Lapos és átlátszó, mi az? - Sparkler Audio Ether

Egy erősítő, ami nem is hasonlít erősítőre. A Sparkler formatervezési elveit nehéz lenne meghatározni. Az viszont biztos, hogy bájosan esetleges dizájnért felelős Mr. Tsukahara feltűnően vonzódik a lapos és négyszögeletes formához.

A képeken sokkal kisebbnek kinéző integráltat én rögtön a szívembe zártam, eleve tetszettek azok a megoldások, amit eddig sehol nem láttam még, legalábbis hifi terméken biztosan nem. Üdítően szabad ötletek, minden alárendelve a megvalósíthatóságnak. Drága a gravírozás és speciálisan kell feliratozni az acél-plexi házat? Mi sem egyszerűbb ennél: nyomtasd ki egy papírra az ikonokat és a szöveget, majd tegyél fölé egy vastag, de átlátszó plexit. A henger forma nem megy a négyzethez? Tegyél rá négyzetes tekerőgombot.

Tsukahara nem bajlódik olyan, a legtöbb tervezőnek nem tetsző megoldással, mint, hogy a hűtőbordák lehetőleg ne legyenek szem előtt. Amit lehet beépít, felhasznál, így simán lehet, hogy a hangfalcsatlakozók érintkező felülete a nyers nyák lapon lévő réz csík. Nyilván a hétköznapi mérnöki szemlélet mindent elvágólag, mereven kezel, ez a Sparkler Audionál egyfajta szabadság jegyében van értelmezve, így a készülékei egyrészt nem szokványosak, másrészt a dizájn szó is erős rájuk, hiszen láthatóan nem a megjelenés a lényeg, hanem az egység és a minimalizmus, mint szemlélet.

Amit még ide fontos megemlíteni: a Sparkler Audio igen ügyel a megmunkálásra és az anyagok minőségére. Az acél mindenütt milliméterre stimmel, a hajtásoktól kezdve az utolsó csavarig minden minőségi, és láthatóan finoman, precízen megmunkált.

Az az érdekes, hogy a fotókon úgy tűnnek, mintha még egyik sem lenne késztermék, valahol a deszkamodel és a DIY közötti állapotban lennének, amelynek majd egyszer, valamikor a belátható jövőben lesz egy átlagos hifista által is értelmezhető és befogadható kinézete. De nem. Az életben teljesen rendben vannak és bár a ledes megvilágítás egyiknek sem tesz jó, mert a papír alatt átlátszik a belső kábelezés és az alkatrészek sziluetje, de például a cd játszója sokkal megbízhatóbb és stabilabb, mint a legtöbb audiofil darab, amelynek a tálcája egy egyszerű fröccsöntött műanyag, a gombjai meg két év alatt kilazulnak, itt meg sehol semmi műanyag, szinte minden rozsdamentes acél és a legjobb minőségű kapcsolókat használja.

Az Ether fantázianevű erősítőjéről egyébként az a hír járta, pontosabban az európai disztribútor, aki egyébként a Konus Audio márkanevet futtatja, Sead Lejlic, azt mondta a tavalyi lengyel hifi són Péternek, a hazai forgalmazónak, hogy ez az integrált és a mellé készült DAC (model s512 "perceive") szól szerinte a legjobban. Sead régi motoros a szakmában, nem lett volna értelme vitába szállni vele, illetve a Sparkler is úgy hirdeti ezt a termékét, hogy ez a "tour de force" a kínálatban.

Ugyanakkor kíváncsi voltam, mert az Ether előtt volt a kockába zárt öt wattos csoda, a Sparkling, amiből ugye nekem van egy példányom otthon, és az Ether a Sparkling továbbfejlesztett változata. Kérdésként merült fel, hogy a plusz 2 watton túl, amivel az Ether „erősebb”, mégis miben lett jobb?

Nem tudom, mérnöki szempontból mit jelent a „továbbfejlesztett”, de a két erősítőnek sem sok köze van egymáshoz, már ami a hangzásukat illeti. Míg a Sparkling inkább távolságtartóan precíz, addig az Ether – hiába hogy tranzisztoros – képes az atmoszféra teremtésre, és van benne egyfajta vonzó melegség is, amit amúgy sokan a csöves erősítők egyik ismérvének tartanak, kissé tévesen egyébként, de mindegy. Az is furcsa volt, hogy míg a Sparkling 5 wattja elég volt az E-knek, addig az Ether 7-je meg félhangerőnél kezdett el élni. (Van egy olyan érzésem, hogy a hangerőpoti nem logaritmikus, hanem líneáris)

Egyébként a hangzáskarakterben hozza a Sparkler által megismert szellős és laza hangképet, amiben nem annyira a frekvencia szélesség és az egyéb hifis tényezők játszanak szerepet, hanem a valósághű hangszerhangok és a megfogott mélyek. A Sparkler inkább a realitás talaján áll, nem szinezett és nincs jótékony homály, vagy rózsaszín köd, van helyette viszont élő atmoszféra és virgonc élénkség.

Az elektronika hallhatóan nagyon gyors, ebből adódóan a zenei szövet nem esik szét és az élvezhetősége is magas fokú. A gondolatokat és a zenei struktúrákat, vagy éppen a finomságokat, ahogy mondani szokták, már képes megjeleníteni, az előadásban benne lévő, azok keltette érzelmeket viszont még csak korlátozottan. Ehhez szerintem kell némi elektroncső, vagy nagyon sok FET és még több pénz az alkatrészekbe.

Mivel nyáron pihennek a csövek, hiszen amúgy is dögmeleg van, minek fűtsem a lakást pluszban, légkondim meg soha nem lesz, szóval pont jól jött az Ether.

Rengeteg jazzt hallgattam rajta. (Állítólag Tsukahara nagy jazz rajongó és az egyik kedvenc szaxofonosa a magyar származású Tony Lakatos.) Ha már így alakult, gondoltam, akkor tegyük fel a Web Web nevű zenekar utolsó lemezét, amit nagy nehezen sikerült vinylen is beszereznem. A fuvolás trackek kifejezetten jók voltak, ültek, vittek magukkal, el tudtam merülni bennük, akár egy koncerten, ahol nem azzal foglalkozol, hogy van-e elég magas hang, és jó-e a "tér", hanem várod a "varázslatot": adjanak is valamit a pénzedért, élményt vagy szórakozást, esetleg mindkettőt. És az Ether adott is, bőven. Maradtam is az európai jazznél, és a német vonalnál. Végigment a berlini dobos, house producer és dj Christian Prommer drummlesson sorozata is.

Az Ether végig partner volt a zenékben és ha akartam, mélyen bele tudtam süllyedni az előadásokba. Elektronika is szólt rajta, többnyire fényes és sötét ambient, amelynek megszólalásában egyetlen észrevételam adódott, mégpedig, hogy a basszus megfogottsága olykor letompította ezeknek a zenéknek az erejét. A Brian Eno féle Small Craft on the Milk Sea lemezen a pörgősebb darabok is magukkal ragadtak, a kis hétwattos bírta a kivezérlést.

Az Ether amúgy nem annyira addiktív, mint a Note-ok és nem is visz el olyan színes utazásra, mint a saját rendszerem, és például az sem biztos, hogy régi és rossz minőségű felvételeket képes leszel vele maradéktalanul élvezni, de a mozgalmassága, a hangszíneinek gazdagsága illetve a gyorsasága miatt jó partner a legtöbb zenéhez.

Mivel – mint majdnem minden komolyabb cucc – érzékeny, ezért fontos, hogy megtaláld azt a ballanszt, amivel még nem lesz túl preciz és a hangjának lágysága is megmarad. Nekem legalábbis akkor volt képes úgy megszólalni, hogy nem azt kerestem benne, miben lehetne még fejlődni, hanem képes volt a legtöbb zene atmoszféráját megjeleníteni, a lemezek keverési jellemzői mellett.

Hogy ez lenne a legjobban szóló Sparkler? Mivel eddig mind a hármat hallottam, amit Tsukahara épített, azt kell mondjam, hogy Sead közel jár a valósághoz. Az Ether egyetlen figyelembe veendő korlátja a teljesítménye; 7 watt nem mindenhova elég, ahová igen, oda viszont nem fog több kelleni.

Kissé előreszaladva a kommentekben érkező megjegyzésekhez, én úgy gondolom, hogy a Sparkler mindenképpen egyedi színfolt az audió világában, és mivel a 47Lab már nem elérhető európában, az egyetlen alternatíva maradt, amivel egy valódi kisszériás és kézműves japán cuccod lehet egy elérhető árért – ebben az értelemben megéri az árát bőségesen. Sőt, ha azt vesszük, hogy a 47Lab már régebben is drágább volt, akkor még inkább, noha ott azért a dizájn is ki van húzva a maximumra.

Láthatóan és hallhatóan Tsukahara nem az átlagnak építi a dolgait, hanem azoknak, akik hozzá hasonlóan kedvelik a zenét, és bírják, ha valami nem átlagos, sem hangban, sem kinézetben. Nem hogy meggazdagodni nem fog belőle, de még értékelhető bevételt sem fog termelni nagyjából soha. A szó legjobb értelmébe vett szerelem és hobbi az építése, ami azt jelenti, hogy olyan, mint a munka, csak ezt még szereted is csinálni. Láthatóan így is áll hozzá. A support alatt itt azt értjük, amikor a tervező saját kézzel rajzolt ábrája alapján kell a banándugó adaptert beügyeskedned a megfelelő helyre, mint ahogy valóban egy kézzel rajzolt kis papírdarab a manual. 

Azt nem tudni, mennyire lesz sikeres, mert a piac jellemzően nem annyira díjazza az egyedi megközelítéseket és az emberek jobban szeretnek úgy vásárolni, ha mások – marketing! – mondják meg nekik, hogy mit vegyenek. Ha nem lenne otthon már egy, simán megkockáztatnám az Ethert nyári erősítőnek.

Ide kéne még beidézni a klasszikust, tudjátok, ami a: "kérem kapcsolja ki" előtt van, de inkább lelövöm a poént. Péter adott két pár kábelt is, amelyek szintén japánok, Sternklang névre hallgatnak. (A Sternklang, Stockhausen zenei műve, amelyben 21 énekest és zenészt öt csoportba osztva, hangjukat elektronikusa erősítve szólaltat meg.) Az elnevezés mögötti elképzelés erősen utal a Stockhausen műre, miszerint a hangzás összessége a harmóniákból adódik. Illetve Péter áthozta még a "nagy" cd játszót is, a Spiralt. De ezekről majd legközelebb.