Improvizálj! – Őszi jazzfesztek

Szeretem az őszt, már csak azért is, mert ilyenkorra időzítik a jazzfesztiválokat. Ha tehetem, egyiket sem hagyom ki, s amióta léteznek, igyekszem a programokon ott lenni.

A nagyobb felhajtás persze ezen a héten lesz, így arról még nem tudok beszámolni, de a bensőségesebb és szerényebb felhozatallal büszkélkedő Újbuda Jazzfeszt már lezajlott. Izgalmas még az ősz azért is, mert felélénkül a nyáron pihenő lemezipar, hamarosan érkeznek az új megjelenések. Valamirevaló hifista a koncerteken is vesz lemezt, ez olykor kényszer is, a beszerezhetetlen anyagokat nem lehet otthagyni. A mostani hétvége amúgy is sűrű volt, Budapest adottságait kihasználva egy este az ember legalább kettő, de olykor még több izgalmas zenei megmozduláson is részt ehet, ha szemfüles. De haladjunk sorban.

Pénteken az Ágoston Trió nyitotta az Újbudai jazzfesztet, friss és lendületes koncerttel örvendeztetve meg a hőségben és a mozdulatlan levegőben aszalódó közönséget. A trió formában játszó három zenész új lemezét az az S*10 gondozza, aki többnyire földalatti hiphop lemezeket jelentet meg, a portfólióba ennek ellenére belefér néha egy-egy Grencsó vagy egy Ágoston Béla lemez is, de az S*10-en jött ki a Kéknyúl Hammond orgonára alapozott jazz banda anyaga is. A dinamikus és szellemes improvizációkkal sűrűre font koncert után arra számítottam, hogy Márkos Albert a DuH projekttel, nemzetközi vendégzenészekkel még rá tud tenni a hatásos felütésre egy lapáttal, de vagy én fáradtam el a melegben és az oxiénhiányban, vagy a hangokra és zajokra szétbontott hangszeres struktúrák nem álltak össze zenei egységgé. Valószínű, hogy ez utóbbi történt, de ez a free, nem az a free volt, aminek szánták. Sokkal inkább tűnt művészkedő erőlködésnek, mint egyfajta minőségnek, amit az improvizáció művelői olyan nagyra tartanak. A koncerten ugyanis eldönthetetlen volt számomra, hogy mikortól válik az öncélú zajcsiholásból zene, és mikortól esik szét atonális, töredezett és széttartó zajongássá. Sajnos a varázs nem történt meg, a folyamatos és permanens bevezetésnek tűnő darabok nem indultak el semerre, a cselló csépelése pedig egyelőre még nem művészet.

Szombaton váratlanul három koncerten is ott lehettünk egyetlen tágan értelmezett helyszínen. Az A38 orrbárban ingyenes Lick the Click! buli volt, minimal house és techno, végre harmincon túli közönséggel. Lent a nagyteremben pedig folytatódott a jazzfeszt, kicsit arrébb a budapesti tinédzserek kedvenc szórakozóhelyén pedig Rewind speciál, a súlyos basszusok és előremutató elektronika örökös klubestje. Kicsit bajban vagyok, mert mindegyikről nem sikerült teljes képet alkotni, az viszont biztos, hogy a Mats Gustafsson legfrisebb Swedish Azz projektje az egyik legérdekesebb és legjobb koncert volt idei évben, ha ezt földtől elrugaszkodott állítást így szeptemberben megengedhetem magamnak. Rögtön az elején leszögezem, hogy azon a (free)jazz koncerten, ahol az elektronika csinálja meg a bulit már „bajok vannak”, de a zajzenével és drone ambienttel összeeresztett Swedish Azz produkciója olyan elementáris energiát volt képes közvetíteni olyan finom zenei szövetekbe ágyazva, hogy az ember csak állt és nem értette a világot. A koncerten legalább három csavar volt. Az első az, hogy többségükben már halott svéd jazz zenészek szerzeményeit dolgozták fel, azaz szűrték át a free elemekkel bővelkedő, elektronikus zajjal, zörejjel megtűzdelt zenei struktúrákon. A másik az, hogy a drone ambient atonalitásából a filmzene szerű, bensőséges hangszeres finomkodásokból a létező legvadabb, acsarkodó szólókba úsztak át, majd vissza. A harmadik pedig, hogy egy teljes értékű quartett magába olvasztott egy teljes értékű elektronikus produkciót - önmagában bármelyik elvitte volna az estét. Így történhetett, hogy az összhangban egyik sem emelkedett ki, egyik sem tűnt el, hanem „erejüket” összeadva sajátosan feszes és erőteljes hangzást nyújtottak, amikor pedig elszakadt a cérna, az olyan volt, mint egy nagyon jó minőségű zajzenei happening: mintha újjászülettél volna.

Az ilyen esték aztán törvényszerűen fordulnak negatívba, hiába játszott Cadik kissé csapongó, de jó szettet, a Zöld pardon közönsége képes volt felvillantani, hogy mi vár erre az országra, ha még egy ilyen generáció felnő. Azoknak, akik szociológiában utaznak, ne adj isten akarják látni, milyen hatás van a dizájnerdrogoknak egy tizenötéves arcán, érdemes lemenni, akik viszont a kulturált szórakozás szóösszetétel jelentésén valaha is elgondolkoztak, tilos.