Jó pár éve ez a rendezvény még arról szólt, hogy a vinyl lemez, mint egy igazi huszadik századi formátum, még él – és néha virul is – a digitalizálásról szóló huszonegyedikben is.

Aztán pár éve elkezdődött egy mesterségesen generált reneszánsz, ami ma már teljesen elvadult, és persze ugyanoda jutott, mint minden olyan mozgalom, vagy kezdeményezés, amely önmagáért és önmagáról szólt, majd a tömegek érdeklődését kihasználva, azt felkeltve, szimplán biznisz lett és beilleszkedett a fogyasztói kultúra megfelelő szegmensébe.

Mindezzel két dolog járt együtt, egyrészt, hogy a szubkultúra minden esetlegességével és egyben varázsával eltűnt, felszívódott. Másrészt mint minden nagy tömegben gyártott termék esetében, a minőség csökkent és már nem a valódi igényeket elégíti ki, hanem a piacot az azt mozgató nagyok letarolják, és gyakorlatilag eladják ugyanazt, nagyjából ugyanazoknak. Ez tökéletesen látszik a Records Store Day-en is, és azokon is, akik manapság újra kezdenek lemezeket gyűjteni, meg hát az olyanokon is, akik – mint én is – mondjuk húsz éve gyűjtenek lemezt.

Abban számomra semmi meglepő nincs, hogy ez azokban, a tőlünk nyugatra elterülő, ún fejlett és ún. komoly fogyasztói kultúrával rendelkező társadalmakban simán csak a trend része, azaz szimplán divat. És mint annyiszor a divatot meg is lehet, sőt kell is lovagolni – erről szól az amerikai álom egy része. Ha szemfüles vagy, Te lehetsz az első, aki nagyot kaszál a ízfokozókkal telepakolt gyorskaján meg a papírpohárba adott szénsavas víz és szirup keverékén – akkor is, ha kifejezetten egészségrontó, viszont sokakat rá tudsz venni, hogy ezt egye és igya. Magyarul egy ilyen társadalomban a divat nagyon könnyen pénzzé tehető.

Egy mai húszévesnek, akinek az internet már kicsi gyermekkorától az életének a szerves része, meg sem fordulna a fejében, hogy vinylen hallgasson zenét, ha nem teszik neki trendivé. És mivel van annyi pénze (neki vagy a szüleinek), hogy a lemezekhez megvegye a lejátszókat is, ha trendi akar lenni – már miért ne akarna az lenni? –, akkor meg is fogja.

Aztán, hogy valójában a telefonján hallgat zenét, a lemezeket meg kiteszi a falra dísznek, vagy a végén hamutartót, esetleg faliórát csinál belőle, már nem számít – az a lényeg, hogy megvette. Ez ugye nem arról szól, amiről egy hanghordozónak kellene, mármint, hogy a rajta lévő zenéért veszed. Az adott zene már régen megvan neki letöltve, vagy méginkább: jellemzően egy filemegosztón hallgatja, de hát be kell állni a sorba, nincs mese.

Másrészt a tömeghatás minden társadalomban és persze a fogyasztásban is kiemelt jelentőségű. Az emberek közösségben és társadalmakban élnek, azaz egymást utánozzák. Minél több fiatal látsz vinyles szövetszatyorral, és minél többen osztják meg, hogy vinylbörzére menni kúl, annál többen fognak vásárolni is.

Az eredeti célkitűzést – mielőtt a nagy kiadók lecsaptak volna az üzleti lehetőségre – az jelentette, hogy olyan zenéket adjanak ki, amelyek nem hozzáférhetőek, esetleg soha nem jelentek meg, vagy már nagyon régen nyomták őket kevés példányban és nehezen beszerezhetőek. Ezért is volt ünnep, a megjelenések miatt, és amiatt, hogy bizonyos zenekarok erre az időpontra igazítva adtak ki exkluziv vinyleket, jellemzően kispéldányszámban, kevés érdeklődőnek. Nem azért volt kevés, hogy aztán gyorsan kipörögjön, hanem azért, mert ennyira volt pénzük és ennyire volt igény.

Jellemzően kis kiadók, akik lelkesedésből és az ügy (zene fizikai hanghordozón) iránti elkötelezettségből és alternatív lemezboltok – ma már minden lemezbolt az –, álltak össze, hogy összehozzanak egy mini koncertekkel teli dzsemborit. Néhány évvel ezelőtt a Record Store Day szerves része volt a londoni lemezboltok eltűnéséről szóló dokumentumfilm is, hiteles arcokkal, szomorú és kevésbé szomorú, de még mindig lelkes figurákkal.

Az egész rendezvény kicsit hasonlított azokra az alagsori félhomályos boltokra, ahol még lehetett ritkaságokat találni elérhető áron. Ma már ennek nyoma sincs. Nekem is azért jutott eszembe egyáltalán írni erről, mert megnéztem az idei RSD kiadványait, ami nagyjából tükrözi a mostani felhozatalt, azaz korábbi megjelenések újranyomását, és újracsomagolását nagy mennyiségben olyan megjelenésekből, amelyekből simán hozzáférhető még az előző két nyomat is és a cd kópiát a Media Marktban akciósan megkapod ezerötszáz forintért.

Az exkluzívnak kikiáltott megjelenések nagyjából 10%-a válogatás (!) lemez, tele lejárt jogdíjú tucatzenével, amiről messzire bűzlik, hogy még egy rendes vinylmastert sem csináltak, de mindenképpen 180 grammra nyomják, mert akkor rá lehet írni, hogy ajdófil. Ha cinikus akarnék lenni, akkor azt is írhattam volna, hogy a kiadványok egy része csak simán érdektelen és értéktelen, de hát nem akarok az lenni. A Grammy nyertes tinédzser Billie Eilish lemeze például 17 ezer példányban jelenik meg RSD matricával. El nem tudom képzelni, kinek kell egy ilyen lemez, lévén, a lemezgyűjtők mindig is főként a jazz, az elektronikus és a klasszikus zene rajongóiból álltak, a mainstream popzene jellemzően nem jelenik meg vinylen, nincs is rá szükség, az összes platformon ott van és úgyis mindenütt azt hallod.

A normálisabb kiadók már régen tojnak az RSD-re, a limitált cuccaikat simán kiadják évközben, mindenféle zaj és hírverés nélkül. Ma az RSD kizárólag a boltoknak és nagy kiadóknak jó, mert egy évben egyszer megjelenik náluk mondjuk 100 olyan vásárló, akit egyébként egész évben nem látnak, és el tudják adni századszorra is a Pink Floyd lemezt, amely a polcon, vagy jobb esetben a discog-son fogja végezni. Rosszabb esetben a Nagy Magyar Szemétlerakaton, a Vaterán. Apropó Vatera.

A nép azon része, aki kiütést kap a kultúrától, tehát hárít mindent, ami kicsit is bonyolultabb az egy bitnél, azt vonta le következtetésként mindebből, hogy a nagypapa hagyatékából a rongyos borítójú Süsü a sárkány bakelitet most majd el tudja adni 7 ezerért. Esetleg, ha megvolt a Záray-Vámosi duó életművéből is mondjuk két lemez, ami a hazai háztartásokban 99%-ában jellemzően előfordult, akkor már gazdagok. A másik ugyanígy egybites része, aki valamiért azt a tévképzetet táplálja önmaga iránt, hogy ő élelmes és a történések ütőerén tartja az ujját, most betéved egy-egy lemezboltba és a netes kereséseinek – miszerint 500 copy –, eredményét megveszik kettesével, de kizárólag azért, hogy nepperkedjenek velük.

Azt, hogy a lemezen mi van, nem érdekli, azt sem tudja, mi az, fiú vagy lánybanda, de mivel nála van az a két darab, ami egyáltalán bejött az országba és azt hiszi, hogy ritka, úgy gondolja, hogy akkor majd nyilván a „rajongók” majd hajlandóak is érte kétszer, esetleg háromszor annyit fizetni.

Ezzel persze csupán azt éri el, hogy a felirat nélküli white label dubstep lemezből nekem, akit érdekelne, nem jut, de mivel én és a hozzám hasonló elvetemültek százezer méterről kiszúrják, hogy egy fogalmatlan nepperrel van dolguk, eleve szinte soha nem veszek semmit a discogsról vagy az e-bayről, így a büdös életbe nem fogom tőle megvenni 6 ezerért a kétszámos maxit, inkább lemondok róla, van helyette ezernyi más lemez.

Így szegényünknek a nyakán fog maradni a eva808 lemezt, bármennyire is szerette volna kihasználni a piaci rést. Majd amikor már az eredeti ár feléért sem megy el, vagy éppen a kiadó újranyomja nagyobb példányszámban, a nepperünk lógó orral visszakóborol a lemezboltba, ahol eredetileg vette, és megveszik tőle immáron negyedáron ugyanazt. (Na ekkor kapom a telefont, hogy visszatért az eva808, haver, kell belőle? Hovatovább pult alól kell vásárolnom, mint a hiánygazdaságban)

Minden évben elolvasom a nagyszerű hírt, hogy lemezeladások nőttek. Hurrá! A baj csak az, hogy ez nem releváns információ, miközben azt látom, hogy a megjelenések nagy része az már ezerszer kiadott címek és előadók közül kerül ki, Miles Davis és John Coltrane összes címe legalább tíz féle nyomásban elérhető, hogy csak egy példát mondjak. Melletük ott van a rengeteg használt, amit a sok balek megvett, a gyűjtők meg persze kifizetnek egy valag pénzt a bármennyire romos első nyomásokra is.

A kicsik a minimum 300 copyra is alig tudják összekaparni a pénzt, ha meg igen, akkor nincs rajta rendes master, ergo rosszabbul szól mint a cd féláron. Vagy vágott lemez, ami detto ugyanez. Még az olyan nagy kiadó, mint az ecm is belefut selejt printekbe, akkora a nyomás a megmaradt lemezgyárakon, hogy komplett szériákat csesznek el. A kicsik, akik az egész RSD-t mint olyat kitalálták, gyakorlatilag jó ideje háttérbe szorultak és a megjelenéseiket már hónapokkal csúsztatják.

A megjelent címek persze nőnek, mert ma már mindenki vinylt akar kiadni, egyrészt ezt presztizsnek tartja, másrészt a vinylen a legnagyobb az árrés, és bár lassan, de el lehet adni a lemezeket egy ésszerűnek tartott ár akár a duplájáért is. Mivel a lemeznek megvan az az előnye, hogy prémium formátumként került a köztudatba, bármit is jelentsen ez, illetve a hozzám hasonló gyűjtők és zenebuzik eleve ragaszkodnak hozzá, meg fogják venni egészen addig, amíg meg bírják.

Viszont ma már én is ott tartok, hogy meg kell gondoljam, melyik lemezt veszem meg, mert a gyenge forint miatt egy kétszámos maxi négyezer forintra kúszott fel, ezt aztán követik a hazai kis kiadók is, a nagylemezeknél pedig ma már inkább az átlag 8-9 ezres összeg, mintsem kivétel. És ebben szerintem még nincs benne az emelés, amit egy ideje benyelnek a lemezboltok a költségeik növekedése miatt. (Ugye nekik meg is kell rendelni a lemezeket, amelyeken van szállítási és egyéb költség is, amelyek szintén nőnek, hiszen mindenütt euróban számolnak)

Magyarul az öngerjesztő folyamat szépen megy, a nagy kiadók pörgetik a régen lejárt címeket nagy tömegben, ami elárasztja a piacot, a kicsik pedig nagyjából csinálják azt, amit eddig is. Nekik maradt a bandcamp mint menekülési lehetőség. Az elsődleges mégis csak az, hogy a nagy file megosztókon és a youtube-on legyél fent, bár keresni nem fogsz rajta szinte semmit, ezekből csak fillérek jutnak el a zenészekig. És hiába a tömeges cím, a filemegosztók nagyobbik része még így is veszteséges, a reklám felület tartja el őket.

Itt ugyen mindenki azt hitte évekig, hogy a technológia bum majd segíteni fog a zenészeknek, de pont a fordítottja történt, a zene segített technológián, jól átbaszták őket. Magyarul a file-oknak nincs értéke, az előfizetői konstrukció kizárólag a megosztóknak bolt, de ott is az adatok és a felhasználói szokások monitorozása hasznosítható marketing stratégiaként, nem a zene. Azt leszarja mindenki. Az előadókat megint és újfent kihagyták az üzletből.

A kieső bevételt a koncertezés jelentheti, ahol adhatod a lemezt közvetlenül a rajongódnak merchandiseként, akinek nem kell a póló, a kitűző, vagy a baseball sapka, az vehet vinylt is - ezek egy része egyébként ki sem kerül a boltokba, mert annyira keveset nyomnak belőle, hogy egyszerűen nem kerül be a nagykerbe, ahonnan a lemezboltok rendelnek. Máshol meg sem tudod venni.

Az olyan mamutok, amilyen én is vagyok, meg kissé rezignáltan veszik tudomásul, hogy most megint a szarabbat kapom drágábban. Két dolgot tehetek: vagy átállok én is a fos file megosztókra és akkor képben leszek időben és zenében, cserébe minden klikkemet azonnal eltárolja és onnantól a büdös életben nem szabadulsz algoritmusok és ezzel együtt a reklámok fogságából. (Mindig mosolygok, amikor ötvenéves lemezgyűjtők lelkesen mesélik, hogy a Tidal mekkora dolog, majd amikor megkérdezem, hogy a Beyonce-Jay Z lemez megvan-e, akkor nem tudják miről beszélek. Bakker, az övék a bolt, arról.) Vagy kivárom a lemez megjelenést, és résen leszek, ami a neppereket illeti, ehhez kizárólag pénz kell, és lehetőleg mindent előrendelni – már ha jut ide, mert ugye Magyarország ezen a téren is marginális piac.

A maradék meg a szerencse, mert ugye a végső minőség csak akkor derül ki, ha otthon felteszem. Vagy hullámos lesz, vagy nem. Vagy meg lesz karcolva, vagy nem. Vagy van rajta rendes master és meg is szólal, vagy recsegni fog és akkor marad a büszkeség, hogy megvan ez is, de hallgatni majd a cd-t fogom. Végül is ennél nihilistább hobbi nincs is: azért építesz fel egy többmilliós rendszert, hogy a végén egy hetven éves formátum korlátaival foglalkozz.

Távolról – a SONY/BMG éves jelentéseinek árnyékából – minden nagyon happy, csak kicsit kelletlenül törődsz bele a változásba, magyarul abba, hogy a bőséges kínálat ellenére megint egyet szorítottunk a nadrágszíjon. Elég mókás elővenni otthon a lemezt, amin rajta van a deepes matrica 4500 forintról, majd megnézni, hogy most NAS: Illmatic lemeze kétszer gyengébb music on vinylen kiadványként a duplája, miközben lehet, hogy az akciós dobozban van még egy példány az eredetiből 3500-ért, csak senki nem nézi meg.

Vagy nosztalgiázni, hogy pár éve az eladhatatlan R.E.M lemez ott porosodott a polcon szintén három félért. Ma a jubileumi kiadvány, ami annyit tud pluszban, hogy adnak mellé egy füzetet is, amiben van még két plusz fotó és némi infomorzsa Michael Stipe-ról, ami nélkül simán elvagy, kilencezer. Igaz, még csomagoltak mellé mondjuk egy 7 incsest is demo verzióval. Nahát! Azon fel sem basztam magam, hogy az idei RSD kiadványok egy igen nagy része olyan fiókból kikapart koncertfelvétel, amelynek a minősége nyilván nem éri el azt a szintet, amiért érdemes pazarolni a vinyl alapanyagot. 

Szegény RSD-t viszont én, a magam szerény és visszahúzódó módján, elengedem. És hogy pozitívan záruljon a mérleg, meg ez a poszt: örvendetes tény, hogy akik eddig is foglalkoztak lemezekkel – ide értendő a kis kiadók továbbra is elkötelezett vezetői és művészei, ostoba marketingesek nélkül –, továbbra is adnak ki méltó és értékes kiadványokat.

Illetve, hogy a réteg dolgok ezek után is meg fogják találni a gazdájukat. Mivel engem főként ez érdekel, nekem az árak emelkedésén kívül más bajom nem nagyon lehet – hacsak a tudat, hogy lehetne jobb is. ("Elvtársak, a szintidő lehetne jobb is!")

Azt meg valahogy majd csak kinyögöm. Legfeljebb én közvetlenül a kiadótól, esetleg a művésztől fogom megvenni, ahogy a Budabeats – egyébként hibátlan – dolgait is. Eddig is így csináltam, úgy hogy gyorsan be is fejezem a hisztit.

Aki ennek ellenére ünnepelni akar, idén április 18*-án tudja ezt megtenni, ha addig be nem tíltják a 50 fő alatti rendezvényeket is a neonmusicban, ami egyenlő a Musiclanddel, legalábbis helyileg, és a wave-ben. A hazai Lemezboltok Napja oldal pedig itt van. 

Update: az idei RSD-t elhalasztották június 20-ra.