Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis nagy japán cég, úgy hívták hogy Sansui. Egészen pontosan Sansui Electric Co (Sansui Denki Kabushiki-gaisha).

Maga a név, ízlelgessük csak: Szanszui, sokat mond a hifi berkekben felnőtt zene-, és kütyübarátoknak. Bár igaz, ami igaz, fénykora nem tegnap volt, sokáig tetszhalott állapotban, megdermedve, pókhálóval borítva feküdt sírjában, mígnem nevét újra a köztudatba dobta egy kínai cég. De ne menjünk ennyire előre, mert a jelen, jelen esetben abszolút érdektelen számunkra. 1947-et írtunk, amikor a háborúból éppen csak éledező Japánban gombamód kezdtek szaporodni a különféle szorgalmas vállalkozások, legyen szó autóról, vagy akár elektronikáról, beleértve a zene reprodukálása készített eszközöket is. A japán mentalitásnak meg is lett az eredménye, és ebben nagy segítséget kaptak a győztes amerikaiaktól. Ők elhozták ugyanis Japánba zenei kultúrájuk egy darabját is, ami mentén kialakult egy nagyon erős zenei irányvonal, később pedig saját lábára állva hódította meg egykori legyőzője földjét.

Köztük volt a Sansui is, Mr. Kohsaku Kikuchi-val az élen. Kohsaku úr Tokióban dolgozott a világháborút megelőzően, egy rádióalkatrészeket forgalmazó cégnél. 1944-ben kilépett és saját vállalkozásba fogott, de maradt a kaptafánál: rádiókhoz való transzformátorokat kezdett gyártani. A Sansui Electric Co. 1947-ben indult útjára, kezdetben 10 alkalmazottal, szerény, 500 dolláros tőkével. Gyártottak trafókat, kondenzátorokat, tápegységeket. 1952-re az alkalmazottak száma már 52 volt és 40 különböző termékből állt a portfólió. 1954-ben kezdték meg a teljesen önálló hifi termékek gyártását, így lettek elő-, és végfokok is a palettán. Ekkoriban már közel százan léptek be reggelenként a vállalat kapuján, rá két évvel, 1956-ban pedig bemutatták első csöves erősítőjüket, 1958-ban pedig kihozták az SP-220-as csöves előfokot a hozzá tartozó Q-3535-ös csöves végfokkal. Ekkor kezdődött az export is, Mr. Kikuchi célja ebben az időben az volt, hogy jobb erősítőket gyártson, mint a kor etalonja, a Scott vagy a Fisher!

1959-re felfutott a hifi berendezések termelése, a Sansuinak immár 597 alkalmazott bérét kellett kitermelnie. Sorra jöttek az újdonságok, pl. az SM-88-as előfok, vagy az SM-20-as rádiós erősítő, amely műfajban később is sikerült nagyot alkotnia a cégnek. 1961-ben tőzsdére vitték a vállalkozást, az alkalmazottak száma pedig elérte a 885 főt. A Sansui értékét akkoriban 417.000 dollárra taksálták. Milyen messzire el lehetett jutni 500 dollárból, igaz? Utána nem volt megállás, sorban hozták ki a jobbnál jobb, szebbnél szebb készülékeket, amelyeknek, mondanom se kell, a hangja is nagyon rendben volt. Ez volt a japán hifi aranykora, nem sajnálták a zenefogyasztóktól a jót, akadt fém, fa és üveg elegendő, a műanyagokat pedig meghagyták másoknak. Talán nem véletlen, hogy ezek a készülékek a mai napig megörvendeztetik az emberek szívét, lelkét, hangjuk pedig elvarázsolja őket.

Így történt ez velem is egy tavaszi napon, amikor egy barátomnál megpillantottam őt, a lemezjátszót. Első látásra szerelem volt ez, megcsodáltam kellemes, teltkarcsú alakját, 44 évesen is csillogó krómozását, hibátlanul működő mechanikáját. Ott állt egy kis komódon, lesütött szemmel, jobbról-ballról közrefogva Thorensekkel, Lenco-kkal, és ki tudja még mivel. Ruhája viseletes volt, hiányosan öltözve, de töretlen lelkesedéssel forgatta meg a fekete korongot. Akartam őt. Annak ellenére, hogy volt odahaza komolyabb, jobb hangú gyalu, de nem érdekelt. Jobb volt, de nem szebb, fiú volt, emez pedig lány. Sajnos akkor és ott még nem lett az enyém, mert lassan hoztam meg a döntést és mire meghoztam, addigra másvalaki elvitte.

De a sors akarta úgy hogy alig egy hónap után újra összefussak vele. Azután nem volt megállás, elhatároztam hogy időt és pénzt nem kímélve visszahozom a múltból a jelenbe. Valami csillogót, valami impozánst szerettem volna, a hang másodlagos, de ha jó lesz, hát Istenem, dupla öröm. Írtam, 44 év. Vagyis 1969. Ekkor gyártotta a Sansui az SR/4040-es típust. Akkor, amikor a cég értéke elérte a 3.3 millió dollárt, akkor, amikor közvetlenül 1699 embernek nyújtott megélhetést, akkor, amikor megnyitották első európai központjukat Belgiumban. Akkor, amikor bemutatták az AU-999-es erősítőt. De szép idők is voltak, Istenem! (mármint azoknak, akik akkoriban a világ boldogabbik felén élhettek). A hatvanas években még bőven a lemezjátszó volt az elsődleges műsorforrás, már ami a konzerv zenéket illeti. De a népszerűségük csúcsán álló rádióadók is jellemzően fekete korongról játszották a zenét. Így aztán minden valamirevaló gyártó tartott a kínálatban lemezjátszót, ki ilyet, ki olyat. Amikor az SR/4040-et tervezték, a szíjhajtás volt a legnépszerűbb, de rá pár évvel megjelentek a direkthajtású (DD) változatok is.

Nekem is a szíjhajtás a szimpatikus, a dörzskerekes meg a misztikus. Na de, mit kezdjek a frissen megszerzett jószággal? Milyen ruhába bújtassam, világosban, vagy inkább valami sötét árnyalatban pompázzon? Sokáig ezen ment az agyalás, különböző furnérokkal keltem, feküdtem. Képzeletben volt ő már nyírbe, birsalmába, mogyoróba öltöztetve, sőt, tetőtől talpig feketébe borítva is. Eredetileg mogyoró furnérral készült a gyárban, selyem fénnyel, de én valami csillogóbbat szerettem volna, magasfényű lakkal. Úgy történt, hogy megláttam egy ében makasszár asztalt, egy, a hifiben sem kezdő asztalosmester munkáját. Fel is vettem vele a kapcsolatot, mert bár apám révén konyítok valamit a fához, olyan szépre, amilyenre szerettem volna, esélyem sem volt megcsinálni. Már pedig ez egy ékszer lesz, akárki meglássa! A felújítás a szétszereléssel kezdődött, a hölgy lemeztelenítésével. Lekerült az amúgy töretlen plexi tető, a tartószerkezet, a lemezjátszó felső része, a tányérokkal, motorral, elektronikával együtt. Tányérok. De micsoda tányérok! A szubtányér is kis túlzással akkora, amekkorát egy olcsó Pro-Ject csak álmaiban lát, a felső pedig megvan 310 mm átmérőjű. És a tengely. A tengely úgy túl van méretezve, hogy ha ráállnék, engem is megpörgetne. A motor is öklömnyi, 100V-ról üzemel, hiszen ez egy japán belpiacos példány, három ponton van elszigetelve a testtől.

A karkábelt és a villanyt szállító drótot leforrasztottuk az elektronikáról, majd a fa káva elutazott az asztalos üzembe. Ott kerültek bele az RCA csatlakozók, a földpont és az IEC dugó is. Lassan készült, de aztán az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Gyönyörűen, ragyogva érkezett vissza a test, indulhatott a felújítás többi része. Elsőként bitumenes merevítést készítettem a belsejébe, így a súlya úgy 10%-al megnőtt. A felső lemeztányér és a plexi a zsanérokkal együtt kapott egy alapos polírozást, a gyári négy, rugós lábat három fix alumínium kúpra cseréltem. A rugók sajnos annyira felkeményedtek az idő múlásával, hogy gyakorlatilag semmit sem csillapítottak, így lett merevvázas az SR/4040-es. Ha már szét volt kapva teljesen, elhatároztam, hogy új karkábelt kap, így került bele egy barátom segítségével (köszönet érte!) vdH MCS-150-es ezüst kanóc, közvetlenül a hátsó RCA csatlakozóhoz forrasztva. A kar kétpontos földelést kapott, egyet a kar közepéhez, egyet pedig a toronyhoz rögzítve. A szabvány shell-t fogadó karba (VTA is állítható!) egy Shure Me95ED hangszedőt tettem, de tervben van egy mono Ortofon vagy Audio Technica beszerzése.

A Sansui elektronikája most csak a motor indítására, leállítására, valamint a feszültség frekvenciájának (50-60 Hz) megválasztására szolgál. Vagyis teljesen manuális lett. A módosításokkal a tömege 11-ről 13 kg-ra nőtt. Na és a hangja, kérdezhetik sokan? Tisztességes, élvezhető, mi több, szerethető a hang, de bevallom, az elvárásaim reálisak ezen a téren. Amikor a Sansui SR/4040-et tervezték, nem volt high-end, a hifi alapjait is csak éppen-hogy fektették le. De ügyeltek arra, hogy ne csak szép, de jó is legyen, okozzon örömöt, vagy bánatot, függően a felrakott korongtól, és szolgáljon sokáig. Úgy, ahogy a gyártó választott szlogenje ígérte: „Sansui, built for life”.  Így került rá a képeimre is ez a felirat, bízva abban, hogy még sokáig pörög a fekete korong. Akár ezen, akár másik lemezjátszón. Érdekes lehet még, hogy hová kerül majd a gésám. Egy vintage toronyba, amit egy másik nívós japán cég gyártott a hetvenes években, a Kenwood. De ez egy másik történet, amelynek elmesélésére majd egy másik alkalommal kerül sor. Addig is, mentsük ami menthető!

*Újabb remek vendég cikk, régi és kedves kommenterem Swinn tollából, olvassátok!