PSVANE ACME 2A3

Amikor megláttam a hírdetést, egyből arra gondoltam, hogy valaki kipróbálta, de nem jött be neki. Micsoda pech, hogy pont most kell kipucolnom a lakást, így hagytam ülepedni a dolgot.

Tulajdonképpen az volt a szerencsém, hogy a mindentudó internet semmi hasznosat nem adott ki erről a csőről, amit igen, az nem sok mindenre volt használható, fórumok kétsoros bejegyzései, plusz egy-két mondat Joe-tól, akinek szintén ugyanaz volt a véleménye. Ezzel nem sokra megyünk. Aztán ott volt még az is, hogy én azért egészen keményen rajta voltam ezen a trippen, már ami az új generációs csöveket illet. Talán csak a KR audio 2A3-át nem ismerem közelről, de a többivel már volt – ha nem is nagyon hosszú – tapasztalatom. Eleve rá vagyok csavarodva a csövek által hozott/vitt hangzásokra, jó móka, ha nem is férfimunka.

Két hetet tisztességgel kibekkeltem, időközben amit tudtam, elpasszoltam, vagy ismerősök kedvességből magukhoz vették, kezdett megint emberi otthonra hasonlítani a lakás, és nem úgy nézett már ki, mint egy kissé szofisztikált lomtár.

Tulajdonképpen egy telefononba került és már a kezemben is fogtam az újgenerációs csövek egyik, ha nem a legnagyobb ászát. A doboza és az egész körítése parádés. A csövek grafit foglalatán egy szilikon gyűrű, benne a PSVANE felirat körben dombornyomással – nehogy ujjlenyomatot hagyjunk rajta a méréskor, vagy ha csak kivesszük és a kezünkbe fogjuk. A cső maga hatalmas, a búrán belül vannak az egyedi sorszámok egy apró fém táblán – ez is milyen megoldás már.

Az egész kidolgozottsága tíz, vagy inkább száz pontos, és egyértelműen érezni rajta a kézműves jelleget, de valahogy mégis profi, sugárzik róla, hogy belerakták a melót, minden tizedmilimétere stimmel, semmi hanyagság. A fémezése tükrös, egyszerűen jól esik már csak megfogni is. A lábain olyan vastag az aranyozás, hogy szinte semmi karcolás nem látszik rajta, pedig a párbaválogatás során azért párszor bedugják a méréshez. Ezen a csövön, ha nincs a dobozán oldalt rajta, hol készült, semmi sem utal arra, hogy kínai – pedig vastagon az. A PSVANE eddig is tök profi dolgokat tett le az asztalra, de az ACME sorozat ha lehet, akkor ennek a csúcsa.

Ennyi idő után, amennyit én foglalkoztam a hifivel, némileg elfogy az emberben az érdeklődés, de ezt a meghallgatást izgalommal vártam. Eleve nem tudtam, hogy a PSVANE melyik irányba indult el, vagy inkább érkezett meg, mert hogy a csövek között két jól elkülönthető irányvonal van: az egyik a lágyabb, romantikusabb irány, a másik pedig a realitást tartja fontosnak, amely egyenesebb, feszesebb hangzást preferálja. A PSVANE termék kínálatban az első a t-series Mark II, amiről írtam is, a másik a NOS-okra hajazó WE replika sorozat, erről is írtam, mindkettőt sokáig használtam, közelről ismerem őket. Persze azért sejtettem, meg hát logikus is volt, hogy a kettő egyvelege lenne az igazán nyerő. Nagyon nem is nyúltam mellé.

Mielőtt rátérnénk a meghallgatásra és azok körülményeire, elmesélem a csövek kalandos életét. Azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy aki ilyen csövet vesz magának, az két okból teszi: egyrészt elég elhivatott, másrészt ismeri és értékeli a PSVANE által kidolgozott hangzást. Valamint olyan erősítőbe teszi bele, amiben ezek a csövek ki tudják futni magukat; mert hogy – és itt lelövök egy poént – ehhez egy sima Vindicator sajnos kevés, megeszi, túlnövi a cső.

Szóval ezt a quadba válogatott négyes szériát eredetileg egy olasz úriember rendelte magának a Kondo Souga-jába upgrade-ként. Azt viszont elfelejtette a rendeléskor megnézni, hogy a csövek el fognak-e férni egymás mellett. Sajnos nem, mert a felfelé szélesedő búra miatt néhány miliméterrel közelebb vannak, mint kellene, magyarul nem ment bele a széles sassziba. Ezek után meghírdette, majd gazdára talált itthon, egy Kondo Neiro replikába lett szánva, ahol – micsoda pech – pont ugyanez történt, két miliméterrel nem stimmel.

A csövek búrája összeérne, ha bedugnánk. Mint, ahogy azt sejteni lehet, nincs itthon igazi piaca egy ilyen terméknek, ahhoz túl drága, meg erős az előítélet a származása miatt, így nem volt értelme izgulni, hogy meg van-e még. A high-end ezen a téren meglehetősen beszűkül, és az infók egymás között terjednek.

Viszont az már az én szerencsém, hogy mire hozzám eljutott, addigra a nulla kilóméteres csövek ára némileg inflálódott. Főként szerencse, hogy az ultra gyenge forint árfolyam miatt egy ilyen szett bőven 200 ezer forint fölött jönne ki. Ami ahhoz, hogy kipróbáljuk, kissé borsos.

Kábé fél óra után cseréltük ki először. Azt azért lehetett sejteni, volt erről korábban tapasztalat, hogy a bejáratás elég hosszú, de ettől függetlenül izgalommal vártam az első hangokat. Az volt benne a szép, hogy az első pillanatban is sokkal többet tudott, mint a Mark-II. Persze, mondhatná a szemfüles olvasó, a két cső között háromszoros az árszorzó, de nem az volt az első meglepetés.

Hanem az, hogy a teljes hangkép megváltozott, azonnal, mintegy varázsütésre. Semmi túlzás nincs abban, hogy az ACME 2A3 készülékszintű változást hoz.

Aznap este nagyjából egy óra alatt folyamatosan fejlődött, tisztult és lett egyre lágyabb, anélkül hogy felpuhult volna. Ráadásul úgy tolta ki a sávszéleket, hogy csak néztem. A legdurvább viszont az volt, hogy a torzítás teljesen eltűnt a hangképből és belesüllyedt az ember a hangzásba, ami ráült, és irányítani kezdte. Úgy rángatja egyik hangulatból a másikba, ahogy szeretné.

Két nap múlva az ACME felzabálta a rendszert, és egyértelműen lehetett hallani, hogy hol húzódnak a határai. Azt kell, mondjam, hogy egy olcsó erősítőbe nem biztos, hogy megéri megvenni, mert egyszerűen túl sok hozzá. Ezek a csövek egy ezüst, hármas vagy inkább négyes szintű AN-ben csodát tesznek. Nálam ez a csoda csak egy határig tud elmenni, és ott sajnos megállásra készteti a rendszer szónikus átvitelének szűkössége, vagy inkább határoltsága.

Ezen kívül is sok minden történt egyébként: sok olyan zenét emelt meg, amelyről korábban más volt a véleményem. A nagyon jókat pedig tovább fokozta. Szóval az ACME nem csak a rendszert, de a szabadidőmet is felzabálta. A Tord Gustavsen lemezt például egy idő után feleslegesen szépelgőnek hallottam, de kiderült, hogy a Simin Tander hangja és előadásmódja megmenti az egészet. Sőt, a rácsodálkozás örömével tudtam hallgatni a lemezt, és még az is átjött, hogy miért olyan, amilyen. Kultúrák találkozása és összefonódása jelenthet egyfajta inspirációt. A végére alig akartam abbahagyni és vártam volna valamiféle lezárást, pedig az egész volt katartikus, és persze úgy volt jó, ahogy van, csak én akartam túl okos lenni.

Hogy mit csinált még? Pasztelszínűvé vált a hangzás és mintha megnyílt volna a háttér, amibe belesüllyedt a zenei mondanivaló. De jó értelemben történt mindez, mert a mélység egyben távlat is lett. Nagyon hiányoltam és vártam a pillanatot, amikor az emberi hang példul eléri azt a szintet, ahol a nazalitás nem csak egy jelző, hanem jellemvonás is egyben. Természetességben és abban a jellemzőben, hogy az ember hajlamos a zenét folyamatszerűségében elfogadni, holott akár egy darabon belül is nagyon sok minden történhet - és történik is, ezzel a csővel kategóriákat léptem feljebb.

Ezek a – rossz szóval – „információnak” nevezett nagyon is fontos nüanszok most elemelték a megszólalást, és beállt az a „lebegés”, amiben persze van sok feszültség – zenéje válogatja –, de a valódi high-end velejárója. Eltűnik az erölkődés és minden magától értetődő lesz – elvileg ezért fizetünk sokat, nem azért, hogy a hegedű húrján halljuk, hogyan csúszik a vonó. A bevonódás itt már nem elhatározás kérdése, hanem természetes velejárója a zenehallgatásnak.

Talán éppen ezért tudunk ennyire rácsavarodni erre a hobbira.

Ami viszont hiba volt a részemről, az az új Nick Cave album, amit eleve óvatoskodva vettem meg. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy egy nagyszerű vállalás és persze azt is lehetett tudni, hogy Cave-t is agyonyomja a gyász, ahogy mindenkit, aki elveszíti a gyermekét. Nincs kivétel. Viszont olyan mélységekbe enged be, ami csak fájdalommal érhető el. Így utólag senkinek nem ajánlom ilyen töménységben átélni a veszteség és a gyász monumentálissá fokozott, mégis tiszta és érzéki megjelenítését.

Cave nem viccel, és ezt semmiképpen sem lehet szórakozásnak tekinteni, főként, ha az illetőnek van gyereke. A többiek meg úgysem fogják igazán átélni, mit jelenthet ez. Két napig szarul voltam miatta. Na most azon kívül, hogy senki nem értette mi bajom, ez sokat nem jelent, viszont rengeteget elmond a high-endről, na meg arról, hogy miért csináljuk.

Igazából amellett, hogy az ACME 2A3 iszonyú jó upgrade, kicsit meg is szivattam magam vele. Mert nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen, alapvetően szint1-es és 3-as kategóriájú készülékek keverékéből álló rendszerben is már súlyos pénzeket kell letenni az értékelhető változásért, és annyi pénzért, amennyiben ez a cső került, gyakorlatilag semmit nem lehet venni. (Most nagyvonalúan tekintsünk el a készülékállvány és alátét témájától, ami részben placebo)

Másrészt most megint kezdhetek gondolkodni, hogy a már meglévő potenicált hogyan fogom kitágítani, vagy inkább csak kinyerni a rendszerből – anélkül, hogy a bankszámlám megsínylené. Minden bizonnyal sehogy, hiszen csodák nincsenek, és aki kicsit is benne van a high-endben, az tudja, hogy a finomhangoláson túl bizony minden súlyos összegekbe fáj. Meg azt, hogy a finomhangolás valahol pótcselekvés, amit akkor csinálunk, ha már nincs hova fejlődni készülékben. Igen, persze, érzékeny rendszereknél ez tud hozni és sokat vinni is, de alapjaiban nem változtat semmin, csak összenő, ami összetartozik, hogy egy klasszikussal éljek. Na, az ACME nem ennyit és nem így hozott, hanem átformálta az egészet. Mondom, készülékszintű változás.

Hát, ez van, nyugtatom magam. Innen már nincsen nagyon feljebb. Oké, van pár olyan NOS, amivel még el lehet játszani, párja millós nagyságrend plusz szerencse kérdése. Abban egészen biztos vagyok, hogy aki befektek az ACME-be, nem bánja meg. Mint annyi minden máshoz is, érzékenység és türelem kell hozzá, de hát a high-end soha nem a kapkodásról és a gyors sikerről szólt.

Végezetül annyit, hogy ez a poszt valószínűleg az első komolyabb beszámoló az ACME-ről, és mivel magyarul van, a google nem nagyon fog rátalálni. Ennek részben örülök, de a nagyobbik rész annak szól, hogy sikerült egy ilyet szereznem. Egész jó végszó lett, ez a kettősség, pont mint az életben. Hogy elértem-e a végét a dolognak? Igen, úgy érzem, most valahol a végén vagyok, a csövekben biztosan, de ez még korántsem a cél.

Az út számomra folyamatos megérkezés. És ez így van jól.