A bevezető árú MusicStreamer II-vel szerzett tapasztalatok után nyilván volt bennem várakozás a magasabban árazott készülék iránt.

A mindenkiben élő Kíváncsi Fáncsi afelé irányult, hogy mit tudhat a nagy testvérként aposztrofált MusicStreamer II+ ahhoz képest, amit az elég durván hype-olt kicsi nyújtott. A nevében pusztán egy plusz jellel és színében megkülönböztetett típus két rendszerben is áldozatául eset a kritikai meghallgatásnak, emellett megpróbáltam utána járni annak is, hogy a sima verzióban megvalósított technológiát mennyire lehet, mennyire sikerült tovább finomítani. A “finomítás” szót persze csak egy kis túlzással állíthatjuk, ugyanis többnyire a fejlesztés is más irányban történt, mint a sima verziónál. A legfontosabb különbség a DAC chip, amely a II+-ban a Texas Instruments PCM 1794 típusa, míg a kisebbik változat a PCM 1793-as verziót alkalmazta. További lényeges eltérés hogy a "sima" változat a következő fokozatot – jellemző módon az előfokozatot – a DAC chipbe integrált analóg kimenetről hajtja meg, a "plusszos" verzió diszkrét elemekből megvalósított áramkörrel teszi ezt. Ennek következtében a fogyasztása is nagyobb. Mindez azért érdekes, mert a legtöbb laptopon és számítógépen az energiatakarékosság a fontosabb szempontok közé tartozik, azaz korántsem biztos, hogy egy netbookról fogjuk tudni üzemeltetni a MusicStreamer II+-t, amely a csúcsokban akár 400 mA áramot is felvehet. Erre érdemes odafigyelni azoknak, akik egy kvázi netbookos "front-end"-ben vagy egy hozzá hasonló egyszerű setupban gondolkoznak.

Ha kell egy kis energia

Nem kell túl sok időt eltölteni a hifiben, hogy általános tapasztalatként megragadjon az egyszeri hifistában: minden valamire való elektronikában az egyik lényeges részegység a tápellátás. A HRT nem gyárt külön tápegységet a DAC-hoz, de a Booster nevű holland gyártó már ezt is kínál a készülékhez. Alapállapotban ugye az USB porton keresztül kapja a naftát Streamer II+, csakúgy mint a kisebb testvér, de ha az audiofil eredményt szeretnénk fokozni, a dedikált táppal megtehetjük. A meghallgatás során kipróbáltunk egy önálló hubbal, ami hozta is a hatást: pozitív irányban mozdult el a hangzás, további tartalékok szabadultak fel az amúgy is jó felbontásban, a hangszínek is árnyaltabbak lettek, bár a zeneiség – mint azt vártuk – ebben az esetben nem javult. Mindebből egyszerű levonni a következtetést: a különálló tápellátás itt is, mint annyi esetben, megdobja a minőséget. A boltokban, netshopokban beszerezhető lineáris, duplán szűrt 20 VA-es táp nagyjából harminc-negyvenezer forint körül kapható, ez az ár az audiofil kategóriához képest szerénynek mondható, így aki upgradelési lehetőség után kutat, tálcán kínálja magát. Az előző meghallgatás során a sima Streamernél a leginkább szűk keresztmetszet a hangszínárnyalatok hitelessége, a sebesség, lendület és a dinamika jelentette, a II+-nak tehát ebben kellett túlszárnyalnia a "kistestvért" ahhoz, hogy nyugodtan oda lehessen tenni egy egydobozos CD-játszó mellé. A marketing során is ezt emelték ki, nem titkolva, hogy a CD formátummal már nem törődő réteget célozzák.

Lépéselőnyben

Első körben azzal a tapasztalattal is gazdagodtunk, ami minden hifistának az egyik rémálma, és a hobbi igazi átka, mégpedig az illesztés. A kicsi Streamer-re fokozottan igaz, hogy a kapacitívabb IC-kel további bonyodalmakra számíthatunk. Amennyiben valaki komolyabb audiofil rendszerbe szeretné használni, körültekintően válasszon hozzá kábelt, lehetőség szerint minél alacsonyabb kapacitású összekötőket használjon, mert egy több tucat szálat tartalmazó, Litze-szerkezetű, önmagában gazdag hangú interkonnekttel csalódhatunk a végeredményben. (Ezt történt például az ismert gyártó IC-jével is: enervált, alul-felül nyesett, döglött hangzás lett a végeredmény, amelyet egy relatív egyszerű CD-játszó is meglépett.) Érdekes, hogy a legtöbb review-ban nem volt akkora reveláció, mint a sima Streamer esetében, holott a józan ész is azt diktálná, hogy a drágább verzió lesz a nyerő. Az ötletek és a megvalósításban nagyobb büdzsé hálásabb szokott lenni a végeredményt illetően. A legtöbb beszámoló ugyanakkor inkább különbségként jellemezte az erényeket. Ebben a kérdésben és a két rendszer nyújtotta meghallgatás után nem merészség leírni azt, hogy II+ jelentősen jobb eredményt produkált, éppen azokban a paraméterekben, ami az audiofil kategóriában egy kategóriaugrást szokott jelenteni. A hangzás itt már sokkal kifinomultabb, nem olyan „sorjás” és főként nem annyira jellegzetesen digitális, mint a kicsi DAC-nál. A számítógépes zenehallgatás egyre erősebb jogosultságát mutatja, hogy ezt az eszközt lényegesen tovább lehet fáradtság nélkül hallgatni, főként, ha a körítést megadjuk neki, de a CD-játszóval való összehasonlítás igazságtalan, ami nem azt jelenti, hogy a Streamer II+ben ne lenne elég potenciál, csupán azt, hogy a CD-t már jó pár évtizede fejlesztik. 

Optikai zoom

De beszéljünk inkább róla. A meghallgatás egyik tanulsága, hogy az elektronikus zenék kvázi "szeretik" ezt a forrást, ugyanis szignifikánsan itt éreztük a legerősebbnek a produkciót. Az Elektro Guzzi gépi lüktetése, ami valójában egy ember által püfölt dob, és a gitárból előcsalt effektek igen közel álltak a CD verzión hallotthoz. Talán a magas frekvenciák felbontása és a hangszínmélység hagyott maga után némi kívánnivalót. A mély energiák megfogottak, jól definiálhatóak voltak, kellően mélyre ment és nem dúsult fel burnyogássá a basszusgitár vagy a lábdob. A hangszeres zenéken Kate Bush új lemezének egyik zongorával induló trackje impozáns, de a zongora felharmónikusai lehetnének gazdagabbak, mindenesetre a hangzás közelít a hifiben megszokotthoz, és azt bizonyítja, az informatika, ha lassan is, de veszi az akadályokat, már ami az audiofil elvárásokat illeti. Klasszikus zenével is tettünk egy próbát, bár ez már elég kemény menet volt a Streamer II+-nek. A vinylhez szokott fülek nehezen barátkoztak meg a hangszerhangokkal, de azt sem mondhatjuk, hogy teljesen el kell vetni az ilyen próbát. Végül is, nagyjából ugyanaz volt a benyomásunk, mint a relatíve kevesebb hangszert használó Kate Bush lemeznél, a komplex terhelések és a valósághoz közeli hangszerhangokban van még hova fejlődni, de hát éppen ezért szépek a kihívások, nemde?

Irány a dzsungel hifi!