Ugyan a Moth cég már gyárt erősítőt, Stan Curtis az érdeklődés csökkenése miatt beszüntette az egyedi darabok készítését, a használtpiacon ez az egyik legolcsóbban beszerezhető high-end készülék. Igen, az, high-end. 

A puritán formavilágú – a What Hifi szóhasználatában: neoprimitív – egyszerű erősítőcsalád magához képest is szép karriert futott be. Megjelenésekor – az ilyen stílusú és színvonalú készülékekhez képest szokatlanul –végigtarolta a szaklapokat, kiosztottak pár teljesen fölösleges és haszontalan plecsnit, néhány év múlva annak rendje és módja szerint bedőlt. Ennek oka nyilván a nulla marketing volt, a másik pedig, hogy a hifisták, köszönhetően a kor változó kihívásainak, inkább a külsőre mentek rá, a hangzási minőség visszaszorult. Hát külsőre a Moth Series 30 a porszórt zárt szelvénybe csomagolt hosszanti elrendezésével és a létező legpuritánabb kinézettel nem sokak szívét dobogtatja meg. Ez egyébként Stan-ra azóta is jellemző, nem nagyon figyel oda arra, hogy külsőleg is vonzóak legyenek az általa tervezett készülékek. A Hifcriticben azóta is aktív tervezőnek ez egyfajta vakfoltja, mindamellett, hogy a tudása és tapasztalata megkérdőjelezhetetlen. A Mothok rendkívül jól szólnak, legnagyobb erényük a természetesség, amelyhez kell némi előélet a hifin belül, mert a csili-vili, feltúrbózott tucatmárkák torzítással megspékelt bazári hangzása mellett kifejezetten visszafogottnak tűnnek. Nekem sokáig volt ilyenem, és azóta is kapok kérdéseket, hívásokat, e-maileket, hogy írjak róluk, vagy legalább tegyem vissza ezt a régi cikket. Íme.

Az éjjeli lepke röpte – Moth series 30

Back to the nineteens

Még anno, a régi Hifi magazinban volt az ún. Hetedhéthatár nevű rovat, ahol a külföldi, főként britt és néha az amerikai, olykor a német sajtó tesztjeiből közöltek válogatást azon szerencséseknek, akik esetleg néha kijutottak, és vehettek maguknak valamit az összespórolt valutájukból, amelyet aztán a Lada csomagtartóban nagynéni befőttjének álcázva csempésztek át a határon. Esetleg hátizsákban, mint Csontos I az első dögnehéz Elit Rock lemezjátszóját. A többiek pedig csorgathatták a nyálukat az ismeretlen márkák láttán, de kénytelenek voltak beérni a hátsó lapokon közölt Videoton tévégyár nagyszerű termékeivel. Aztán betört a nagyvilág a hazai hifibe is, és rövidesen kifilézték az angol konzum termékeket, majd érkezett egy tonnánnyi Heybrook HB1 és mellé egy tonna NAD 3020. Az volt csak a szép világ! Az elején én is a nyálcsorgatók közé tartoztam, akinek még HB1-re se tellett, de azért bőszen lapozgattam a fekete-fehér oldalakat és lelki szemeim előtt mindig más rendszer lebegett. Mivel a font/forint érték, valamint a zsebpénzem sohasem közelítette meg a kívánt szintet, esélyem sem volt arra, hogy akár egyetlent is a sok termék közül megszerezzek. A következő ugrás a kilencvenes évek vége volt, amikor már az internet segítségével sok jó holmihoz is hozzájuthatott az ember, illetve egyre több márkát próbáltak ki a hazai importőrök. Hol több, hol kevesebb sikerrel, a high-end showkon jól nyomon lehetett követni a hazai audiófilek érdeklődését, és a keresletet. Ekkor már nem számított olyan egzotikusnak sem az angol, sem a többi nemzet termékének többsége. A kísérletező hifista egyre több tapasztalatot szerezhetett, ha volt mersze belevágni. Ott maradtunk el, hogy régi hifi magazin és Hetedhét határ című rovat. 1990/3-as lapszámban találkoztam először a puritán – az angolok szerint neoprimitív – hasábokkal, rajtuk az egyetlen leddel, s a szuper jó vétel címkével. A cikk egy összehasonlító teszt volt, abból a fajtából, amikor egy árkategóriában mérik össze az erejüket az erősítők, s a tesztelők kiválasztják a legjobbakat, meg azokat, amelyeket még érdemes felvenni a „meghallgatandók listájára”. A többit nemes egyszerűséggel ejtik, holott azért ők is meghallgatták őket, mielőtt a véleményüket megalkották. Nem egyszerűek ezek az angolok. Nos, a tesztben végre nem a szokásos hifi blikkfangot használták és nem nagy tér, (mekkora volt az a szoba?), tiszta énekhang (mér, koszos is van?), nagyszerű hangszerhangok (mondjuk egy agyontorzított gitár) semmitmondó közhelyi szerepeltek, hanem egy revelációszerű megjegyzés, miszerint ezek a hasábok tényleg tudnak valamit. Gondolom zenéltek, és eltéveszthetetlenül áradt belőlük a zenei tartalom, amely minden high-end készülék sajátja. Az érdekes az volt, hogy a tesztet végző Úriember egyedül vállalta felelősséget állításaiért, s hangsúlyozta, hogy a szerkesztőség nem osztja a véleményét. Szegény Mr Cranley (Ő volt a tesztelő), biztos jól elővették a szerkesztők, mert a tesztben a nagynevű márkákat a Moth ellenében lesajnálta, amelyek mellesleg komoly reklámbevételt hoztak a lapnak.

Tartalomhoz a forma

A kinézetük tényleg nem volt valami nagy durranás, a szépen ívelt Roksanok, a torony magas, maszkulin Ruarkok, a bordázott Linn-nek, és a lekerekített élű Musical Fidelity-k mellett valóban egyszerűnek mutatkoztak a maguk „egy karton Marlboro” dizájnukkal. Mondjuk a cigiskartonon legalább van egy csicsás celofánfólia, meg a jópofa Cowboyok, akik lovagolnak a narancsszínű égbolt felé, a szájukban füstölgő dekkel. Nem úgy a négy egységből álló kombón, amelyen még egy bekapcsoló gomb sem volt, legalább mutatóba, az előfokon pedig mindössze egy hangerőszabályzó meg a sávválasztó potméter apró tekerőgombja árválkodott, amúgy csak a csupasz, puritán doboz, semmi egyéb. Valahogy mégis megfogott, már akkor éreztem, hogy itt a tartalom lesz a lényeg, a többi csak a szemnek gyönyörűség, a fül nem tud vele mit kezdeni. Sokat később sem hallottam róluk, a nevüket nehéz volt megjegyezni, a google nem dobott ki egyetlen találatot sem, a hifi magazin pedig megszűnt. Aztán a Merlin árlistáján bukkantak fel, beavatottak azt sugdosták, hogy titkos tipp, meg ilyenek, és végül sikerült kideríteni egyet-mást erről a mai napig szürke eminenciásról.

Nos, két Moth cég is létezik a világ hifi bizniszében, mindkettő egyszemélyes manufaktúra. Az egyik amerikai illetőségű és csöves erősítőket gyárt a hozzá tartozó szélessávú hangfallal. Kinézetre kicsit olyanok, mint a Grand Kapitány gyermekeiben a hajón található mérőműszerek, a tervezőjük valószínűleg gyerekkorában sokat játszhatott kis, olívazöldre fújt T34-es tankokkal, bennem legalábbis katonai benyomást tettek a házak, amelyekből ütegek módjára nyúlnak ki a csövek. Maga az oldal inkább egy szado-mazo cuccokat áruló webshopra emlékeztet, mint high-end site-ra. A termékekről semmi közelebbi információnk nincs, a külföldi szaksajtó szerint a triódás dolgai jók, a hangfal kissé saját hangú, ami nem lenne baj, de nem illeszkedik jól más típusokhoz. Legalábbis ezt írták. Meg azt, hogy egy kicsit érdesen szólnak.

Az igazi Lepke

A másik Stan Curtis alkotta Moth Group. Aki nem tudná, Stan Curtis az egyik legelismertebb angol erősítőtervező. Komoly hifis múltja van, egyes vélemények szerint szakmai pályafutása megfeleltethető az angol audio világ fejlődésének állomásaival. S ez az állítás nincs is messze az igazságtól, elég csak rápillantani a Stan által tervezett, a britt sajtóban szép karriert befutott termékek közötti átfedésre. Tervezett elektronikát a Quadnak, a Rotelnek, a Cambridge audiónak (A fáma szerint az volt a világ első két dobozos cd játszója). Stan a hifi mellett nyakig benne van az angol popzenekarok hangosítási cuccainak kiépítésében, tanácsadásban, és a honlapján úgy fogalmaz, hogy bár nincs sok ideje, de ha valami felkelti az érdeklődését, szakít rá. A megmaradt szabadidejében pedig műkedvelő zenész, hammond orgonán és zongorán játszik egy hobbizenekarban. MOTH márkanév alatt többnyire analóg holmikat, karokat, komplett lemezjátszót árult, de erősítőt és lemezmosó masinát is készített, amelyeket forgalmaz a mai napig. Ted tipikus underground tervező, némileg takarásban, marketing zaj nélkül alkot, mintha csak véletlenül születnének a keze között csodák. Eddigi munkáját, ha más nem, akkor a műhelyéből kikerült termékek elismerésének száma jellemzi. Az általa tervezett készülékek érdemelték ki a legtöbb recommended és best buy címkét az angol hifi sajtóban az elmúlt harminc évben. Manapság már nem túl aktív, egy-egy tervét évekig csiszolja, javítgatja, amolyan öreg szaki módjára. A Series 30 típusnévre hallgató erősítőit, amiről alant szó lesz, 1989 óta készíti. Sokat elmond, hogy az azóta eltelt idő alatt sem a dizájnon, sem a kapcsoláson nem változtatott lényegesen. Minden darab egyedileg, kézzel, rendelésre készül. A típusok száma meglehetősen korlátozott, tulajdonképpen ugyanazt az erősítőt árulja 30, 40, 60 és 100 wattos formában. Tartozik még egy passzív előfok hozzájuk, és egy MM-MC riaa is, ebből a tápegység igényüket tekintve két típus létezik, a 110 és a 30 voltos. Előerősítőből létezett aktív is, de az egyáltalán nem bizonyult kelendőnek, így Ted hamar megszüntette.

Radikális minimális

Első ránézésre, az erősítőn semmi különleges nincs. A kapcsolás rajz letölthető Stan oldaláról, egyszerű és könnyen beszerezhető alkatrészek, sehol egy Mullard vagy Black Gate kondi, egy Bejschlag ellenállás, sehol egy méregdrága és persze nagyszerű FET, csupa mezei alkotóelem. A végeredmény mindennek ellentmondva hangzásában igyekszik megközelíteni azt, ami Ted filozófiája is egyben: éspedig a zene tiszta megjelenítését. Van ezekben a puritánra hangolt dobozokban egyfajta melegség, ami azonnal megfogja az embert. Mégpedig azzal, hogy leköti és szórakoztatja a hallgatót. A zenei történések apró rezdülései, a ritmustartás, és az adott felvétel atmoszférája magától értetődőn áramlik keresztül a végfokokon. Ha nem tudnám, hogy Stan nagy komolyzene rajongó, rögtön megmondtam volna az erősítőjét hallgatva. Soha ennyire nem láttam le a Beethowen szonáták rétegeinek mélyére, mint Series 30-okat hallgatva. És soha nem fogott meg annyira David Gilmour gitárjátéka a Fal címadó dalában, mint amikor a Mothok elém rajzolják.

Sokan azt mondják, az elő- és végfok párosításokban mindig az előfokozatban van a lényeg, lévén a kisáramoknál kell nagyot alkotni. Ennek cáfolata lehetne a Moth, a maga passzív elejével, amelyben egy maréknyi ezüstkábelen kívül semmi nincs. Csodák nincsenek, szokták mondani, s valóban. A Mothok nem villantanak akkorát, mint Nagaokában az atom, a megjelenített téren egy igazi hifi mágus biztosan fanyalogna, s a felbontásukat is érheti kritika, de a zenei tartalom és a high-end faktor, amely egy termék végső értékét megszabja, tökéletes. Az áruk bőven megfizethető, és ha akad még olyan ember, aki valóban zenét akar hallgatni, nem hifit, akkor Stan mágikus dobozai mellett nem mehet el érdeklődés nélkül.

*A képek egy részét az avx hirdetéseiből ollóztam ki.