Ebben a posztban a magyar zenéké és hazai jazz lemezeké lesz a főszerep, ami egyrészt örömteli hír minden hazai jazzrajongónak, másrészt nekünk, hifistáknak és zenebuziknak is kellemes, hiszen apróért beszerezhető, ellenben nemzetközi színvonalú munkákról van szó. 

A BMC mellett a Fonó is folyamatosan jelenteti meg a hazai jazz színe javának sorra alakuló formációit és azok albumait. Juhász Gábor triója ezúttal John Coltrane klasszikusát, a Love Supreme-et dolgozta és játszotta fel sajátos összeállítású zenekarával. A gitár-cimbalom-ütőhangszerek felállású trió hangzása már elsőre is izgalmas, főként, hogy Szalai Péter játéka engem mindig felvillanyoz, noha ezen a lemezen minden zenész egyenrangú, egyikük sem emelkedik ki a mindvégig felemelő összhanggal játszó trióból.

A Making Change címmel megjelent albumon Coltrane klasszikusai mellett három saját szerzemény és egy Debussy átdolgozás is hallható, a Doctor Gradus ad Parnassum. Az első benyomás az a tiszta sound, amit a triónak sikerült elérnie. Szellős és üde a hangzásuk, noha a lemez közel mikrofonozott, ráadásul koncertfelvétel, mindezt azonban csak az utolsó tételek végén beszűrődő tapsból lehet kikövetkeztetni.

Már az első hangoknál egyértelmű, hogy nem tisztelgésről és puszta újrabejátszásról van szó, hanem annál is többről; az újra- és átgondolt zenei élményről, ami a zenészek játékából egyértelműen lejön. Mindegyikük a maga stílusában, habitusában oldja fel, és egyben játsza el a Coltrane klasszikust és ebben az értelemben a saját szerzeményeik is szervesen kapcsolódnak, mintegy beleilleszkednek a Love Suprame által körüljárt zenei területhez. Nem a rögtönzéseken, hanem az érintettségen van a hangsúly. A Making Change-hez idő kell, mire minden rétegét felfedezzük, az egyes darabok közötti hangulati-gondolati kapcsolatot felfejtjük, de a vele töltött időt meghálálja, újabb és újabb finom jelzések segítenek eligazodni a zenei szövetben. Nagyszerű lemez.

A Making Change-hez valamennyire talán kapcsolható, hogy Lukács Miklós is alakított egy új triót, amit - elég fura néven -, Cimbiózisnak nevezett el. Az első lemezükön kizárólag saját szerzemények hallhatóak. Én a lemezbemutatón az Opus Jazz Clubban halottam először az anyagot, ami azért is jó, mert a lemezhez képest a zenészek szándékai is megjelennek, a szerzeményeket további szólók, kiegészítések kísérik, így könnyebben megérthető a zene mögöttes tartalma. A Cimbiózis valamiféle átmenetet képez a jazz és a kortárs kamarazene között, ahol a hangzás középpontjában a cimbalom van. Ennek a hangszernek a hangzása, ezernyi árnyalata adja a lemez különlegességét.

A  szerzeményekben keveredik a jazz és kortárs zene, húsz perces blokkokban hol a rögtönzések, hol az előre megírt részek váltakoznak, egyfajta belső hullámzást követve. Tulajdonképpen végig a cimbalom vezet, hol a jellegzetes hangzást halljuk, hol a kézzel pengetett-ütögetett hangok színezik a darabokat. A gyorsabb részeken egy kissé agresszívvé válik a hangzás, ami nem tesz jót a hangszernek, a húrok egyszerűen összecsengenek, torzítanak, ami nem annyira kellemes, de elfogadható. A Cimbiózis érdekes kísérlet, de nem könnyű hallgatnivaló. Néhol túl intellektuálissá válik, néhol pedig kissé zavaró, hogy a vadabb rögtönzések csúcspontjain harsog, ezek a részek mintegy leválnak a többiről. Nekem úgy tűnt, hogy lemezként kevésbé működik, a hangsúly inkább a zenei rögtönzéseken van. A darabok olykor kísérletnek hatnak, egyfajta útnak, amin mindig másként megyünk végig. Ugyanakkor nagyszerű zenészek játékát halljuk, ami azért sok mindenért kárpótol.

A harmadik hazai jazz lemez szintén feldolgozásokat tartalmaz, de nem egy klasszikussá érett jazz korong, hanem popslágerek átdolgozásait vette fel Borbély Mihály zenekarával a Borbély Műhellyel. Ezt a lemezt is hallottam a BMC-ben a megjelenése napján, ami egyébként egy nagyon jó koncert volt. Bár a kiindulásban is tetten érhető volt, ezek a feldolgozások a személyes zenei élményekből születtek, az eredeti dallamok és harmóniamenetek kivételével nem sok mindenben utalnak az eredetikre. A Hungarian Rhapsody egyben az univerzális zenei nyelv előtti főhajtás is, amellett, hogy belefért három ízig-vérig jazz szerzemény (Egy Zoller Attila, illetve két kortárs: egy Fekete-Kovács Kornél és egy Oláh Kálmán darab).

Ugyan az eredeti anyag már évekkel ezelőtt készen állt, csak most sikerült lemezen is megjelentetni, de ez a szerzemények szempontjából semmit nem jelent, frissek, üdék, még melegek. És érettek, bár ezt Borbély Mihállyal kapcsolatban közhely leírni. Érdekes kettősség, hogy a koncerten a felállás nem volt azonos a lemezen hallhatóval és egyben az is, hogy a lemezbemutatón megismerhettünk egy fiatal, de már most is nagyszerű zongoristát, Tálos Áront, akinek lágy, de mégis dinamikus (főleg a jobbkéz játszotta ostinatiok) soundja elvitte volna önmagában az egész estét – ami egyébként egy-az-egyben örömzenélés volt. Ne de vissza lemezhez. A Hungarian Rhaspody az a lemez, amit mindenkinek meg kellene mutatni, aki egy kicsit is szereti a jazzt. Már csak azért is, mert példaértékű: lendület, dinamika, húzós sound, mindez nagyon egyben van, megbonthatatlan egységben szólal meg valami félelmetes lendülettel.

A szólók olyan szervesen illeszkednek az eredeti harmóniamenetekbe, mintha eleve oda írták volna őket, Borbély Mihály rögtönzéseiben belecsempészi a népzenei motívumokat is, egy vissza-visszatérő egyszerű dallammal, a csúcspontok utáni lassú tételek után, mintegy levezetésnek, ami olyan, mint a posztmodern irodalmi szövegekben az idézet: általa új jelentéssel gazdagodik az eredeti. Nem lehet kiemelni egy szerzeményt sem, de számomra az összefonódó Szomorú vasárnap és a Látod, ez a szerelem a csúcs. (Egyrészt azért, mert a  Seress Rezső klasszikusról azt gondolom, hogy a par excellence magyar zene, annak minden sötét fájdalmával, lemondásával együtt, amiből azóta sem léptünk ki egyetlen momentum erejéig sem.

Leszámítva azt a dacos életben maradási ösztönt, ami egyébként az összeomlások előtt és után is törvényszerűen megjelenik, de ez nem ide tartozik. A Látod, ez a szerelem pedig az ellenpontja lehetne: a hurráoptimista minden-mindegy, mert úgyis lesz valahogy mentalitás. Ez a kettősség szerintem tökéletesen benne van ebben a két tételben.)

Tulajdonképpen az a nagyszerű, ahogy a Seres-féle dallam félelmetes és nyomasztó lassúságából kibontakozik a Látod, ez a szerelem könnyed slágerének vidám, de kétségkívül sokkal oldottabb melódiája. Nagyszerű lemez a Hungarian Rhapsody. Szerintem KÖTELEZŐ DARAB minden jazzer gyűjteményében és egyben egy újabb csúcs a BMC lemezek között. (Kicsit ércesen szól egyébként, de ez nem fontos) Az pedig, hogy 1500 Ft-ért beszerezhető, meg egy vicc.

És akkor a magyarok után egy nagyágyú. Tavaly turnézta végig a világot Brad Mehldau legfrissebb duójával, a dobos Mark Guiliana-nal. Volt szerencsém ott lenni a Trafóban, amikor előadták a most megjelent Taming the Dragon-t. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nagyon jó koncert volt. Hazafelé arról elmélkedtünk, hogy most kaptak egy kis ízelítőt a magyar jazzerek a New York-i downtownból, le is fagytak tőle rendesen. Mehldau ezúttal nem a tökéletes technikáját finomította tovább, itt van róla egy nagyon jó beszámoló, hanem a szintetizátorok és a preparált zongora, valamint az elektronikus hangzás felé vette az irányt.

A folyondárszerűen felépülő darabok hosszú és kalandos zenei útvonalakat jártak be, ahol a bal kéz basszusának lüktetését a dobos színezése, folyamatosan hullámzó kísérete és a szintetizátorok olykor nyúlós, olykor éles hangjai fonták össze. Ami a koncerten téma összefolyt, az a lemezen minden részletében ki van fejtve, le van zárva, meg van fejtve. Mehldau mindent kihoz azokból a dallamokból, amiket először felvázol a szintetizátorok lebegő hangzásával, majd a végén tűélesen megrajzol; nagyszerű ellenpontok, szinte klasszikus zenei felépítés és az egymásra rakódott a rögtönzésekből lassan szimfónia épül – egészen furcsa, beteg szinfónia ez, a pszihedelikus lebegés végig jelen van.

(A lemezborítón egy rémálom leírása található, annak a belső útkeresésnek az állomása, amikor valaki rájön arra, hogy a tudattalan sötét erőit neki kell megszelidítenie). A zene közben – mindennek ellenére – mégis tiszta jazz marad. Szerintem ez Mehldau formálódó életművében egy újabb zenei stílus bevonását jelenti - köztudott, hogy a rockzenei átirataival lett híres. A Taming the Dragon az elektronika és a pszichedelikus zenei világok felé nyit. Aki nem veszi meg, örökké bűnhődni fog.