Ezer éve rágta már a fülemet az egyik hölgy ismerősöm, hogy mint audio- és zenebuzi ajánljak neki egy fülhallgatót, amivel a metrón is tud bólogatni a liquid drum and bassre, nem csak nálam.

Derékszögben megtört

Nehéz kérdés. Az átlag felhasználót nem nagyon érdekli, amikor hatalmasakat sóhajtva belekezdesz egy magyarázatba, amiben ilyen szavak vannak: sávszélesség, zeneiség, dinamika és élvezeti faktor. Jó mondjuk, ez utóbbi szót ismeri, főleg, ha nő, de egész másra gondol. Hülye, sikítják egyből és lebunkóznak. (Mert az ibuzzról tuti, hogy olvastak, és azt hiszik, ezzel akarsz csajozni)

Az ilyenkor felmerülő igények még durvábbak. Legyen nagyon olcsó – ez az ár általában annak a fele, amit egyébként is elfogadhatatlannak tartasz, és amiért mondjuk a kínai piacon lehet venni egy hét alatt szétbaszódó selejtet. A kinézet és az ergonómia pedig legyen olyan minőségű, amennyit már én sem adnék ki egy bedugós fülesért, pedig én hájendista örült állat vagyok. És persze menjen a körömlakkom/hajfestékem/kabátom/sálam/lejátszóm/ telefontokom színéhez. "Az én fülem ilyen kicsi, nem megy bele a nagy bumszli! Utálom, mondom UTÁLOM a derékszögben megtört csatlakozót!"

Egyszóval lehetetlen bármit is ajánlani, ami megfelel a fent felsorolt paramétereknek. Azt viszont nem hagyhattam, meg nem is bírtam volna, amikor egy hét múlva boldogan újságolja, hogy a Média Martk újságban akciósan talált egyet, ami PONT JÓ és megtetszett és hallgasd meg, és ugye milyen jó??? Na,na??? Ilyenkor mosolyogva bólogatni, amikor a torzítás szétbassza a dobhártyád, az maga az altruizmus, és bár én alapjában véve egy bárányszelíd, köztudottan rendes gyerek vagyok, de ez már nekem is sok(k) lett volna. Úgyhogy kénytelen voltam elvinni a nomono-hoz.

„A telefonom képernyője, csak az ami karcos”

Másnaposan, égő szemmel, kialvatlanul, kaparó torokkal élmény fülest venni. Kószálsz a Pók utcai lakótelepen, sár van, a héven öreg nénik inzultáltak, a csaj meg késik. Viszont a környéken lévő óvoda udvarán egyhalomban legalább száz különböző színű műanyagmotor áll, olyan látványt nyújtva, mint amelyről minden kortárs performanszművész álmodik. Ez azért megnyugtatott. És tettem is a dologért, vagyis vettem egy félliteres ásványvizet, szigorúan szénsavmenteset, majd türelmesen kivártam, amíg megtaláljuk a kijelölt házat és felkészülve a legrosszabbra – a meggyőzés művészetét defaultra állítottam. Ezek után léptünk be a fej- és fülhallgatók szentélyébe, ami egy halál átlagos lakószoba, egy Ikeás lack asztalon a fülesek dobozaival.

Én ugyan jó előre kinéztem, hogy mit akarok hallgatni, de akkor is jó volt elengedni magam és várni a hatást, vagyis azt, hogy mit gyakorol az audiofil hangminőség egy gyanútlan nőnemű érdeklődőre. Az a furcsa a csajokban, hogy ha valami jó, azt azonnal értékelik. Egészen élvezetes volt úgy meghallgatni cuccokat, hogy közben nem röpködtek a szokásos, mély/magas, dinamikus/punnyadt, karcos a teteje/puffog az alja kifejezések, így is tök jó volt Lana Del Rey szomorkás-szerelmes dalaira bambulni spotyfi-ról.

Hüphüphüp. Barbatrükk

Nem mondom, hogy sok újat hallottam, bár, amikor hölgy kísérőm arcán megjelent egy álmatag kifejezés, akkor azt vártam, hogy valami megjegyzést fog tenni, de csak a Soundmagic műanyag távirányítóját fikázta, és nem a hangminőséget.

Miközben vigyáztam, nehogy véletlenül böfögjek és elárassza a kisszobát a tegnapi négy sörből és a tűrhetetlenül hagymás, bár nagyon finom hermelinből álló szagelegy, a Takstar fülesekkel szemeztem, majd füleztem is. A szeánsznak éppen akkor szakadt vége, amikor kezdtem jobban lenni és még azt is kitaláltuk, hogy innen átmegyünk a Hai Nam Phoba a város legjobb pho levesét enni, ami az egyik leghatásosabb gyógyír a másnapos gyomornak. Mielőtt hozzátennétek tanárnénisen, hogy na látod: minden rosszban van valami jó, elárulom, hogy hallgattunk még analog szintit is az Audeze fülesről, ami már nagyon nem a Soundmagic világa, és ami végül oda kulminált, hogy a kisebbik nyitott Takstar utat talált a hölgy ismerősöm szívéhez, ami abban a mondatban manifesztálódott, hogy a másik mahagóni izé az jobban tetszett, de ez meg kényelmesebb. Szerintem ennek az a perverz vonzódás az oka, amit minden nő érez, amikor valami bársonyos anyagot lehet simogatni - a Takstar ezen modelljének ugyanis műpluss fülpárnái vannak.

Szóval kellemes volt az az egy óra. Főként, miután a dehidratált agyamban kezdett felszívódni a víz, és puhán beágyazódtak a Shades of Cool dallamai. Bágyadtan folyt a beszélgetés, éppen a gyermeknevelés rossz és jó oldalairól, kint sütött a nap, a sárban gyermekcsizmák hagytak nyomot, Lizzy Wright pedig még mindig nagyon jól adja az őrülten szerelmes, és ettől halni készülő dívát. Igen, a spotyfi-on keresztül nem fogjuk hallani a zenéjében lévő karcosságot és merengést, sem a sötétre, komorra kevert hangzást, amikor a dobon laza a bőr, a pergő nem csattan, hanem koppan, és amitől olyan elfolyós lesz minden, mint egy durván bemeszkalinozott éjjel valahol Los Angeles külvárosában.

De nem fog kínozni sem, éppen annyit fog megmutatni, amennyit kell. És abban jó lesz. Bele fogsz tudni feledkezni, ami ugye fizikailag is egy kisebb csoda, hiszen a membránfelület itt milliméterekben mérhető. Trükközik-e a Soundmagic? Már hogyne trükközne! De csak éppen annyira, hogy ne vedd észre, mert nem a trükk a fontos. Kicsit boomie, mondják, de ez korántsem baj, hiszen vannak zenék, amelyeknek kell az a minimális mélyhang emelés. Szerintem csak egy dologra kell vele kapcsolatban figyelni, mégpedig arra, hogy igényli a hangerőt. Ez az utcán nem gond, sőt a hármas metró csörömpölése így is kioltja a teljes frekisávot, otthon viszont a csendben sokkal többet mutat hangosan, mint amikor csak cicereg. 

This is the begining of a beautiful friendship

Még arra emlékszem, hogy összecsomagoltunk egy zárt stúdió Takstart, amelynek pofás kis koffere a hölgyeket sminktáskára emlékezteti, én meg megint elraktároztam magamban, hogy még jó ideig nem leszek a digitálisan tömörített zene nagy rajongója. Ha a „kalandos utazás belvárosiaknak hévvel a világ végére” napot akarnám összefoglalni, a következőket mondanám: zene egy végtelenül személyes és mélyen lelki dolog, egy tízezres fülhallgató is tud megleptést okozni, és legyetek óvatosak a Pók utcai lakótelepen NINCSENEK mindenhova kiírva az utcanevek. Ezek után nem csodálkoztam, amikor másnap az az üzenet várt a postafiókomban, hogy Atesz, annyira jó ez a fülhallgató, teljesen beleszerettem. Egyébként a rendszeresen füllentésen fogott what hifinek most éppen igaza volt, kétszer is kiemelték a mezőnyből, ami simán lehetne reklám is, de most éppen nem az.

Ja és lehet szörnyülködni: a Soundmagic kínában készül, nagy mennyiségben a piac abszolute kommersz szegmensébe pozícionálva, többnyire okostelefonokon zenét hallgatók nagy barátjainak szánva. Jelenleg egyébként ott tartunk, hogy az itthon tulajdonképpen ismeretlen Takstar nyitott hifi fülesét is akarjuk, és a hölgy ismerősöm félig már hifistává vált, vagyis indulatos kirohanásokat hallhattunk a Sennheiser idézem „túlárazott” termékeit illetően. Nem tudjuk, mi lesz a vége, hol állunk meg, de annyit ígérhetek, hogy a Takstar pro 80 stúdió füleséről még akarok írni pár szót, mert az meg nálam landolt a sminktáskával együtt.

De ezt már csak a következő posztban. Addig meg érjétek be azzal a tapasztalattal, hogy ha adsz valami jót valakinek, azért hálás lesz. A Takstar pedig simán elboldogul az iPademmel, amit azóta nem lehet kivenni a csajom kezéből. Ja és most minden sörözés valószínűleg azzal fog kezdődni, hogy ezt figyeld, és már kapom is az ájfónt, amin szól valami zene. Reményeim szerint bólogatni fogok a ritmusra, közben pedig figyelem majd a kedvenc csaposomat, hogy felvéve vele a szemkontaktust, integethessek neki jelnyelven: hé, Peti, kifogyott a korsóm!

Nagyon durva. Még józanul is.