Történt ugye, hogy a TJ Full music 2A3-asított 300B-jét meghallgattam. Aztán valahogy nem találtuk a kémiát, és az egyik cső fokozatosan elhalkult. Bár nem szólt rosszul és el is tudtam volna fogadni, hogy mostantól együtt élünk, még sem így döntöttem.

Lissé lógó orral vittem vissza, és arról próbáltam meggyőzni magam, hogy jobb lesz így, de valójában nem volt jó. Micsoda luxus probléma – dohogtam magamban, hiszen ott van a Psvane WE másolata, annyira még nem öreg, hogy komolyabb gond legyen vele, minek ide nagyzolni, minek még plusz egy szett csőkészlet?

Aztán a kezembe nyomták ezt a verziót, amit még nem hallottam. Oké, hogy az enyém alá van pozícionálva, de ez már a fejlesztett verzió, a Mark-II, így szépen megfogalmazva. Legfeljebb visszaadom, gondoltam, aztán eltettem. Végül is a doboza nagyon szép.

A hifiben szerintem jó dolog az információ nélküli fejesugrás, főleg, ha az embernek nincsenek prekoncenpciói, és valahogy még tanulni is lehet belőle. Én azonban ún. "óvatos duhaj" típus vagyok, szeretek informálódni - mindenről, nem csak a hifiről -, így nem a kézenfekvő utat választottam, hogy egyszerűen bedugom és meghallgatom, még ha valójában ez is történt.

A valóságban mindez úgy nézett ki, hogy megkérdeztem, milyen. Jó - hangzott a válasz. Finom, az egyik legfinomabb cső a szuper ritka NOS-ok mellett. Hm, gondoltam, információnak nem sok, de legalább valami. Még az is lehet, hogy tetszeni fog. Bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is. Azért biztonságképpen visszakérdeztem: és nem túl lágy? Nem, inkább csak barátságosan meleg.

Pont akkor sikerült megkapnom egy rövid tesztre, amikor hétvégén elutaztam. Azért annyi időm még volt, hogy röviden ráhallgassak. Már akkor is tetszett, az alatt az egy óra alatt. Nyugodt, de tényleg finom és nagyon bejöttek a színei is. Van valami lebegő a hangjában, ami főleg az énekhangon feltűnő. És baromi jó a basszusa. Ennyi tudtam megállapítani az alatt a két óra alatt, amit együtt töltöttünk.

Aztán hazaértem három nap múlva, de elég fáradt voltam a teszt folytatásához. Végül hétvégén, amikor már vissza kellett volna vinnem, kértem még egy hetet. És milyen jól tettem. Kicsit utána is néztem - ha már itt van, lássuk miért olyan, amilyen.

A Psvane ezt a csövet jó pár éve gyártja. Eredetileg a felső kategóriába szánta, a cső belűlről grafittal van borítva, ezzel is segítve az elektronok áramlását. A dizájnra is adtak, a sötétszürke búra mellett az aranyra festett kerámia burkolat a felsőbb kategória igéretét tartogatja. A szettett bemérve és párba válogatva kapod, ami szintén jó pont. A weben van pár teszt, ahol többnyire elég jókat írnak róla.

Ennek ellenére az első szériát viszonylag gyorsan követte a második, kicsit finomítottak rajta, és nemrég kijött a fentebb már említett Mark II-es sorozat, ahol már klasszis hangminőséget ígérnek. Ami azért is izgalmas, mert időközben az árak lecsökkentek. Csak érzékeltetésképpen: ez a csőpár 100 ezer körül megáll, a WE replica, a 274 B, 180 volt annó.

Ha pedig azt írom le, hogy Mark II-es Psvane és a WE replika között alig van különbség, ami van, az is a Mark II Psvane javára, már elég jól érzékelteti, hogy miért éri meg befektetni ebbe a csőbe. Jó ebben azért van némi túlzás, de megpróbálom érzékeltetni. Valójában elég nagy különbség van, de ha a "szinteket" nézzük, kb egyforma magas polcon vannak. 

Nem tudom, hogyan csinálták, de a WE replika hasonlóan száraz hangú, mint a NOS-ok általában. Ehhez képest a Mark-II sokkal vastagabb, és valamennyivel színesebb is. Viszont a természetesség helyett (WE replika) még több mágiát kapunk. Szinte teljesen elemeli a zenét a megszólalás – nekem valamiért ez tetszik, noha tudom, hogy ez a tulajdonság eléggé megosztó tud lenni.

A WE ehhez képest szikár, pedig az sem egy túl direkt hangú típus.A Mark-II amolyan "lebegő" hang, ahol a hangzás nem a precízségével, hanem a "beleéléssel" vonz. Nehéz ezt jól megfogalmazni, de megpróbálkozok vele.

A nagy rendszerekben van egy nem evilági lebegés, ami aurát von a hangzás köré. Nem csak a hangszeresek, hanem a jelenlétük és a hatásuk is megjelenik a megszólaláskor. Nem szeretem használni a mágia szót, mert félrevezet, de valami ilyesmi. Inkább a zene átszellemültsége. Márha van - előadása válogatja. A Mark-II csak pillanatokra és csak csökkentett üzemmódban, de képes odacsempészni ezt az "szellemiséget" a megszólalásba.

Mindehhez társul egy nagyon részletező és olykor finomkodó megszólalás is. Kicsit feminin, törékeny, de amikor elemében van, akkor nagyon szépen visz magával, már-már beszippant. Teljesen más megközelítés, mint a WE replika, és szöges ellentéte a Full Music-nak, de mégis tetszik. És ebbe sokkal több potenciált hallok, mint a Full Musicba. Olvastam olyan fórum bejegyzést, ahol túl lágynak tartották, mármint, hogy hiányzik belőle a kraft és a tartás.

Nekem ez nem tűnt fel, azt aláírom, hogy lágy, ellenben nem puha, és nem geil. Sok nem lesz soha, valahogy kiegyensúlyozott és jó a balansza. A basszusa pedig fenomenális.

A WE is jó, de az ehhez képest az vékonynak, szikárnak és hifisebbnek tűnik. Pedáns, ez a szó jutott az eszem,be, pedig valójában nagyon nem az. Hogy aztán a WE replika nyel le dolgokat, vagy a Mark-II rak hozzá, eldönthetetlen. Úgy megy nagyon mélyre, hogy nem kezd el búgni és nem is ül rá a hangképre, de vaskos, ütős és képes egy nagyon stabil alapot adni a megszólalásnak.

Apropó alap. Az eddig hallott csövek közül ennek van a legfolyékonyabb, leghomogénebb hangja. Ahogy a zene folyama változik, úgy visz magával, úgy hullámzik, szinte vizualizálni is tudod. „Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy” - írta Ottlik a Budában. Valahogy így.

Az a furcsa ebben az egészben, hogy simán el tudom képzelni, hogy ezt valaki akár utálhatja is, mert hogy fellazítja a kontúrokat, és a megszólalás mikéntje felülírja magát a megszólalást. Valóban a Psvane Mark-II minden csak nem neutrális, vagy éppen jellegtelen, keményen belenyúl a hangképbe, de ezt úgy teszi, hogy mégsem a csövet hallgatod, hanem a zenét, a zene viszont egyszerre meseszerűen izgalmas lesz, ahogy teleszórja csillámporral.

Van olyan pillanatom, amikor nem erre vágyom, és az is egyértelmű, hogy a zene is fogyasztási cikké vált, így is bánnak vele a fogyasztók. Nyugtasson meg és szórakoztasson, de többet nem akarok tőle. Főleg a popzene megy ebbe az irányba, de már a jazz is határeset olykor. (Ami az alsó középosztálynak a lounge, meg a Jazzy hétvége, az a felsőnek Diana Krall. Van benne zongoraszóló, de valójában a dallamokat akarja hallani. Ringatózás egy csónakban a Városligeti tavon, vagy a vitorláson enyhe szélben, szépen kiöltözve)

A Mark-II azonban nem plusz rózsaszínt mindenre, éppen ellenkezőleg. Paradox módon így tudsz egy lépcsőfokot még lejjebb ereszkedni. A metált persze felllazítja, és nem is akar ütős lenni. Viszont a téttel megszólaló zenéket meg elemeli és nekem igazából ezért jön be.

Hazudik egy kicsit, de jól hazudik. Mint ahogy az ember történetet mesél: legyen izgalmas, a fordulat váratlan, a lezárás katartikus.

Max Richter "altatózenéit" hallgattam mostanában sokat, From Sleep címmel. (Max Richter "leigazolt" a Deutsche Grammophon-hoz, aki aztán újra kiadta a lemezei egy részét. Majdnem mindegyikből vágtak vinilt is, a Blue Notebooks-ot pedig a megjelenés jubileumára újra felvették)

Ez a lemez ún. alkalmazott zene és egyben bevallott zenei kísérlet is. Richter azt írja a belső borítón, hogy kifejezett célja volt és nagyon örülne annak, ha a darabok közben elaludnánk. Nem egy tipikus művészi cél, de ez ne zavarjon meg minket, a From Sleep valójában egy repepititív kamarazene album, ahol az altató vagy lullaby zenei modernizálása, az azzal való játék a lényeg. Nyilván azért is szeretné, ha elaludnánk a hallgatása közben, mert akkor lenne valóban hatásos. (Azt itt kell megemlíteni, hogy eredetileg nyolc órányi zene hallható a projektben, ami tükrözi az alvás stádiumait, de nyilván a cd-re csak hatvan percnyi anyag került)

Richter egyébként a felszínen olykor édeskésnek és túlhajtottan szépnek tűnő darabjai valójában nagyon is tudatosan felépített formai kísérletek, és mint ilyenek, szinte mindegyik darab a hangzó felszín alatt tűpontos, és szinte matematikailag értelmezhetően van megírva.

A Psvane - és rajta keresztül a rendszer - ebből a zenéből kihozta a maximumot. Azt a fajta lassú szárnyalást, ahogy a körkörösen ismétlődő zenei elemek hatása egyre erősödik, és egyre jobban bomlik le a felszíni szépség, ami teret ad a magánynak és a melankóliának - majdnem biztos vagyok benne, hogy Richter gyakorló depressziós -, szóval ahogy ebbe a zenei folyamba a fény mellé lassan bekúszik az árnyék is, az katarktikus volt.

És itt realizáltam, hogy itt nem csak a felszín a lényeg, hanem amit az egésszel üzen. Vagyis hogy a lemez az elmúlásról - igen szép, bár kissé elcsépelt metafóra rá az alvás - és a felszíni zsongás alatti lassú pusztulásról, közvetetten pedig az életközépi válságról szól. Vagyis arról a pillanatról, amikor az ember visszavonhatatlanul és kétséget kizáróan megbizonyosodik arról, hogy egyszer meg fog halni.

Utólag nem is csodálkoztam, hogy ez nálam annyira betalált. (Amúgy volt egy olyan érzésem a borító szövegét olvasva, hogy Richter nem véletlenül hozza be és ír relative hangsúlyosan a gyerekekről, a gyerekkoráról. Pontosabban arról, hogy gyermekként megpróbált egész napokat átaludni, annyira kedvelte az alvás meditatív állapotát. Valószínűleg azért, mert a középkorú embereknél jellemzően a gyermekük megszületése hozza el az életközépi válságot.)

Nagyjából itt döntöttem el, hogy ez a cső egy darabig maradni fog, aztán meglátjuk. Amúgy is jön a nyár, a csövesek most pihenni fognak, hogy ne fűtsék tovább az amúgy is meleg lakást. Mindenesetre tanulságos kis kaland volt. Enyiért ez vastagon best buy, ellenben elég erős a stílusa, nem mindenki fogja szeretni.

Ugyanakkor szélesebb látószöggel nézve a dolgokat: azt tudom mondani és írni, hogy a PSVANE pár év alatt kvázi leuralta a minőségi elektroncső piacot, és nagyon meggyőző minőséget tett le az asztalra, egyértelműen az egyik legkomolyabb gyártóvá nőtte ki magát. Ez a típus például – tudatosan, vagy nem tudatosan – a kis kézműves manufaktúrák által gyártott csövek hangzását idézi, kvázi féláron. Nagyjából ezt tudja – hellyel-közzel – a KR Audio is.

Az én nem létező bakancslistámról viszont már csak alig néhány 2A3 hiányzik, és a meghallgatási sor teljessé válik. A Sophia Electric mellett még pár szuper ritka NOS-t kell kipipáljak, és végigmentem az elérhető palettán. Hát, ennek is a végére érünk egyszer - hamarosan új játék után kell nézzek. Soha rosszabb problémát.