Régi és kedvenc témám a hifi sajtó. Na meg a körülötte rendre felhabzó (ál)viták.

Elöljáróban azért megemlíteném, bár páran tudják, eredeti szakmámat tekintve újságíró vagyok. Vagy fogalmazzunk pontosabban, azon a szakon végeztem, "papírom" van róla, írtam is pár hónapot a nyomtatott sajtóba, véletlenül éppen az egyik országos napilapnál. Azon túl, hogy borzalmas volt, elég jó iskolának számított, legalábbis ami a sajtómunkát és annak napi rutinját, buktatóit illeti. A hifi magazinokkal felesleges összehasonlítani a napi sajtót, a híreknek és a közélettel foglalkozó cikkeknek semmi köze sincsen egy alapvetően piacorientált hobbi önerőből létrejött magazinjában megjelenő írásokhoz. Egészen máshogy kell szerkeszteni egy magazint, és egészen máshogy egy közéleti sajtóterméket. Talán a legfontosabb különbség az irányultság és a súly, amit a két típusú lapban megkelenő cikkek jelentenek. A napi hírekben megjelenő, adott esetben az egész országot érintő kérdések sokkal húsbavágóbbak, jelentősebbek és minden tekintetben komolyabbak, mint egy hirdetésekből élő magazinban közölt pr cikkek. A hifi sajtó csupán szórakoztató magazin, még akkor is, ha az olvasóik olykor megfellebbezhetetlen ítéletet várnak tőle. Könnyen belátható, hogy az égvilágon semmilyen jelentősége nincs, hogy X vagy Y gyártó terméke lett a csoportverseny győztese ebben a hónapban. Én egyébként a hifi ún. szakmai részét sem értettem soha. Mégis mi lenne egy hifi újságban a „szakma”? Az már szakmai, ha bevisznek egy erősítőt a laborba, majd kiderül, hogy a jobb és bal csatorna között az áthallás nagyobb, mint ami papíron meg van engedve? Akkor nekem jobb, mert az én erősítőmnek meg éppen jó? (Huh, meg is nyugodtam rögtön.) Ha a hifiben lenne szakma, akkor az kapcsolási rajzokról, a működést, építést érintő, kizárólag szikár műszaki paramétereket tartalmazna és többnyire alkatrészekről szólna. Ugyanis nem hinném, hogy egy komoly gyártót ezen felül érdekel-e bármi.

Merre van előre?

Mindig ámulattal és csodálattal figyeltem, amikor a hifi sajtóról szólván emberek arról beszéltek, hogy az ott közölt írások azért hiteltelenek, merthogy reklámok. Tadaaam! Micsoda bámulatra méltó felfedezés - egy magazin a reklámjaiból él! Hát ez egyszerűen megdöbbentő! Az iróniát mellőzve szeretném közölni: minden magazin a reklámbevételeiből él. Az autós, és a kutya magazin is. És ha már itt tartunk, a puli nem lesz jobb házörző, ha írnak róla egy cikket. A négy ajtós Suzukiból sem lesz sportautó a tesztkör alatt. De a Vodafone sem lesz jobb szolgáltató, mert hirdet az indexen. Legfeljebb többen választják majd, de ennek semmi köze nincs a minőséghez. Nem kell hozzá statisztika, hogy lássuk a patinás, több évtizedes high-end brandek az eladásaikat tekintve az elektronikai bizniszben, ahová sorolják őket, a leghátul kullognak. A sima, még csak nem is hifi Panaszkodik miniborzalomból egy hét alatt több megy el, mint akármelyik csöves erősítőből egy év alatt. Ezek a dolgok egyszerűen nem így működnek. A termékértékesítés komplex és összetett folyamat, ezer változóval, amely folyamatnak a hifi sajtóban történő hirdetés csak egy része. Szerintem egyébként a legkisebb része, de ezt a tudást hagyjuk meg azoknak a cégeknek, akik a legtöbbet hirdetnek. (Meg azoknak, akik csináltak már életükben magazint, és pontosan tudják, hogy gyakorlatilag alig életképes) Szerintem egyébként az is téves megállapítás, hogy egy brandet fel lehet futtatni úgy, hogy kizárólag újságban hirdet. Nagyjából egy évtizede olvasok hifi sajtót és semmilyen összefüggést nem találtam a hirdetések mértéke és a termék sikeressége között. Tökéletesen hektikus, hogy éppen mikor, ki, mennyit hirdet. Többnyire az új brandek nyomják magukat nagyon, de csak egy ideig, aztán az is hamar lecseng. Egyébként sokan ezt is keverik, ugyanis leginkább az értékesítés végén állók (a közvetlen forgalmazók) szeretnek hirdetni, de ők meg általában több márkát forgalmaznak egyszerre, a gyártó cégek nem annyira erőltetik a dolgot. Arra van az értékesítő, hogy eladja. Hogy hogyan, azt oldja meg maga. A hifi egyébként sem mosópor, nem kell az élethez, hanem egy alkalmazott eszköz. Ha a termék nem jó, nem fogják megvenni, ennyi. Ha meg jó, magától is elterjed, függetlenül attól, hogy a hifista látja-e a hirdetést a magazinban, vagy sem. Ma már egyébként is ott tartunk, hogy inkább a magazinoknak van szüksége cuccokra, egyáltalán legyen miről írniuk.

Milyen a jó hifi sajtó?

Először is jó olvasni. Meg vannak írva rendesen a cikkek, van elejük, közepük, végük, a szerző legalább minimális íráskészséggel rendelkezik, nem utolsó sorban átlátja, hogy mit szeretne közölni, képes arra, hogy alapjában véve érdekteken dolgokban meglássa az érdekeset. Másodszor is informatív. Harmadszor pedig: jól néz ki. Ezek után jönnek azok a dolgok, ami minden magazinra illenek, mondjuk az, hogy mer és tud humoros lenni, például. Vagy az, hogy a cikkek írója nem magát, hanem a terméket tartja érdekesnek. Esetleg az, hogy egyáltalán átlátja azt az igen egyszerű jelenséget, hogy aki ma hifi termékek gyártására adja a fejét, minden bizonnyal szereti ezt az egészet, ugyanis a hifi biznisz manapság iszonyú kockázatos. Az embereket – azt a nagy többséget, akiket összefoglaló néven fogyasztóknak hívunk – már régen nem hozza lázba egyetlen új erősítő sem. Inkább vesznek helyette laptopot, iPadet, e-book olvasót, egy új telefont, fene tudja mit. Az 50-es években és utána még pár évig volt egy korszak, amikor a hifi technikai újdonságnak számított, ha az ember zenét akart hallgatni, kénytelen volt venni egyet, de ez már réges-régen a múlté. És soha nem fog visszajönni. Ennek ellenére az audiofília ma is megtalálja az érdeklődőket – leszámítva azt a langyos vizet, ami itthon van –, soha nem látott mennyiségű termék található a piacon. Az egyszemélyes manufaktúrák számozott példányban készült készülékeitől kezdve a nagy cégek konzumtermékeiig, mindenki találhat olyat, amely kielégíti. Minden bizonnyal ez annak a technikai jelenségnek köszönhető, amely az olcsó alkatrészek minőségében bekövetkezett fejlődése eredményezett. Ezzel együtt a potenciál és a lehetőség a magazinok kezében is ott van, hiszen sok termék közül lehet válogatni, kellően jó szerkesztés mellett színes és izgalmas dolgokkal tudják megtölteni az oldalaikat.

Teszt? Az meg minek van?

A szaksajtót csepülők másik kedvenc gumicsontja a magazinok tesztjei. Azok, akik Igazi Szakértőnek tartják magukat – értsd: hallottak már legalább három eltérően árazott hangfalat, és van olyan az ismerőseik között, akiknek valódi high-end rendszere van – valóságos versengés folyik, ki tudja jobban szapulni a teszteket. Egyébként a trollok kedvenc szórakozása, hogy olvasnak valamit, amelynek a szöges ellenkezőjét bepötyögik a kommentbe, máris egyéniségnek ézik magukat. A valóság ezzel szemben az, hogy akinek az a feladata, hogy napi szinten hasonlítgasson össze készülékeket, minden bizonnyal némileg nagyobb rálátása van a piacra. Ez a dolga ugyanis. Az újságíró nem egy bábú, akit ide-oda rángatnak, hanem ugyanolyan hifista, mint a többiek. Megvannak a maga preferenciái, a maga kedvenc lemezei, a saját egyedi ízlésvilága, stb. Tessék megnézni a Hifi News & Record Review szerkesztőit. Öt ember, öt tök különböző rendszerrel él együtt. Ráadásul ezer éve csinálják. Ha lenne olyan, hogy Audiofil Igazság, akkor mindenkinek egyforma cuccának kellene lennie. Megírná az ember a sarkos véleményét is, ha nem tudná, hogy minden készülék rendszerben szól csak, önmagában nem. A tesztek egyébként sem arról szólnak, hogy kiderítsük az azonos ársávban megtalálható készülékek közül melyik a „legjobb”. Ilyen ugyanis nincs. Olyan viszont van, amelyik az adott büdzséből kihozható zeneileg optimális hangzásra képes, és ezek között a készülékek között az igazán nagy a szórás.

Jók közül a legjobb

Egyébként a best buy és a recomended címkék is mind ezt takarják, és ez persze csak a cikkek írójának könnyíti meg a dolgát, az olvasók valójában tesznek rá. A valóság ennél sokkal szomorúbb és sokkal egyszerűbb is: aki high-endet akar, az úgyis azt fog venni magának, valószínűleg eleve tetszik neki egy adott brand. Akinek meg nincs pénze, az meg úgyis megveszi a legolcsóbbat. Mind a ketten boldogan mennek haza. A többiek meg magasról tojnak az egészre, örömmel hallgatják a 6 ezer forintos noname mp3 lejátszót. Nagyon kevés az olyan elvetemült, aki képes végighallgatni mondjuk öt különböző cd játszót, majd meghozni egy nagyjából reális döntést. Nekik lenne jó, ha azokat a nyomorult írásokat rendesen megírnák és elolvasnák. Meg azoknak, akik az életben egyszer akarnak venni valami zajmasinát, akkor viszont valami megbízhatót és jót szeretnének. Végül is erről szól egy teszt: hogy érdemes-e egyáltalán foglalkozni az adott cucc hangminőségével, vagy felejtsük el és lépjünk tovább. A többi már részletkérdés: miből van, ki csinálta, bla-bla-bla. Gyakorló nihilistaként azt mondhatom, hogy a hifisták többségét rohadtul nem érdekli, hogy valójában mit is vesznek. Többnyire azt szeretnék, ha valaki megerősítené a döntésüket, vagy leginkább megkönnyítené azt a kellemetlen szituációt, amikor újat akarnak maguknak, esetleg jobbat szeretnének, de ötletük sincs, hogy merre menjenek. Ebből élnek a Szakértők varázslók a maguk kis bennfentes világukban a törvényerejű igazságaikkal. (na meg a sefteléssel, amit ennek ürügyén a háttérben művelnek)

Cipőt a cipőboltból

Akkor milyen is a jó magazin? – tehetnénk fel a kérdést. Először is arányos. Nagyjából egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban található benne teszt, zene és egyéb sajtóműfaj. Kis színes, vagy felvételtechnikai ismertető, lemezkritika, interjú, esetleg elméleti eszmefuttatás. Megjegyzem, ezekből is akad bőven. Továbbá jó akkor is, ha képes felkelteni azoknak az érdeklődését is, akik nem akarnak azon mekegni, hogy hány hertzen forr fel a leves, és hány decibell kell, hogy leszedje a csempét a falról. Én például nem tudok vezetni és jogsim sincs, mégis olvasok néha Totálcaron teszteket, egyszerűen azért, mert jó cikkeket írnak. Nem kell tehát kemény vonalas audiofilnek lenni, ahhoz, hogy érdekeljen a hobbi - zenét mindenki hallgat. Már nem bosszant, de egy időben mindig fennakadtam rajta, hogy egy tisztességes hifi magazinban miért kell olyan lemezekről írni, ami kimeríti a „pedáns” jelző tartalmát? Amikor belenézek egy magyar kevésbé sikerült magazinba, mintha nem is a valóságos zenei piacról szemelgetne. Jelentéktelen „audiofil” kiadók borzalmas lemezeit elemezgetik. Miközben a piac hemzseg a jobbnál-jobb megjelenésektől. Fel nem foghatom, minek kell eröltetni ezt a sok tesztlemezt? Egyébként kint már régen nincs külön lemez tesztelésre, mindenki azzal hallgatja, amihez éppen kedve van. Az arányokban a legfontosabb talán az lenne, ha hangsúlyoznák, ez a hobbi alkalmazott eszközökről szól. A cél a gyakran háttérben felsejlő zenei műveltség szélesítése lenne, ha ezt bárki fel merné egyértelműen vállalni. Hogy ilyen magazin egyelőre nem olvasható magyarul? Hát ez pech. Addig olvassuk azt, ami megmaradt.

*Aki nem tudná: a HFM-ben anno a Playboy magazin – és azok címlaplányai – után nevezték el a kiemelt minőségű, és a lapban részletesen tárgyalt készülékeket.