Röpke negyven éve a hírekben - Linn Sondek LP12

Linn-04.jpgNehéz szülés volt – sóhajthatott fel Ivor Tiefenbrun miután elolvasta az angol hifi sajtó kedvenc lemezjátszójáról szóló 50. cikket is, majd megnézte a cégének eladási mutatóit és elégedetten hátradőlt a  feltehetően bőr  vezetői székében.

Na de ki az az Ivor Tiefenbrun? És mit is árult? Tiefenbrun egy skót illetőségű mérnök, ő tervezte az analog lemezjátszás egyik instant legendáját, Linn Sondek LP12-őt, minden valamire való hifista egyik álmát. A Linn számomra azért érdekes, mert amellett, hogy egyesíti magában egy ún. "jó termék" szinte minden elemét, emblematikusan tartalmazza az audiovilág működésének, eszközeinek jellemző tulajdonságait.

Marketing, mondom: marketing

Ivor-Tiefenbrun.jpgNehéz megmondani, hogy Tiefenbrun egy korszak marketing zsenije volt, vagy csak ráérzett valamire, amivel egy jól sikerült terméket a lehető legjobbként adott el, később pedig folyamatosan a hírekben tartotta, sőt emellett még a hifiről való gondolkodást is megváltoztatta, mindössze egyetlen lemezjátszóval, alapvetően pofon egyszerű trükökkel. Nyilvánvaló, hogy a többi gyártó marketingesei a fél karjukat odaadták volna érte, ha a reklámjaikban csak felelannyira bizonyulnak sikeresnek, mint a Linn az LP12-vel. A Linnek és Tiefenbrunnak sikerült olyan vihart kavarnia, ami az LP12-őt szinte bebetonozta az audiofil világba.

A reklámot csinálja valaki más

Linn-01.jpgA kis skót cég időről-időre maga mellé állította az audio szakírók egy részét, sőt az általuk oly fontosnak tartott a: „hangfal a legfontosabb láncszem” elméletbe is komolyan belakavart, olyannyira, hogy egyszerűen lesöpörte az asztalról. Később Tiefenbrun-t hiába kezdték el másolni, a többieknek nem sikerült a csoda: ami a Linnek bejött, a konkurenciát  inkább lehúzta. Az LP12 legendájához szorosan hozzátartozik a róla szóló, fel-fellángoló diskurzus is, ami azóta is sikertelenül hangsúlyozza, hogy itt csupán egy megosztó termékről van szó, semmi másról, ennek ellenére a Linn bizonyos körökben még ma is a világ egyik legjobb futóműveként van elkönyvelve – eddig úgy tűnik, megingathatatlanul.

Skótok

Linn-03.jpgÉrdemes megvizsgálni, hogyan is jött össze ez a sok minden egy eldugott skót cégnek, akinek vezetője egy időre az audio világ legidegesítőbb alakja címmel is büszkélkedhetett. Először is Tiefenbrun rájött arra, amit mi már régen tudunk: miszerint a hifisták egy része soha nem azt veszi, amiről meg van győződve, hogy jól szól, hanem azt, amire a kereskedő rábeszéli. Az emberek lusták, nincs sem kedvük, sem idejük utánamenni a készülékeknek, meghallgatnak párat, majd döntenek. De többnyire elbizonytalanodnak. Ilyenkor azonban jön az "igazi kereskedő", aki nem hagyja a kuncsaftot letérni az útról, fáradhatatlanul demózik és közben meggyőzi arról is, hogy mit kell hallani. A Linn mindig is rámenősségéről volt híres. Kizárólag a saját embereik állíthatták be a lemezjátszókat, ezzel is sugallva, hogy egy különleges terméknek, különleges bánásmódra van szüksége. Ez már önmagában erősítette a speciális készülék nimbuszát, amellett, hogy a sajtó már előre körbeudvarolta. A Linnek egyébként ez csak az egyik volt a sok apró trükkje között.

Szerencsés csillagzat alatt született

Linn-02.jpgFeltűnő, hogy a Linn sztorijában nagyon gyakran sikerült az egyik legnehezebb: a felhasználók és az audio zsurnaliszták maguk kezdték el védeni és terjeszteni a Linn-t, aktívan hozzájárulva a legendához. Azaz Tiefenbrun megint betalált: olyan terméket sikerült készítenie, ami sok emberhez közel állt, hovatovább megszerették, így jöhetett bármilyen ellenreklám, leleplező technikai cikk, nem ártott a Linnek. Tiefenbrunnak még azt is megbocsátották, hogy olykor orbitális túlzásokkal operált, kizárólag azért, hogy állandóan jelen legyen a sajtóban. Egyik igazi parasztvakítása az volt, amikor kijelentette: a lehallgatóhelyiségben a többi készülék rontja a hangzást, amit éppen nem demóznak, azt ki kell vinni. Jelentősen megnehezítve ezzel az esetleges összehasonlítást, ami amúgy is félrevezetne, ugye.

Benne vagyok az újságban!

Linn-07.jpgApropó sajtó: utólag szinte hihetetlen, hogy az amúgy halál unalmas hifi sajtóban milyen reakciókat váltott ki a Linn nyomulása. A Thorens egyik fejlesztője a nyolcvanas évek elején például azt nyilatkozta, hogy szétszedve jöhetünk rá igazából, hol készült az LP12, lévén alig van benne valami, ti.: látszik, hogy skótok tervezték. Egy ilyen megjegyzésért ma simán beperelnék egymást a gyártók. (Mellesleg azért is, mert a Sondek tulajdonképpen egy feltúrbózott és erősen megpiszkált Thorens TD150) Az ehhez hasonló kommentárokat aztán persze követték az olvasói levelek, pro és kontra, szerkesztői jegyzetek pro és kontra. A Linn egy idő után egyértelműen uralta az angol sajtót. Utat, ízlést és stílust jelentett. Egy időben az audiofil életben az számított hozzáértőnek, igazi vájtfülűnek, aki értette a „Sondek jelenséget”. Olyannyira így lett ez később, hogy a Linn rajongótáborát linnik-ként kezdték el emlegetni, akik képesek voltak a legértelmetlenebb vitákba is belemenni, ha kedvenc készülékükről volt szó, természetesen körömszakadtukig védelmezve azt. (Ezt ismerjük itthon is, csak ez nálunk a japán hifi/Kondo fan club)

True Story

A másik sztori az akkor már egyre gyarapodó  Sondek fanatikusokkal a háta mögött Tiefenbrunnal esett meg Amerikában: amikor mutatták neki, hogy az LP12 mennyire leesett a lemezjátszók képzeletbeli ranglistáján, viccesen annyit jegyzett meg, hogy hiába van a világ legjobb lemezjátszója a 27. helyen, mégis mindegyiket hozzá viszonyítják. Minderről utólag Tiefenbrun 2007-ben némileg önirónikusan egy interjúban azt nyilatkozta, hogy igazából nem is lemezjátszót terveztek, hanem felismertek egy igényt, amit technikailag megvalósítottak, illetve azt, hogy Ők csupán arra akarták felhívni a figyelmét a zenerajongóknak és audiofileknek, hogy a lemezeiken több információ van, mint azt eddig hitték. Ebben speciel igaza volt. És itt ragadható meg a leginkább az egész jelenség lényege, amiért a Sondek legendává érett, és ami engem is megfogott, amikor elkezdtem ezzel a hobbival komolyabban foglalkozni.

Basszus helyett hangszerek

Linn-08.jpgTiefenbaunnak abban tényleg igaza van, hogy az LP12 pont beletalált valamibe, amit a vásárlói visszaigazoltak, mégpedig a zeneiségbe, amely vízválasztóként hasította ketté az audiovilágot. Ugyanis a Sondek nem volt egy igazi high-end produktum. Még csak meg sem volt rendesen dizájnolva. A konstrukció és a technológia tipikusan a hetvenes éveket idézi, az LP12-ből mégis rengeteget eladtak. Még a Hifi Magazin is elismerte az erényeit, sőt a Sondek tesztje az egyik olyan szeánszuk volt, amelyben a gyengécske, elavult teszteszközeiket (Quad 405, brrr!) száműzték, és összeállítottak egy rendes láncot, ami  milyen meglepő , hozta is az eredményeket. Mi más lenne ez, mint az otthoni zenehallgatás lényege: a hype csak a körítés, a lényeg az élvezetes zenehallgatás. Lám, a mégoly konzervatív magazinok is mekkora felhajtást kerítettek egy egyszerű tesztre! A Sondek ezért igazán érdekes: mert az első volt a készülékek sorában, amelyek valami másra hívták fel a figyelmet, mint a zene felszíne, vagy a tonalitás, az értelmetlen méricskélés. "Hagyjuk a tesztet és hallgassuk a Wagner lemezt a Linnen" - mondta ebben a tesztben az egyik ítész. 

Ugyanakkor az LP12-nek úgy sikerült rengeteg hívet szereznie, hogy a piacon pár év múlva már sokkal jobb hangzású lemezjátszók is voltak, a Linn mégis maradt ahol volt: az eladások élén. Később ezt a lojális brit sajtó még megfejelte azzal, hogy összekötötték a másik, rövid idő alatt felívelő angol branddel a Rega-val, pontosabban az akkor startoló Rega karokkal, így a lassan kikopó érdeklődés új lendületet kapott. A Sondek valóban zenélt, bár korántsem volt hibátlan, a ritmustartása, basszusa, és a levegőssége azonban elég volt ahhoz, hogy a hifistákat levegye a lábáról, a legenda aztán a továbbiakban tette a dolgát, a linnik tábora egyre bővült. Minden rosszmájúság ellenére a Sondek egy jól eltalált produktum, sokáig hallgatható, remek hangú lejátszó, bár vannak nála sokkal jobbak is. (Minél nincsenek?)

Jó időben és jó helyen

Linn-05.jpgFeltehető a kérdés, hogy van-e a Sondeknek valami titka? Nem nagyon, ami van, azt már elmondták, megírták, felfedezték. Ez egyébként leírható azzal a közhellyel, hogy az LP12-őt az analog technika hibáit ismerve, a lehetőségekhez képest az optimálisan megvalósítható lejátszásra tervezték. Azaz a hibákat nem felfedi, hanem elfedi. (Talán ezért is mackós kissé a hangképe.) Ellenzői persze ezt hibának, rajongói előnynek tartják. Nincs okunk kételkedni egyikben sem. Ha megnézzük az LP12 technológiai történetét, 1972 óta szinte semmit nem változtattak rajta. Ugyan átlag kétévente kapott némi tuningot, finomhangolást, kiegészítőt, de nem nagyon volt rá szükség, így is vették, így is veszik.

A Linn azóta persze kinőtte magát és az egyik olyan cég lett, aki egyetlen termékre alapozva vette be magát a hifibe, majd maradt talpon immáron 40 éve, és így lett a patinás angol brandek egyik nagy túlélője. Nem meglepő módon a skótok büszkék saját szülöttjükre, amit azóta folyamatosan meg is hálálnak, 2006-ban például a Hifi Choice a legnagyobb hatást gyakoló és legfontosabb angol hifi produktumnak kijáró címet adományozta a Sondeknek. A Linn még ma is az LP12-ből él, ami lehet, hogy furcsa, de korántsem meglepő, ezt úgy hívják, hogy hagyomány, amit az angol hifisták ápolnak és karban tartanak. Lenne mit tanulni tőlük. És nem csak a marketingben.