230 volt - A hálózat fogságában

A hálózati tápellátásnak irodalma van. Kezdve onnan, hogy az ember lecseréli a kincstári 300 Ft-os hálózati kábelét egy jobbra, egészen odáig, hogy különálló, dedikált hálózati ellátást épít ki a hifi rendszerének, amelynek ugyanolyan fontos része a villanyóra, mint a villásdugó.

Mindez persze túlzásnak hangzik, akik viszont kiépítették az „ösvényt”, eskü alatt vallják, hogy hatásos. És ez csak egy elenyésző része a dolognak. Minden hifista betéve tudja, hogy a készülékek tervezésekor mennyi energia megy el arra, hogy az elektronika különböző részegységei a megfelelő mértékben kapjanak áramellátást. Nem ritka az sem – ilyen cég például a Naim –, amikor szintek közötti különbség egyet jelent az különálló tápegységgel. Ezekben a puritán kinézetű dobozokban többnyire mindenféle kincsek rejtőznek: furfangos szűrőelemek, súlyos trafók, kondenzátorok ütegei. Mindezen elemek biztosítják a megfelelően tiszta és stabil tápellátást. A különálló tápegység persze nem olcsó játék, súlyos pénzeket szurkolhatunk le az ilyen típusú upgrade-ért, nem egy esetben a táp drágább, mint maga a készülék. (Nyilván, hiszen a trafók relatíve drága alkatrészek) Nekem is volt szerencsém egyszer meghallgatni egy ilyen rendszert, a Naim Nait 5i-t egy IKEA-s Lack asztalra helyezett Flatcap „hajtotta”, meg is táltosodott Iggy és a Stooges heroin himnusza, csakúgy, mint az a sok freejazz, amit hallgattunk rajta.

Tisztább és szárazabb érzés

A legtöbb tápellátásban utazó cég ugyanazzal a példával szemlélteti a jelenséget. Ha a vízhálózatomat tápláló forrás vize szennyezett, lehet akármilyen szuper vízcsapom, nem lesz tisztább vizem. (A példában a hálózati áram tölti be a víz szerepét) Ezzel vitatkoznék. Van úgy, hogy a hálózati szűrés ront az össz(hang)képen. Nem vagyok például híve a szűrőknek, szerintem megölik a hangzást. A rendszerbe csatlakoztatásuk után valahogy kivész a hangképből a reális lendület, kapunk helyette egy rideg, technikai és merev előadást. Egyszerre minden túl precíz lesz. Az alapból kraftos zene átvedlik udvariassági versennyé, a zenészek felöltik a zakót és a nyikorgó bőrcipőt, de sokkal rosszabb, hogy nyelnek egy jó nagy karót is. Lehet, hogy most kristálytiszta a vizem, de eltűnt az íze is. S bár elkönyvelhetjük nyereségnek, hogy a szólamtisztaság körzővel-vonalzóval készül, a hifisták kedves vesszőparipája a magas és mélyhangok aránya pedig elbillent a magasak felé, esetleg a lecsengések is kiemelődnek, én ezt nem nevezném előrelépésnek. Szerintem minden olyan változás, ami nem homogén, azaz a hangkép összes jellemzőjén változtat, ront a hangon. Sok tapasztalat, még több zenehallgatói „gyűrődés” kell ahhoz, hogy a valódi változást ne interpretációs nüansznak tartsuk, vagy a nyereséget ne csak odáig könyveljük el, hogy most mennyivel „tisztábbak” a zenét alapvetően nem befolyásoló, szerintem egyértelműen csodának tartott hangarányok alakulása. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy méricskélni kezdenek, ahelyett, hogy egyszerűen hagynák, hadd döntsön a realitás, a zenéből áradó életszerűség, természetes lendület. (Az meg mi?) Ezeken a szeánszokon megy le ugyanaz a béna tesztlemez ezerszer. Az elhangolt, rosszul összeállított rendszeren a saját építésű Paksi atomerőmű sem segít, és zeneibb sem lesz a hangzásunk – milyen kár. Ehhez némileg több tervezői furfang, tapasztalat szükségeltetik. 

Money for nothing

Ugyanakkor az egyik legolcsóbb tuning a hálózati kábel. Valahogy a tápellátás ezen a területén nem szálltak el annyira az árak. Mivel nagy áramokat kell vinni, nincs szükség ezüst vezetőre, és nem is kell annyira a kifinomult technológia. Viszont sokat segít, többnyire nem abban az értelemben, hogy hűű, mennyivel jobb lett, sokkal inkább úgy javít, hogy a meglévő hangzásparaméterek lesznek finomabbak, artikulálabbak. Kellemesebb a fülnek hallgatni a zenét, élőbbek a részletek, nő a felbontás, stb. Egészen olcsó, de tisztességesen megcsinált kábelek is jelentősen dobnak a hangon, egy jól sikerült pedig örök darab maradhat. És a hálózati madzagokkal sokkal korlátozottabban jelentkezik a többi kábel rendszerfüggősége. Kevesebb velük a macera. A legtöbb készüléken ugyanazt a „változást” hozzák. Nem kell ezer helyen meghallgatni, ami egyszer bevált, az általában a többi rendszerben is működik.

Miről álmodik a lány?

Eldöntöttem, egyszer írok egy olyan cikket, amit az angolok szoktak, hogy a meghallgatásra kerülő lemezek köré építik fel a szöveget. Ezúttal azonban túl könnyű helyzetben voltam, ugyanis az a hálózati kábel*, amit legutóbb meghallgattam, akkora és olyan mértékű változást hozott, hogy nem kellett különösebben agyalnom rajta, hogyan fogom megírni. Ugyanis bármilyen lemezt tettem be, mindig hasonló volt a hatás: a zene élni kezdett, és bár tonálisan nem „hozott” sokat, a csajomnak volt igaza, aki azt mondta: úgy tűnik a zenészek ittak egy kávét a szünetben. Meg két redbullt és egy gintonicot. Ráadásául a zenekarvezető elárulta: több gázsit fognak kapni, mint amire számítottak. Vagy valami ilyesmi. A kulcsszó az összhang, de a felbontás is olyan mértékű javuláson esett át, ami már székbe szögezi a hallgatót. A Thømas Stronen lemezen például (Quiet Inlet), ahol Fennesz-szel és Molvær-rel játszik kicsit drone-os, elszállós jazzes „izét”, nem kellet azon töprengenem, hogy ez egy kvázi filmzene, vagy sem.

Egyértelműen nem; nagyon is megkomponált, összetett, finomszövésű drone, amibe konkrét népzenei utalásokat, apró, de nagyon ötletes trükköket rejtettek el. Ami azért is érdekes, mert az ecm többnyire jazz-t ad ki. Még nagyobb meglepetés volt a Schubert lemez, ahol konkrétan újabb hangszerek tűntek fel, a basszus szólam például tökéletesen önálló életet kezdett el élni, és hát persze, hogy egészen máshogy szól így a zenekar. Valami hasonló történt a Szymanowski lemez hallgatása közben is. Ott, ahol eleddig azt hittem, kicsit leül a zenekar, éppenséggel nagyon is pontosak, sőt már-már túl pontosan szólnak. Minden hangot külön-külön hallani, a szöveg nem válik mormogássá és nem mosódik bele a kórust kísérő zenekar hangjaiba. Hogy új ablakot nyit-e a zenére? Ez nem kérdés, sőt akár végkövetkeztetés is lehetne, ha nem fáznék az ilyesfajta kijelentésektől. Inkább arra késztet, hogy felülbíráljuk az eddigi megszokott hozzáállásunkat az általunk már jól ismertnek tartott lemezekről. Van ott még tartalék bőven. És persze az is simán előfordulhat, hogy a gyűjtemény olyan darabjait fogjuk izgalommal újrahallgatni, amit eddig valahogy félretettünk, mondván hangulat kell hozzá. Kicsit bajban is vagyok az ajánlással, ugyanis ez a kábel nem egy szériatermék, inkább csak pult alól lehet belőle szerezni. Audio Note tulajdonosoknak kötelező, a többieknek meg… egy meghallgatást mindenképpen megér.

*A felépítése megegyezik az Audio Note Lexus-szal, de más architektúrában, mint az IC-ben vagy a hangfalkábelben.