majd bekapcsoltam és vártam a relé kattanását, ami ráengedte a delejt a hangfalakra, pont nem ez történt. Először is széthajtotta a dobozokat. Ötven watt nekem borzasztóan sok, hiszen egyhez, másfélhez vagyok szokva, és hiába, hogy a tranyós energia általában fele a csöveshez képest, a Masterclass úgy lengedte a membránokat, mint Travolta a trapézgatya-szárát a Stayin' Alive-ban.

Miután megtaláltam a beállítást, ami éppen a potméter még hallható állásában volt, finoman ráhelyeztem a tenyerem a bőségesen perforált lemezházra, arra számítva, hogy sütni fog, de még langyos sem volt. És egy óra múlva sem lett melegebb. Az erősítő hangja viszont igen. Úgy két nap után kezdtem átállni rá és kb akkor néztem meg, hogy mennyibe kerül, mégis hova lőjem be. Az első ami beugrott a hallgatása közben, az a „laza” mint kifejezés volt.

Teljesen elengedetten szól, semmi feszülés, semmi izgalom, abszolút kötetlen, öntörvényűen árad belőle a zene. A Masterclass egyértelműen hozta a nagy végfokok karakterét, persze azért jóval csupaszabban, mint amazok, de az energiatartalékai gazdagok, hogy úgy fogalmazzak. A hangerőt lehet emelni, bírja, nem kezd el kiabálni, mint annyi minden más, csak tényleg hangosabb lesz. A sávszéleit imádtam, semmi érdesség, semmi tranzisztoros keménység nincs rajtuk, puha, mint a bársony.

Érdekes, hogy a vokális darabokon nem emelte ki a hangképből az énekest, pedig ez kb egy kategóriával feljebb szokott megjelenni, hogy a master és a lemez keverésének sajátosságai elvállnak a produkcióétól. Napokon keresztül kerestem rajta fogást, mert valahogy mindig visszakanyarodtam ahhoz, amit megszoktam. Viszont a Sudgen mindig visszarántott abba a világba, amit meg ő tud.

A két rendszer teljesen másként tálalta ugyanazt – a Sugden a csövesek transzparenciáját nem éri el, viszont nagyobbat üt nála és hangosan sem válik hosszú távon fárasztóvá, míg a Vindicatort fél óra után akkor is lecsavarom, ha metált hallgatok.

A Sugden valahogy udvariasabban tálalja a felvételek sajátosságait, az áramlása és a zeneisége eltereli a róla a figyelmet, míg a csövesekkel lehet – és néha sajnos kell is – analizálni, addig a Masterclass nagyvonalúbb és könnyen átsiklasz dolgokon. Amiben viszont előzi a csöveseket, az az egysége: nagyon egyben van, olyan mintha a zene organikus egység lenne – itt visszaköszönt az A21nél tapasztalt jelenség, hogy egy kicsit mindennek alányúl és felemeli.

A szóló zongoraművek hallgatásakor, vagy egy vonós kvartet esetében a leginkább szembetűnő. A fortissimók ütnek, a lendület elviszi az előadást, az előadók mindig a tudások legjavát nyújtják, hiába ütnek néha mellé, az egész élőnek hangzik, parádés, szikrázó és lendületes. A Masterclass iszonyú gyors, ami azért is érdekes, mert ha jól olvasom, van benne visszacsatolás.

Árban egyébként kb az M2-Vindicator szintjén van szónikusan, de egy picit más világ. Én élveztem ezt a kirándulást az ismerős-ismeretlenbe, de valahogy hiányzott a csövesek bája, mert a Masterclass sehogy sem akart elvarázsolni, amit csinál azt teljesen hideg fejjel teszi.

A profik hosszútávfutók tudatossága. Csodálod a mozgásukat és miközben nézed, úgy tűnik, hogy ezt csak így lehet és csak így érdemes csinálni. De olyanok, mint egy robot. Nem esnek ki a szerepükből, el sem tudod képzelni, hogy lesérüljenek, vagy feladják, esetleg kibillenjenek. A csövesek valahogy földszagúbbak, valóságosabbak, míg a Masterclasson van egy olyan fény, amiről tudod, hogy plusz.

Nekem ez volt a "tranzisztor" íz a dologban: míg a csövesekben ott a „humanoid” faktor, eleve, hogy mindenük öregszik, változik, kopik, addig itt a tartósság állandóssága a plusz. Persze, lehet, hogy csak mást szoktam meg.

Kicsit érezni, hogy mivel nem teljes rendszerben gondolkodnak, ezért sokféle hangfallal kell jól teljesítenie, eleve túl van húzva, és biztosra akartak menni. A teljesítményével kapcsolatban biztosan, de a tápja is nagyon durván felül van lőve. Technikailag nem hagy kivánnivalót maga után, nem öt évre tervezték, az biztos. Nem tudom, mi volt az eredeti terv a megalkotásakor, de azt tudom, hogy egy ízig-vérgi modern erősítő.

Nem nagyon találsz fogást rajta, ilyen értelemben nem is nagyon lehet és/vagy kell tesztelni. Mindenképpen meg kell találni a társait, és a hangolásával is el lehet lenni egy ideig, viszont biztos pont, akár műszerrel méred, akár hallgatod. Ja és van belőle sznválaszték, ami nem tudom, hogy másfélmilliós erősítő esetében szempont-e, mindenesetre leírom.

Ha nem itt élnénk, ahol, simán azt mondanám, hogy slágergyanús termék, de hiába tudom, hogy tőlünk kicsit nyugatabbra a 3000 eurós fizetés nem számít soknak, ha itthon meg ez már a felsőbb rétegek privilégiuma. Akik persze soha nem fognak ilyen erősítőt venni, mert nekik a Bose a menő, az gurul is és lehet a telefonról irányítani. Hát, ez van. Aki viszont szeretne magának egy majdnem végső megoldást és/vagy érzéketlen hangfala van, valamint unja már a középkategória kompromisszum kompromisszum hátán hangzást, annak egy tökéletes opció.

Mások így látják-hallják: HIFI+