Korábban megvolt a kicsi PSVANE, ami nem is szerepelt olyan rosszul, mint azt a “kínai ipar remekei“ szófordulattal szoktak elintézni kissé cinikus hifisták. A PSAVANE márkanevet a máig termelő, eredetileg még az ötvenes években indult, állami Shuguang gyárból kivált szakemberek alapították. Pontosabban a mérnököket elcsábító, a cégbe tőkét pumpáló Valakik. 

A sztori nem túl bonyolult, a cél pedig egyszerű volt. Egyrészt legyenek az átlag Shuguangnál jobb csövek, a fellelhető know how-t is hasznosítsák, plusz, ha lehet, akkor a rendelkezésre álló, azóta jócskán fejlődött technikát is alkalmazzák, ahol lehet.

A PSVANE gyorsan kinőtte magát, a vásárlói visszajelzések biztatóan jók, az árakat elfogadható szinten tartják és a minőségre sem lehet panasz. A termék kínálat elég nagy, a hírekből pedig azt láttuk, hogy a replika széria is elég jó lett – vagyis nem hánytak tőle azok, akik a Western Electric első szériás NOS csöveire gerjednek, ami – mint tudjuk – a Szent Grál a csövekkel épülő high-end hobbi szubkultúrájában.

(Akit érdekel, itt egy elég jó összehasonlítás az eredeti WE csövek és a PSVANE 300B között, az AN UK "gyárban", olyan közreműködőkkel, mint P. Qvortrup. Azt még érdemes leírni, hogy a cikkben szereplő, korai Western Electric csőnek darabja circa 2 millió forint. Még egyszer leírom: darabja. Ezzel az infóval érdemes viszonyítani, ha össze akarunk hasonlítani. Ja meg azzal, hogy a WE-et egy ideig kereshetjük, ugyanis nincs.)

Persze, persze, legyint a lassan függővé váló csövekre specializált szakértő, milyen vicces, mindenki a Western-t hozza fel példának, amikor ott van még a katonai RCA, a Westinghouse és a Ken-Rad is. Mind-mind akkora ínyenc falat, mint a kecsege az idei Bocuse D’or-on.

Valljuk be töredelmesen, hogy ez kétségkívül így van. Én viszont mindig is a bérből és fizetésből élő hájendet toltam, akinek ennél több kell, menjen nyugodtan utána, biztosan van és lesz valahol egy-egy szekrény mélyéből előkerült példány, annyi is lesz az ára. (Ha megvan szóljon nekem pls, szívesen ráhallgatok szívesen)

A PSVANE és a Shuguang inkább azoknak a terepe, akik az átlagnál jobbat akarnak, de azért a kommersz, nagy mennyiségben kapható, egyszerű csöveket már kinőtték, és biztosra mennek. Vagyis csak volt azoknak a terepe, de ne szaladjunk ennyire. Szerintem tökéletes upgrade egy ilyen cső, és annyira nem is olcsó, mint az elsőre tűnik. Ezért a bemért, és a gyárban párbaválogatott példányért még mindig nem annyit kell fizetni, mint akármelyik NOS-ért, ami egy kicsit is elismert. Ennyiért már elég sok mindent adnak mondjuk a lemezboltban, de hát mit tegyek, kíváncsi voltam, meg - mint mindenki egy idő után: szorított a feljebb lépés kényszere.

A 275 egyébként a Western Electric 275-ös másolata, és mint ilyen, elég hűen követi annak felépítését. A fejlesztés során sok mindenre odafigyeltek, amit sajnos elég szűkszavúan fogalmaznak meg, így, aki kicsit képben van a csövek felépítését és működését illetően, sok újat nem tud meg. Fórumokon, innen-onnan azonban pár dolgot le lehet vadászni.

A korábbi PSVANE-tól eltérően alacsonyabb az erősítése, így a zaja is. Teljes csend van a dobozokban, ami elsőre elég meglepő, de hamar megszokjuk. Teljesítmény tekintetében viszont szépen ki van húzva, hozza a 3,5 wattot, elég jól terhelhető. A kinézete letisztult, elegáns, de nem hivalkodó, mellőzi a másutt kicsit giccses arany feliratot. A csövek egy pofás kartondobozban érkeznek, mérési adatlappal, vastag szivacsburkolatban. A PSAVANE-nál adnak a külcsínyre is.

Talán nem árulok el túl nagy titkot, ha leírom, hogy ezt a csövet összehasonlításként szerezték két igen-igen komoly 2A3 kompatibilis NOS mellé, mégis milyen. Hogy kik voltak az “ellenfelek”? Egy 1938-as Westinghouse és egy dual mono plate-es NOS JAN Ken-Rad még 1939-ből. Mindkettő nulla kilométeres, bemért és párbaválogatott. Hogy tiszta legyen verseny, tudni kell, a csövek egy Vindicatorban dolgoztak, ráadásul egy olyanban, amelynél eddig nem nagyon csináltak jobbat, belül mindene ezüst, nem csak a fedlapja. Van ilyen is.

A PSVANE ugyan kipontozódott a Ken-Rad ellenében, de a Westinghouset az ötödik menetben lesorozta. Végül így esett ki a rostán – csak a legjobb maradhat – és került hozzám, én pedig örültem neki, mint az a bizonyos majom, annak a bizonyos faroknak. Nem volt sok benne, talán tíz óra, mikor bedugtam a hálásan melegedő saját mezei Vindocatoromba és vártam a csodát.

Ami elmaradt. Eltelt pár nap, gondoltam, hogy még kell járnia, kisáramú csöveknél ez megszokott, kell nekik legalább száz óra, és csak azután lesznek elemükben. De nem nagyon történt semmi. Jó persze ez a “semmi” azért valami volt, de kicsike valami. Igen, a sávszélek letisztultak, a dinamika mikrotartománya finomodott, apró kis zörejek, egy gitárhúr csengése reálisabb lett, ilyesmik. És nőtt némileg a felbontás is – mellette pedig selymes lett a női énekhang, mármint az, ami amúgy is selymes volt, csak eddig nem hallottuk.

Én azonban nagyobb durranást vártam. Sok dolog fordult meg a fejemben. Ad 1. A sima PSVANE elég jó már nekem, ezen a szinten már kicsik a különbségek és nagyok az árkülönbözetek. Valami el van hangolva a rendszerben, utána kellene állítani. Ad 2. Nem sikerült jól a cső, vagy ami még rosszabb, ez a Vindicator a sima Shuguanghoz lett építve, soha a büdös életben nem fogom belőle kihozni, ami benne van.

Már csak azért sem, mert az enyémet megelőző tesztben ez a PSVANE kimagaslóan jól szerepelt, pedig sem tétre, sem helyre nem tették volna meg. Amolyan, nézzük mit tud ez a félig sánta kínai a telivérek között címen indult, mindenki a NOS-oknak szurkolt. Az oddsa jó ha 7/2 volt a többiekhez képest. Aztán volt is nagy meglepetés, amikor ráhajrázott az utolsó métereken, a végén pedig bejött másodiknak. Viszont az a rendszer bőven fölötte volt az enyémnek, így ne csodálkozzak, hogy idén nekem csak virgácsot hozott a Mikulás. 

Az elkövetkezendő napok azzal teltek, hogy a rendszer minden elemét szemügyre vettem és megvádoltam, hogy ő a hibás, itt vész el az infó, rohadjmeg. Utánaállítottam a hangfalaknak, cserélgettem az alátéteket a végfok alatt. Felcseréltem az interkonnekteket az elő- és a végfok között. Nem mondom, hogy szórakoztam, mert ugyan mindig változott a hang, de csak nüanszokat, nem nagyon akarta kiugrasztani a lelket.

Piszkosul megdolgoztat engem ez a kínai, morogtam a fogam között egyik este, amikor már azt sem tudtam, honnan indultam, most hol vagyok, és merre van előre. Már-már azon gondolkodtam, hogy kihúzom a francba a csöveket, visszadugom azt, ami volt. Legalább megmarad a pénzem, amiből veszek pár lemezt, meg néhány koncertjegyet. Végül úgy döntöttem, hogy nem bénázok tovább, hallgatom ahogy van, majd a hétvégén foglalkozok tovább vele, ha lesz még erőm meg kedvem. Amit persze előre eldöntöttem, hogy nem, se erő, se kedv. A fenének sincs kedve tovább járni ezt a kanosszát.

Feltettem Norma Winstone-tól a kedvencemet, a Distance-t. Mégis egy nyugis lemez, kicsit legalább lehiggadok, gondoltam. Rohadt hifi, az ember itt szívatja magát a semmiért, hol a távirányító. Hát van nekem erre időm?! Ugye, hogy nincs. Ez a lemez amúgy is egy gyöngyszem, épp illik a hangulatomhoz, legalább visszahoz a hétköznapi világba, ahol nincsenek hifisták, és a hájend maximuma egy recsegő zsebrádió.

Korábban hallottam Winstone-t koncerten is, tavaly léptek fel a bmc-ben Glauco Venier-rel, a zseniális zongoristával. Kellemes félház volt. Hát úgy látom, itthon nem nagyon vágják ezt a duót - mondta Milán barátom az első szett után, amikor szünetet tartottak és a csendben lassan kezdett mindenki feléledni az után a csoda után, amit ez a két ember a színpadon művelt. Winstone élőben úgy néz ki, mint egy öreg könyvtáros néni, ráncos arcáról csak egy hatalmas szemüveg hiányzik. Szinte hallom a szigorú hangját, amikor megfedi tinédzser alteregómat, amiért  Női nemi szervek közelről című rongyosra olvasott, itt-ott összeragadt példányát nem hoztam vissza időben.

Winston nagyasszony ugyan elegáns volt, visszafogott feketébe öltözve, de látszott, hogy nem nagyon érdekli, milyen ruhában van. Smink alig volt rajta, és az idős nőkkel ellentétben, a frizurája sem volt makulátlan. Állt az Opus színpadán, középen az erős fényben, kicsit ringatta magát éneklés közben, alig volt kisugárzása. Halkan megköszönte annak az ötven embernek, akik elfáradtak, hogy itt vannak, majd olyan műsort adott, hogy a koncert végén mindenki úgy ment haza, mintha időközben leesett volna húsz centi hó a városban és valami csodálatos véletlen folytán Budapest a svájci alpokká változott volna.

Egyszerűen nem lehetet szabadulni attól az érzéstől, hogy Winstone hangja teljesen külön életet él a testétől, és attól, hogy ez az idős néninek kinéző művész mindent tud az életről és a világról. Az agyonjátszott sztenderdekbe annyi életet és fájdalmat volt képes vinni, hogy elfelejtettem inni a sörömből, ami megmelegedett, és nem is ittam meg végül, csak bámultam magam elé meredten az asztalon álló sótartóra, meg a tompa fényben csillogó villákra. Pedig az Opusban Pilsnert csapolnak.

A Distance az egyik legjobb lemeze, az első hangokban eltalálja azt a meditatív és mélyen melankolikus fílinget, amit végig ki is tart. Amikor megnyomtam a play gombot a cd távirányítóján, egy perc után rájöttem, hogy megszívatott a kínai cső, de nagyon. Ugyanis arról van szó, hogy itt már nem a tonalitás játszik, hanem a high-end nagy-nagy trükkje, vagyis az, hogy alig kapsz több részletet meg több magasat-mélyet, viszont a zenei és művészi minőség vízválasztóként hasítja ketté a megszólalást.

Winstone hangja lemezről megismételte, pontosabban felidézte azt az estét, még akkor is, ha az Opusban a zongora és az énekhang összehasonlítathatatlanul jobban szólt. A PSVANE pont ott domborított nagyot, amire alig figyeltem. Kerestem a “hangot” a zenében, holott pont fordítva kellett volna: a zenét kellett volna keresnem a hangban. Persze, ne legyünk naivak: ebben benne volt már a bejáratódás is, vastagon. Meg az, hogy a rendszer többi elemét is illeszteni kellett, de utólag visszahallgatva a korábban hallgatott lemezeket, ugyanaz történt, mint a Distance esetében: megugrottuk a szintet, csak nem úgy.

Szóval a PSAVANE nem egy mezei utánzat. Vagy éppenséggel, de, éppen az: egy olyan replika, ami nem csak külsőleg hasonlít, hanem ügyeltek a technikai részletekre is. Képes megjeleníteni azokat az erényeket, amelyeket a nagyon magasan jegyzett NOS csövek tudnak. Arra azonban készülni kell, hogy a komoly rendszereken jóval egyszerűbb őket használni, mert a zenei minőségben tapasztalható különbségek jobban érzékelhetően kijönnek. Magyarul nem kell velük annyit szenvedni, mint nekem.

Nálam, egy közepes rendszer esetében ez több melót és egy másfajta élményt jelent, de kétségkívül előrelépés, nem is egy tyúklépésnyi. Kicsit át kell huzalozni a szempontokat ahhoz, hogy az egyértelmű erényei megmutatkozzanak. Szerintem megéri, még akkor is, ha nem olcsó. Tapasztalatban talán megint kicsit közelebb vagyok ahhoz, hogy egyel több indíttatásom legyen: a régi E dobozomat le kellene cserélnem. Sajnos ez – mármint a tapasztalat – nem elég ahhoz, hogy anyagilag is közelebb kerüljek hozzá, így marad, ami van. Némi pótdíjként viszont megvettem az összes olyan Norma Winstone lemezt, ami beszerezhető*. Hát, ez sem kevés. Sőt.

Update:

Utólagos információként még elejtem, hogy a csöveket itthon is be lehet szerezni, értelmes áron. Ha valakit, érdekel, ide írjon mailt, pls: richymax89@gmail.com

*Sajnos elég ingadozó a színvonala a felvételeinek. A legjobbak kétségtelenül az ecm lemezei. A sunnyside recordsnál megjelent, Fred Hersch-sel közös duó lemeze (Songs & Lullabies) viszont elég tömény.