Találós kérdés: melyik a világ legismertebb lemezjátszója? A Rega? Nem. A Linn? Neem. A Project? Biztos, hogy nem. Akkor esetleg a Pink Triangle? Nagyon neeem. Mégis, akkor melyik az a brand, amit mindenhol ismernek, ahol hallották már azt a szót, hogy audiofil?

Folytathatnánk a sort még tovább is akár. Roksan? Fenéket. Clearaudio? Frászt. Townshend, Mikro Seiki, Mitchell? Ezek közül egyik sem. Ez a brand a múlt század előtt született Svájcban és úgy hívják, hogy Thorens.  

Hermann, az alapító

Van az vicc, amikor megkérdezik tőlem a huszonéves ismerőseim, hogy mikor születtem, majd várnak egy kicsit és visszakérdeznek: és milyen volt játszani a dínókkal? Hát velük ugyan nem játszott soha, de 1883-ban, mikor Hermann Thorens Sainte Croix-ben bejegyezte a cégét, a hifi mint olyan sehol nem volt. Hermann mindesetre jól kalkulált, az azóta eltelt 140 évben a Thorens cég folyamatosan működik, gyártmányai pedig mind minőségüket, mind a befektetett szellemi tőkéjüket tekintve imponálóan gazdagok. Volt időszak, amikor a Thorens egyértelműen uralta a lemezjátszó piac szinte minden szegmensét, már ha akkor egyáltalán volt ilyen osztályokra bomlás. A bejegyzett és azóta elterjedt terveik, működést érintő minőségi szabványaik alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Thorens nagyon sok mindent tud az analóg lemezek lejátszásának mikéntjéről, ha nem ő tudja a legtöbbet – az egy másik kérdés, hogy kamatoztatja-e a tudását a jelenlegi termékeiben, vagy sem, de erről később.

Múlt század ködében

De kezdjük ott, amikor Hermann még fiatalember volt és beleszeretett a zenébe, illetve annak lejátszásába. A Thorens a kezdeti időkben zenedobozokat és óraszerkezeteket gyártott, 1903-tól kezdték el az Edison féle fonográfot gyártani, majd fokozatosan átálltak a fejlesztésekre. Minden bizonnyal a gramofonok fejlődésével kezdődött meg a Thorens saját fejlesztéseinek útja, amely aztán évről-évre megjelentt valami újdonsággal. A Thorens-nél azonban arra is hamar rájöttek, hogy a hifi biznisz egy elég érdekes állatfaj, ezért kell valami még mellé, ha esetleg megszorulnak. Nem tudni, hogy így volt-e vagy sem, az mindesetre biztos, hogy az ezerkilencszázas évek elejétől kezdve, egészen a hatvanas évekig cigaretta szűrőket és harmonikát is gyártottak. (1954 és 1960 között Thorens Riviera néven egy villanyborotvát is piacra dobtak) Az első időkben a Thorens egyértelműen családi vállalkozás volt, később váltottak a termelési szempontból előnyösebb cégformára. A mi szempontunkból a sorsfordító év az 1954-es volt, amikor a Thorens a fejlesztéseinek és kísérleteinek eredményeképpen megjelent az első lemezjátszójával, a TD124-el.

Innen számolhatjuk a Thorens lemezjátszók szárnyalását, és ez gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal tart egészen napjainkig. Az első lemezjátszón még nem volt kar, amit később pótoltak. Az ötvenes években dőlt el végleg a Thorens sorsa, mármint az, hogy látva a sikert, ami nyilván anyagilag is megerősítette a céget, nekik elsősorban a lemezjátszókkal kell foglalkozniuk. Azt hiszem az a mi nagy szerencsék, hogy a Thorens ezt a tapasztalatot nem váltotta aprópénzre és komolyan nekifeküdtek a fejlesztéseknek. A dörzshajtásos gépét, a TD124 -et még ma is az egyik legjobbnak tartják, a Garrard-dal emlegetik egy lapon, és vannak olyan hifisták, akik szerint ebből a futóműből lehet egy igen-igen jó lemezjátszót építeni. Időközben persze akadtak kisebb-nagyobb céges próbálkozások egyéb irányban is, így például az, amikor az akkori szempontból szintén jövedelmező és keresett svájci írógépgyártás egyik legismertebb helyi cégével, a Pailard-dal próbáltak meg közösködni, aki fényképezőgépeket is gyártott. Ezek a próbálkozások azonban – hála istennek – marginálisak maradtak, a Thorens továbbra is a lemezjátszókra koncentrálhatott.

Kényelmi szempontok

A kényelmi próbálkozásokat nem számítva – mint például az automatizálás felé tapogatózás –, a hatvanas és a hetvenes években a Thorens lemezjátszói egyet jelentettek a zeneiség, a technikai és építési minőség hármas egységében fogant minőséggel. Számtalan igen jól sikerült modellt adtak az audiofil világnak. Olyannyira, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a brit hifi által szénné hypolt, az analóg berkekben koronázatlan királlyá ütött Linn Sondek is Thorens valahol. Egyébként ez a két dolog mindig szemben állásra készteti az oktondi hifistákat, ugyanis képtelenek belátni, utólag pedig állandóan felülnek a legendáknak, miszerint a nagy tömegben gyártás soha nem fogja felvenni a versenyt a kisszériás és kellően high-endre faragott termékekkel, csak éppen az a nem mindegy, hogy melyik kihez jut el.

Ugye ott van az alapvető félreértés, miszerint a high-end egyfajta misszió lenne, és pusztán csak ízlés kérdése, hogy ki melyiket veszi meg, a jó drága, de kimagasló minőségűt, vagy az olcsót, ami viszont adott esetben nem sokban marad el a „nagyok” mögött. (Bár ez a Linn esetében kérdéses) A high-end fanatikusokká edzettek tábora mindig le fogja sajnálni azokat, akik nem mennek a sok nulla után, holott éppen az olyan cégeknek köszönheti a létét, mint mondjuk a Thorens, akinek tőkeerejénél fogva volt pénze azokra a kísérletekre, ahol mondjuk egy szubsasszi vagy egy lemeztányér viselkedését tudták modellálni. Ezt tessék mindig szem előtt tartani, amikor a Linn Sondek szó megjelenik valamelyik a TD típus mellett.

Hatvanas évek, a csúcson

Szóval voltak azok a nagyszerű hatvanas évek, amelyek ugye a progresszióról lettek híresek Európában. Míg a lemezjátszó gyártás – hála a mikrobarázdás lemez azóta is hihetetlen sikerének köszönhetően –, rekordokat döntött, a Thorens szép csendben, 1966 július 1-ével összeborult az EMT-vel, azzal a Wilhelm Franz-cal, akinek hangkarjai már akkor is elég komoly reputációnak örvendtek. Én ugyan nem vagyok egy látnok, és nem is nagyon mélyedtem el ebben a korszakban, de szerintem, így utólag nézve, ez volt az egyik csúcsa a Thorensáltal gyártott termékeknek. Az EMT karok zseniális szerkezetek voltak, egy Thorens futómű akkorra pedig már rendelkezett mindazon hangzásbeli tulajdonságokkal, amiért ma már iszonyú pénzeket kell fizetni. Egyszóval az EMT-Thorens kombó "nagyon rendben volt", ahogy manapság szeretjük mondani. High-end, hogy mindenki értse. Mellesleg egy EMT karért még ma is komoly pénzeket kérnek. Ne felejtsük el, hogy ez akkor bőven a mainstraim volt, korántsem az ezoterikus magasság. Ami azt jelenti, hogy egy átlagos hifistának, aki ugye ebben a korban leginkább vagy szalagos magnót vagy hanglemezt hallgatott, olyan minőségben szólaltak meg a lemezei, amiről a mai korszak átlagemberének fogalma sincs, és minden bizonnyal csak álmodni szeretne róla, hogy valahogy megközelítse. A jelenlegi átlag hifista még mindig gyatra hálózati lejátszással vagy a digitális file-okkal bohóckodik, meg a többnyire szánalmasan gyenge usb DAC-okkal.

Minden, ami hifi

Később a cég – mint annyian mások is – fejlesztett magának a lemezjátszókon kívül egyéb hifi berendezést, de azokkal korántsem aratott akkora sikert, mint a lemezjátszóikkal. Volt hangfaluk, rádióerősítőjük és kazettás magnójuk is. 1979-ben készítették el a Reference modelljüket, amely már egy igazi „high-end” kinézetű és felépítésű monstrum volt, számtalan csemegével. Mindössze 100 darabot „gyártottak” belőle, mindegyiket kézzel, amelyeket, mint ahogy lenni szokott, el is adtak mind egy szálig. Ekkor a Thorens már az egyik legnagyobb név volt, noha a Linn iszonyú nyomulása – főként az angol – a sajtóban és a marketinggel gyakorlatilag szinte mindenkit maga mögé utasított. Mint annyiszor, a Thorens a középkategóriában és a korábbi, jól sikerült modelljeivel tarolt. Nagyon sok cikk született azzal a kitétellel, hogy a piacon lévő lemezjátszókat azzal az összehasonlítással jellemezte, hogy jobb-e egy Thorensnél vagy sem*.

Fejlődni, fejlődni

Mint annyi cég, aki ki van téve a piaci mechanizmusoknak, a Thorens is haladt a korral és igyekezett tartani a „fejlődés” ütemét. Kiragadva néhány példát, csak pár érdekesség: a Thorens csapágyai keményebb anyagból voltak, mint a nemesacél, a legismertebb tányérjai pedig cink és alumínium ötvözetből készültek, kézzel kiballanszírozva, a deckjeikben a sasszi alatt hárompontos felfüggesztést alkalmaztak, külön kardeszkával, számtalan apró finomítás és trükkel tették stabillá a lejátszást és élvezetessé a zenehallgatást. Példának okáért 16 fázisú szinkron motort alkalmaztak, ami akkor még éppoly újdonságnak számított, mint ma az aszinkron usb bemenet. A TD sorozat szinte mindegyik darabja tudott valamit, amit mondjuk mások nem. Ma már persze nehéz megmondani, hogy a Thorensek-nek pontosan hol is volt a helyük, egy biztos, a svájci minőség, ha nem is kiugróan, de stabilan hozta az elvárásokat. Még akkor is, amikor a nyolcvanas években lassan kezdtek kiszorulni a lemezek a zeneiparból, és a cégnek komolyan el kellett gondolkoznia azon, hogy a digitális jövőben mivel fog életben maradni.

140 év múlva

Az utolsó fázisban a Thorens immáron high-end cégként hirdeti magát, de nem is ez a legnagyobb csoda, hanem az, hogy még mindig Svájcban készül. Nemrég készítettek egy elő- és egy végerősítőt, de a hangsúly továbbra is a lemezjátszókon van. Ezen utóbbiból van jó pár a kínálatban, egészen a belépőszinttől az ultra high-end-ig. Mi sem jellemző jobban a Thorensre, hogy az általa megalkotott dizájn, amire nem is nagyon lehet mást mondani, mint hogy olyan „torenszes”, továbbra is él, felülről számolva a második, a TD350-es típusszámra hallgató lemezjátszójuk egészen pontosan ugyanolyan, mint sok más a TD típusú elődjének az esszenciája. Legutóbb néhány éve hallottam szólni, talán éppen ezt a típust, már nem emlékszem pontosan. Meggyőző hangja volt, nyugodt, tiszta és zenei. Kérdés persze, hogy milyen is lehetne? Úgy gondolom, hogy egy ilyen cég, mint a Thorens már eddig is nagyon sokat tett a nagyon rosszul hangzó, de valahol igaz "minőségi" hangvisszaadásért. Még akkor is, ha azok az idők már régen elmúltak, amikor a piacnak egy igen nagy szegmensében voltak jelentős szereplők. Akarsz egy svájci óra minőségű lemezjátszót magadnak? Igen? Akkor vegyél egy Thorenset. 

*Nem tudja valaki, hogy melyik HFM számban van Thorens teszt?