Itt van mindjárt 2013, és egyből belevágunk a legközepébe. Megint a menőség minőség?

Új szelek fújnak

Ugyan...! Megint az árak - hallom a halkan felszisszenő hangokat. Hagyjunk most fel néhány pillanatra a panaszkodásra épített ezer éves hagyománnyal, nézzük, mi van akkor, ha Hamvas után szabadon elkészítjük a magunk rántottlevesét. Vagy inkább valaki elkészíti helyettünk. Amikor elhatároztam, hogy veszek egy Tivolit a konyhába, a barátaim furcsán néztek rám. A konyhába? Minek? - Hát mert ott is kell zenét hallgatni – válaszoltam. És mert a Tivoli jó. Anno a l’auditeur, aki először forgalmazta a márkát, „kultobjektként” aposztrofálta, ami amellett, hogy egy elég ronda szó, kb. azt próbálta meg összefoglalni, definiálni és nagyjából körülírni, hogy mi is ez a szerkezet és mi a titka a sikerének.

Hogyan lesz egy alapvetően ártalmatlan asztali rádióból a legvájtfülűbb audiofilek kedvenc rádiója. Én egyébként úgy tekintek a Tivoli Model One-ra, mint arra a készülékre, ami a mono zenehallgatást a XXI-ban újra divatossá tette. A Model One emellett több szempontból is figyelemre méltó, közepesen fejlett dizájn-vakságom ellenére is tetszik. A Tivoli valahogy képes olyan készüléket tervezni és gyártani, amelyek a méretük ellenére - vagy talán annak dacára - tényleg azonnal megfogják az embert. Ennek persze sok oka van, és csak az egyik az anyaghasználat. A másik, hogy a Tivoli Model One-on valóban nagyon jó zenét hallgatni. Nem is képzelné az ember, hogy egy ekkora kis valamiből ennyi zene jön ki. Mi más lenne a high-end legjobb definíciója, ha nem ez?

A főmű

Nagyjából egy hét kellett, hogy a Tivoli levegyen a lábamról. Azt vettem ugyanis észre, hogy a hallgatása addiktív, az életem fontos részévé vált. Ma már teljesen természetes, tökéletesen automatikusan nyúlok a bekapcsoló gomb felé, akárhányszor csak kint vagyok a konyhában, olyankor is, ha bent szól a „nagy hifi”. Őszinte felháborodással tudom fogadni a hírekben hallható méretes otrombaságokat, vagy félhangosan dúdolni az Örömódát, csatornától függően, miközben készül a vacsora, vagy fő a teavíz. Ilyenkor egyébként nem gondolok Henry Klossra, akinek minden bizonnyal az volt a legfőbb vágya, hogy a termék, amit alkotott - a kultobjekt - egyszer olyan természetessé váljon, mint egy pohár víz, ha szomjas vagy. Mi más lenne a legnagyobb siker, ha nem ez? Korábban is szorosan hozzátartozott a rádió az életemhez (kiéhez nem?), de amióta megvan a Tivoli, máshogy működnek a dolgok. A high-end ugye egyfelől ünnep is, megadjuk a módját, akkurátusan letisztogatjuk a lemezt, finoman a tányérra helyezzük, majd elindul a lift és vele együtt a kar lefelé. Átnézzük a bookletet, miközben elmerülünk a hangokban.

Nem a főhely

Henry Kloss kis csodája viszont nem kívánja a főhelyet - mégis ott van. Úgy lesz fontos, hogy nem is tudsz róla. Nem ide tartozik, de mióta sorra nyílnak az autentikus cseh kocsmák a városban, képes vagyok újra sörözni. Nem csak iszom a sört hivatkozva a társas együttlétre, mint korábban, hanem sörözök. Nem is kell, hogy nyári meleg legyen, vagy hogy jól essen, vagy, hogy legyenek ott mások is. Kinyitom az újságot, miközben lassan ülepedik a hab a korsó 12 balling fokos Kumburákban. Nem teher, úgy minőségi, hogy természetes. A csehek ezer éve vagy még több ideje főzik sört a tiszta forrásvízükből, mindet tudnak róla. A Model One mindezt az éterben fogható jelekkel teszi. Mindent tud róla. Soha nem tűnik fel, hogy a legtöbb rádió digitálisan streameli a zenét, nem zavar. Úgy jó, hogy van. Úgy jó, ahogy van. Képes vagyok éjszaka, hullafáradtan is felélénkülve megvárni egy szimfónia végét; vagy reggel elkésni, mert érdekes a beszélgetés a Tiloson. És a Tivoli az első, aki felé nyúlok, mikor hazaértem – akkor válik igazán szarrá egy nap, ha nem találok semmit az éterben, akire vagy amire rá tudnék hangolódni.

Az igazi ezermester

Kloss egyébként valószínűleg az első Model One-t a saját két kezével rakta össze, még a Stereophile is azt írta róla, hogy egy igazi ezermester. Állandóan khaki nadrágban járó kézműves szakember, akinek az övéről csavarhúzók és fúrók lógnak le. Olyan benyomást kelt az emberben, mint egy suhanc, aki együtt lakik a nővérével és az anyjával egy kabinszerű lakásban. Kloss szakmai pályafutásából jól látható, hogy valamilyen módon mindig a könnyű kezelhetőség, a mesteri felépítés és megvalósítás, valamint a szinte maximálisan kiaknázott minőség közötti összhangot kereste. A Tivoli Model One lehetne erre az egyik legjobb példa.

A végső siker

Nekem mindig is úgy tűnt, hogy Henry keményen megdolgozott a Tivoli sikeréért, jó előre. Hogy nem hazudott, tényleg az élete főművének szánta ezt kis fadobozt. Model One annak a szemléletnek a csúcsa, amely még hisz abban, hogy egyszerű alkotóelemekből is lehet olyan eszközöket alkotni, amelyek ellenállnak a legtöbb mai hétköznapi használatra szánt termék előre belekalkulált gyors elhasználódásának – és ezzel együtt a silány minőségüknek. Milyen kár, hogy ezt még ma is inkább a dizájnhoz kötjük és nem a szórakoztató elektronikához.

Vannak lemezek, amelyeket egy hónapban csak egyszer veszünk elő. És van, amelyik minden nap lefut egyszer, mégsem unod, nem fáraszt, adja azt a sajátos energiát, hangulatot, amire szükséged van. A Tivoli ez a lemez.

„Workin hard, every day/never noticed how the time slips away/(…) ’cause every kind of love never seems to get old/it’s better than silver and gold" – énekli Neil Young.

Henry, ha majd én itt is ott leszek, ahol Te már vagy, megdumáljuk, hogy csináltad.