A mezőny az első próbák után két részre szakadt: az ötből két magnó diszkvalifikálta magát a meghallgatásos tesztből, pusztán azért, mert nem voltak meghallgatható állapotban. Szigorúan véve egy harmadik sem, de őt azért bevettük. A teszt jellegét tekintve azonban roppant tanulságos a bukott magnókkal kezdeni – sztorijuk remélhetőleg nagyban hozzájárul az írás edukatív jellegéhez.

A néma leventék csapata

AKAI GX-7

Pontos gyártási évet sem erre, sem a többi magnóra nem sikerült találni az interneten. Kinézetre viszont nagyon hasonlít egy népmagnóra, az „újabb kori” Videoton hifi tornyok részeként árult HX-2-es Akaira, ami a nyolcvanas évek második felében futott. Persze a GX-7 annál sokkal többet tud: a hirdetésekben simán rá szokták írni, hogy „csúcskategória,” és tényleg, majdnem az. Elsősorban a mechanikára gyúrtak, a dupla főtengelyes, Direct Drive motoros mechanikát emelik ki a kazettaajtóra kitacepaózott prospektus-részleten, meg a három fejes megoldást, a spéci, soha el nem kopó GX fejekkel, ami az AKAI saját űrtechnológiája volt abban az időben. És ne feledkezzünk meg a motoros mozgatású kazetta ajtóról sem.

Nincs viszont kalibrálási lehetőség, amit az igazán komoly deckek tudnak, ez furcsa. A meglévő szolgáltatások többnyire teljesen feleslegesek, mint például a Rec Cancel nyomógomb. Ha nem sikerül a felvétel, a gomb megnyomására a magnó abbahagyja a rögzítést, és visszateker a felvétel elejére. Mármint többé-kevésbé oda. Érdekes, hogy a számláló átváltható a lineáris és az időt mutató üzemmód között, de ez utóbbi csak lejátszáskor működik, gyorstekerés közben nem, tehát pont teljesen értelmetlen. Nagy, lapos készülék, teljesen modern dizájn, ma is megállná a helyét, és nem csak a retró készülékek között. Posta nélkül ez a készülék 16 ezer forintba került, többen is licitáltak rá.

Meghallgatás helyett: ez a magnó sajnos hibásan érkezett a vaterás rendelés után, ahol természetesen karcmentes, tökéletesen működő készülékként hirdették. Bár valóban elég szép állapotú, a karcmentesség azért költői túlzás. Nagyobb baj, hogy a feje el van állítva, erre utal, hogy a jól felvett kazettákat is erős magasvesztéssel játssza le. A felvételi elektronikával sajnos még nagyobb baj lehet, a saját felvétel olyan, mint ha drop-outos* lenne a kazetta, ingadozik a jelszint. Az bíztató, hogy nyávogásnak nyoma sincs, a mechanikára nem kell azonnal költeni. De végighallgatni nem volt értelme így sem. 

TEAC V-615 

A TEAC kifejezetten magnó specialista cég volt a múlt században. Ez a V-615 egy utolsó generációs (kilencvenes évek közepe), középkategóriás készülékük, sima kétfejes, egy motoros, viszont szép fluoreszcens kijelzővel, digitális számlálóval és a Dolby B-C zajcsökkentő* mellett kikapcsolhatatlan Dolby HX Pro* áramkörrel. A kazettafészket az előlap közepére tervezték, ettől még profibb szerkezetnek tűnik az eleve méretes gép. Az mondjuk meglepő, hogy a méret és a súly mennyire nincsenek összhangban: a terjedelmes fekete fémdobozt először megemelő (és korábban csöves erősítők pakolásán edződött) férfiember könnyen felborulhat a lendülettől, mert a készülék maga meglepően könnyű súlyú.

A TEAC tulajdonosa, Attila, egyike azon kevés magnósoknak, akik annak idején meghallgatás alapján választottak magnót. Attila egy fejhallgatóval és saját kazettákkal érkezett a budai Skála áruházba, ahol a műszaki osztályon akkoriban már és még többféle decket is lehetett kapni. Kipakoltatta a pultra az akkori választékot, és sorban végighallgatta az összeset. Hm, megnéztem volna az áruházi eladók arckifejezését! Végül messze ez a deck szólt a legzeneibben, ezért esett rá a választás.

Az ilyen középkategóriás magnók ma tipikusan 8-10 ezer forint között fordulnak elő a piacon. A TEAC komoly márkának számít, inkább a sáv felső vége a jellemző ár.

Meghallgatás helyett: sajnos ezt a magnót is utolérte a kazettás magnók tipikus sorsa: sok használaton kívül töltött év után az első bekapcsoláskor kiderült, hogy a mechanika gumiszalagjai megnyúltak. Az első próbán durva nyávogással indult a magnó. Kazettacsere után meg már sehogy sem. A szíj ugyan nem szakadt el, de annyira megnyúlt, hogy nem tudta átvinni a nyomatékot. Az alatt a pár perc alatt, amíg szólt, kifejezetten derűs hangú, dinamikus gépnek tűnt. Persze a zenét nem lehetett élvezni a nyávogás miatt.

A teszt zenei anyaga

 

1)    Sting „Bring On The Night” koncertlemezéről a „One World” című szám: sima popzene jazz zenészekkel (Branford Marsalis, Darryl Jones, Kenny Kirkland, Omar Hakim), nagyon sok háttér vokállal, élő közönséghangokkal, jellegzetes „nyár esti stadion” koncerthangulattal, ami az eredeti lemezről remekül átjön.

2)    Jovanotti „Il Penso Positivo” maxi CD. Kemény funky alapok egy vehemens rock dobos és egy olyan basszusgitáros által, aki az egy ütem alatt tisztán kijátszott legnagyobb mennyiségű hang világbajnokságon feltehetően helyezett lenne.

3)    Jack Johnson „Brushfire Fairytales” lemezéről a „Bubble Toes” c. szám. Akusztikus gitár, akusztikus basszusgitár, közelmikrofonozott férfi énekhang, a háttérben finom perka a demólemezek stílusában, aztán belép egy gonosz pergő és onnan minden nagyon hangos lesz. A második perc végére egy effekt erejéig betolnak egy nagyon mély és nagyon energikus szintetikus basszus szőnyeget is.

4)    Monty Alexander „Caribbean Circle” lemezéről a címadó track. Hosszú, de gyors tempójú zongoraszóló után egy egész big band, rengeteg fúvós hangszerrel, egzotikus ütősökkel.

Akik megszólaltak

Yamaha K-540 

Egy komplett Yamaha hifi-torony megvásárlásakor került ez a középkategóriás deck a mostani gazda, Csaba tulajdonába. Kazetták hiányában leginkább csak nézegette eddig, ezért is volt annyira kíváncsi a hangjára. Ami a készülék felépítését, tulajdonságait illeti, nagyjából ugyanazt tudja, mint a TEAC. Egy motor, két fej, digitális számláló, Dolby B-C és HX Pro. A kijelző a hátralévő időt is tudja mutatni, nyilván a két orsó forgásának fordulatszám-különbségéből logikázza ki. Ez nagyon hasznos szolgáltatás, ehhez képest kevés magnó tudja.

Konkrétan ilyen magnót nem találtunk mostanában a használt piacon, de a hasonló gépek kínálati ára alapján aligha tévedünk, ha állapottól, szerencsétől függően 5 és 10 ezer forint közé lőjük be a magnó árfolyamát.

Meghallgatás: igazából ez a deck sem működött hibátlanul, a bal csatorna folyamatosan percegés-szerű zajt adott ki, napi szinten zenét hallgatni így nem lett volna alkalmas. Feltehetően valamelyik kondenzátor száradt ki. Mindenesetre elkészítettük a felvételeket, és szorgalmasan végig is hallgattuk, és igyekeztünk nem a percegésre figyelni. Tipikus kazettás magnó hangot hallottunk. Bár nyávogni nem nyávogott (esetleg a szóló zongorás felvételen véltünk hallani valami bizonytalanságot), a szalagzaj végig hallható maradt, talán csak a leghangosabb részletek alatt nem tűnt fel. Az egész hangzás egy kicsit elkent volt: lehetett hallani, hogy valamit figurázik a perka Monty Alexander zongorája mögött, csak az nem volt világos, hogy mit. És hogy miért. A felvétele olyan minőségű, mint egy jobb MP3 felvétel. Persze nem ugyanaz a hangzás, hogy úgy mondjuk inkább „másképp rossz.” Nem hallgathatatlan azért, a Jovanotti alatt például kiderült, hogy modern zenén teljesen elfogadhatóan szól, volt valamennyi dinamikája, voltak mélyek és magasak. Aki a nyolcvanas évek popzenéjében utazik, annak teljesen beválhat, de az operát vagy a kortárs komolyzenét nem egy ilyen magnóról fogjuk megszeretni.

Nakamichi BX-100

A hifi számmisztikában jártas olvasók tudják, hogy minél kisebb számjegyek szerepelnek egy készülék típusszámában, annál lejjebb áll az adott évjárat/sorozat hierarchiájában. A BX-100 bizony teljesen alapfokú készülék, két fej, egy nyomógörgő, mechanikus számláló, ledes kivezérlésmérő. C-nélküli Dolby. HX Pro és hasonló még nyomokban sem. Viszont ez egy Nakamichi. „A” kazettásmagnó-cég.

A BX-100 olyasmi élmény, mint egy A-Klasse Mercedes, vagy egy 1-es BMW autóban. Kicsi, egyszerű, helyenként érezhetően butított változat, de a génjeiben mégiscsak ott a prémium kategória. Ez a máskülönben igen egyszerű szerkezet is három motoros (gondolom, egyszerűbb mechanikai egység nem volt a Naka raktáraiban), és minden apró részletében ott a Dragon-feeling. Kezdve mondjuk onnan, hogy az öt közül ez volt az egyetlen magnó, aminek a ki- és bemeneti úgy voltak feliratozva, hogy a készülék mögött kábelt dugdosó ember is szemmeresztgetés nélkül ki tudta olvasni, melyik csatlakozó hova megy.

A csatlakozók ráadásul a legjobb minőségűek az öt magnó közül. A kazetta ajtó egyedül ezen a gépen fém, és amikor lepattintottuk, hogy meg tudjuk tisztítani a fejet és a szalagpályát, a mechanikai érzete kéjes örömmel járt. Csakúgy, mint a kapcsolók működtetése. Ujjbeggyel lehet érezni, micsoda finom szerkezet dolgozik minden gomb érintés mögött. A mechanika teljesen zajtalan mozgású, még az is csak egy csillapított, tompa kattanással jár, amikor lejátszás üzemmódban megnyomjuk a Stop gombot. A legtöbb magnó ilyenkor nagyot puffan. A kivezérlésmérő piros led-sor ugyan elég egyszerű, de a legjobb a leolvashatósága, még Peak Hold* nélkül is. Összességében rendkívül bizalomgerjesztő készülék.

A használtpiacon szór a BX-100 ára, hiszen egyfelől, szemre, tényleg rém egyszerű készülék benyomását kelti, másfelől viszont mégiscsak egy Naka. A szép, originál állapotú BX-100-asok ára eléri a 20-25 ezer forintot is, ezt a karcos tetejű, de egyébként kívül-belül jó állapotú magnót kis szerencsével 12 ezerért sikerült elhozni.

Meghallgatás: a Yamaha után egy más világ. A hangzásában van élet, van lendület – van zene. Nincs viszont nyilvánvaló kazettásság: a szalagzaj és a nyávogás elég jelentéktelenek ahhoz, hogy ne arra koncentráljunk. Az érzékelhető magas esés és a mélyközepek kidudorodása ellenére is nagyjából helyes hangszerhangok, az eredeti felvételt felidéző térérzet.

Azért persze ez az alap Naka is csak egy magnó, egy kicsit kisebb, kevesebb, komprimáltabb minden, mint a CD-n, és persze a többi magnóhoz hasonlóan ez is maszatolja a finom részleteket. De még így is ez adja vissza a legjobban az eredeti lemez atmoszféráját: a Jack Johnson intrójában selymes az akusztikus gitár pengetése, viszont amikor a dobos megunja, és egyszercsak rácsap a pergőre, akkor az ember ugyanúgy összerezzen, mint az eredeti CD-ről. A többi magnón a hirtelen dinamikai váltástól inkább összeesett a hangzás, itt – mint az eredeti – kinyílt. Van benne dög, bírja a Jovanotti-féle nyomulós zenéket, de nem csinál rossz értelemben vett „hifit” a high-end műsorforrásból. Ha minden sima kétfejes magnó így szólt volna anno, ma sem csak nosztalgia-tesztek születnének.

Aiwa AD-F 910

A Big Boss. Valószínűleg ez a legújabb készülék az öt közül, új árban pedig biztosan a legdrágább, ennek megfelelően ebben van a legtöbb flikk-flakk is. Három fej, három motor (oké, ebből egy csak a kazetta ajtót nyitja-csukja), dual capstan*, manuális szalag kalibrációs lehetőség, direkt CD-bemenet, leoltható kijelző (elvileg lejátszásnál ez is javítja a minőséget), kapcsolható (!) Dolby HX Pro. Távirányító.

És ami még fontos: igen jó hírnév. Amikor nemzetközi fórumokban előkerülnek a világ legjobb (kommersz) magnói, a 910-es Aiwát rendszeresen megemlítik. Ráadásul ez a konkrét példány tényleg karcmentesen érkezett. Az Aiwa felirat ugyan letört szállítás közben, de ez egyrészt típushiba, másrészt egy csepp pillanatragasztó megoldja és kész.

Aggasztó viszont, hogy nem jöttem rá, hogyan lehetne a szalagpályát megtisztítani: ellentétben az összes általam ismert magnóval, a 910-est nem lehet rávenni, hogy nyitott kazetta ajtóval bármit is csináljon. Csukott kazettaajtóval viszont csak akkor indul el a lejátszás, ha bent van a kazetta. Hogy teljes legyen a csikicsuki, az ajtó vázán keresztül nem lehet felnyúlni a kazettát érzékelő pöcökig. Először azt hittem, csak én vagyok a béna, de nem, másokat is foglalkoztat a kérdés. Végül sikerült megtalálni a rést a pajzson, és egy régi, megörökölt Fenyőmiki műsoros kazettát feláldozva, azon a nyomógörgő körüli részeket kifűrészelve sikerült átvernünk a rendszert – volt is bent kazetta, de a nyomógörgőkhöz is hozzáfértünk.

A nagy Aiwákat szerette a magyar piac, ezért gyakran fordulnak elő használtan is. A cikk írásakor éppen egy kistesó, egy 810-es ment el kereken egy tízesért, de ez elég nyomott ár, az eladó feltehetően nem tudta, mit árul. Normális állapotú 910-es sosincs 15 ezer alatt, de előfordulnak 25-30 ezerért hirdetett példányok is. A tesztben szereplő készülék az ársáv aljáról került hozzám, de távirányító nélkül.

Meghallgatás: egy nagyon jó kazettás magnó az Aiwa egykori konstruktőrei számára alighanem úgy szól, mint egy CD-játszó. Legalábbis a nagy Aiwa hangja kifejezetten a tipikus „digitális hangzású,” egyszerűbb CD-két idézte, mintha ez lett volna a reálisan elérhető cél. A dolog pozitív oldala, hogy a nyávogás és a zaj is CD-s, azaz nyávogás például gyakorlatilag nem is vehető észre füllel, még a legnehezebb tesztnek számító kitartott zongorahangoknál sem. Zaj pedig hallható ugyan, ha nagyon erre koncentrál az ember, de nem vészesebb, mint egy AAD CD-esetén: a számok között, a csendben van egy kis sziszegés, illetve a halkabb zenei részleteknél a háttérben. Ellentétben a Nakával és a legtöbb kazettás magnóval, az Aiwának nincs meg az a jellegzetes magas esése sem a frekimenetében, nála a mindenféle csörgők és cintányérok hangja is frissen, szabadon szárnyal, az összes felharmonikusukkal együtt. Erre még rá is tesz az enyhe középmagas kiemelés: megvannak a részletek, ott sorakoznak mind egy szálig.

Ugyanakkor az egész hangzás egy kissé lélektelen, amolyan „hifis”: sok mély, sok magas, jó csatorna elválasztás, amennyiben ez alatt azt értjük, hogy sokféle dolog történik előttünk egymástól elkülönülve a színpad jobb és bal oldalán is. Kétségtelenül tetszetős, dögös ez a megszólalás, nem véletlen, hogy sok rajongója van ennek a magnónak. A Jovanottin például pont ugyanúgy bugivugizott, mint maga az eredeti lemez. De amikor bejönnek az akusztikus hangszerek, egy nagy hangverseny-zongora például, akkor hiányzik a zeneiség, amit bizarr módon a sokkal-sokkal egyszerűbb Nakamichi meg tudott mutatni. Nem vitás, piszok jó magnó ez, egy második rendszerben akár fő műsorforrás is lehetne - csak honnan lennének hozzá kazetták?

Végszó

Aki azt várta a teszttől, hogy megtudja, milyen magnót érdemes keresni 2014-ben a használt piacon, az alighanem megtalálta a választ: olyat, amit ki tudunk próbálni… A márkánál, konstrukciónál fontosabb az aktuális állapot. Mert a régóta használaton kívüli, pincében-padláson tárolt készülékek hajlamosak megbetegedni. Az eladó sokszor nem is sejti, hogy az egykori csúcsdeck, ami nyolc éve, amikor az asszony a ruhásszekrény mélyére száműzte, még tökéletesen működött, ma már nyávog, perceg, vagy esetleg el sem indul.

Tanulság az is, hogy egy specialista által épített belépő szintű szerkezet adott esetben még huszonévesen is szebben, de legalábbis zeneibben szólhat, mint egy tömeggyártó csúcsmodellje.

Ami a három saját magnó sorsát illeti, maradnak nálam. A koncertkazetták digitalizáláshoz talán a zajtalan, nyávogásmentes, egyenletes frekiátvitelű, részletező hangú Aiwa a legjobb műszer, zenét hallgatni pedig alighanem a Naka válik be.

Az Akai megjavítása nem érné meg a ráfordítást (pláne így, hogy van mellette két másik deck), így alapvetően szobadísszé fog lényegülni egy kis kozmetikai kezelés, azaz a kezelőszervek alapos zsírtalanítása, a plexi felületek displexes karc eltávolítása és a tetőlemez átfényezése után. (Psszt, remélem, a feleségem idáig már nem jutott el az olvasásban: nyilván napokon belül átviszem a szervizbe, és ráköltöm egy alaposabb fodrász-kozmetika-manikűr-pedikűr árát, hiszen ez a szépséges Akai is megérdemli, hogy kívül-belül tökéletes állapotban mutathassa meg magát.)