Jártamban keltemben olykor belebotlok, vagy még többször szembejön velem valami, amit érdekesnek tartok. Igyekszem ezekről beszámolni, azon melegében. Hiszen erről szól ez a dolog nem?

Vagy csak én gondolom, hogy ilyen altruista dolgokat kell letenni az asztalra, amiben semmi pénz nincs? Nem is, mert a hang a lényeg. Na ugye. Még az is lehet, hogy a végén nekem lesz igazam. Na mindegy. Hagyjuk a filozófiát.

Chiptune

Még a múlt évezredben fedezte fel magának az audio ipar a fejlődő chipgyártás következményét, amely egy körömnyi házba csomagolta a komplett erősítőt és dacot. A kommersz cégek egészen csendben, költséghatékonyságról, bevételről és hasonló ördögi tervek mentén megszervezet meetingek sötét flipchart-tábla homályában döntöttek, majd simán leváltották a szigorú tervek alapján legyártott, minőségellenőrzött Texas intsruments tranzisztort a helyettesítőre, ami Kínában készült és nem kellett előfeszíteni, sztereóban árulták és elketyegett egy telefontöltő méretű tápról, mindezt 20 watt tiszta teljesítmény mellett.

Erről persze mélyen hallgattak és nem kötötték a felhasználók orrára, hogy ugyanazt hallgatod az asztali hifidben, ami a tévékben van két nyolc centis szélessávúra kötve. Jelezze, aki észrevette, gondolták a fejlesztők, majd kihagytak még egy fokozatot az erősítő egységből. Minek az, csak gondot okoz, meghibásodik, cserélni kell majd, szükség van hozzá két ellenállásra meg öt kondira, kell plusz hely a panelen, stb. Majd jött szinte a semmiből egy ember, aki egész életében erősítőket tervezett, többnyire kommersz cégeknek, nagy mennyiségben, és azt mondta, hogy nem a chippel van a baj. Hanem a megközelítéssel.

Egyszerűség és alázat

A többi történelem, ahogy mondani szokták. Kimura ügyesen – és mélyen a japán hagyományra helyezkedve –  elkészítette a maga termékeit, nagyobbik részüket chipekből, átlagos alkatrészekből, de elképesztően körültekintően tervezve, mindent össze- és egymáshoz hangolva. A friss szél megint keletről fújt be az high-end audióba, mint annak idején a kisteljesítményű triódák esetében, amit szintén a japán underground tartott életben. Kimura persze ugyanazt kapta, mint minden olyan tervező, aki sokkal előrébb járt a többieknél. Értetlenkedést és elutasítást, vagy túlzott hypot és ájuldozást.

Mellesleg Kimura egyébként sem ebben volt igazán erős, hanem azokban a termékeiben, amit nem tudtak ilyen könnyen leutánozni, például a hangszedőjében vagy a lemezjátszójában, és azokban a mellékesnek számító, ám korántsem mellékes körülményekben,amelyek nagyban meghatározták a tervezési metódusát. Munkásságának tulajdonképpeni eredménye viszont pillanatokon belül elterjedt és tápot adott azoknak a "tervezőknek", akik tulajdonképpen megcsinálták „ugyanazt” csökkentett habzású verzióban, csupán két dolgot felejtettek el: egyrészt, hogy rendesen megértsék, miért is vannak azok a készülékek éppen úgy megépítve, másrészt, hogy legalább egy mondatban megköszönjék, hiszen mégis csak ebből élnek azóta is.

Ránézésre hasonló

Ezeknek a készülékeknek a hangja persze messze nem hozta azokat az elvárásokat, amiket kellett volna, de mindez a készítőjüket egyáltalán nem zavarta, nagy részüknek nem volt és nem is lesz tapasztalata az eredetivel, nem is ez a lényeg. Azóta is boldogan hallgatják és árulják őket, a marketinget és a hírverést megcsinálta helyettük más, és sokkal könnyebb hinni abban, hogy ez ugyanolyan, mint utánajárni vagy önerőből csinálni valamit. Kinek jó ez? Hát persze, hogy a felhasználónak.

Azóta persze sok minden változott. Kimura is lépett tovább, hagyta a dagadt ruhát másra, és felment a padlásra. A Mesterek mellett majdnem mindig vannak tanítványok, vagy később kiderül, hogy aki egyedül dolgozott, mégsem dolgozott egyedül. Pár éve vált élesen ketté a portfólió, és lett belőlük egy „olcsósított” Treasure széria és kezdett el Kimura dolgozni valami egészen újon. Történt viszont, hogy én meg belefutottam egy blogba, ahol sokkal több információ volt ezekről a dolgokról, mint azt korábban tudtuk, és hát mivel sem nem élünk ott, sem nem vagyunk japánok, sokkal nehezebb ezekről első kézből tájékozódni. Vicces egyébként, hogy a forgalmazók sem tudnak egyértelmű dolgokat, és  ha rákérdezel, egészen pompás zavarodott motyogás a válasz. Ma itthon ezek a dolgok még mindig le vannak öntve a leggázabb egzotikum szószával, és annak, akinek erről a legtöbbet kellene tudnia, lövése sincs az egészről.  Íme, a magyar hifi kereskedő non plus ultrája: tájékozatlan varázsló, aki egy dolgot tud mantraként ismételgetni: vegyél valamit. Mit, könyörgöm, ha azt sem tudja, mit árul?

Van másik!

Szóval a Treasure-t nem egyedül Kimura tervezte. Az úriembert úgy hívják, hogy Kazutoshi Tsukahara és közösen készítették a KIT-eket, majd először 47 Lab portfólió alá tartozott, de mivel Tsukahara tavaly előtt kiszállt és megcsinálta a saját cégét, Sparkle Audio néven, a Treasure is átkerült hozzá.

A kész termékei egyelőre nagyon úgy néznek ki, mintha a 47 Lab újra-, át- és továbbgondolásai lennének. A Treasure szériánál megszokott, vagy annál is kisiparibb dizájn. A weboldalán sajnos nincsen sem infó áradat, sem semmilyen technikai magyarázat. Van viszont mindenütt usb bejárat. A cheaptube blogon azt írja a szerkesztő, hogy hangzás tekintetében hasonlóak, sőt, de ezt egyelőre hagyjuk homályban. És míg Kimura mindennek megkéri az árát, addig a Sparkle & Terms egészen arcprirítóan olcsó. Amerikában például ugyanaz a cég forgalmazza őket, ami azért itthon biztosan kiverné a biztosítékot, hiszen ez is kelet valahol, csak itt az originalitás és a hülyeség rabjaiként nem nagyon szeretjük elfogadni a szimpla valóságot, inkább menekülünk az álmainkba. 

De hát nem ő tervezte!

Szóval most van megint alternatíva. Hm. Erre biztosan senki nem mondhatja, hogy gagyi meg utánzat, hiszen made in Japan, és egyelőre Kimura sem ágál fórumokon, hogy ellopták az ötleteit. Meglátjuk, mi lesz, az egyelőre biztos, hogy itthon nem lehet majd ilyeneket kapni. És persze a Sparkle & Stern név alatt futó brand első lépéseinek lehetünk tanúi, amiből még bármi lehet. Egyelőre annyi látszik, hogy azt a kidolgozottságot, speciális dizájnt, amit a 47Labnál megszoktunk, itt még nincs, nyilván ennek tükrei az árak is. Viszont, ha csak részleteiben is, de megkapjuk hangban a megkapni valót, már megérte. A durva az a dologban, hogy ezek után nem nehéz elképzelni, mi lehet Japánban hifi terén. Főként, hogy ezek a cuccok az itthoni árakhoz képest is moderáltak, és kvázi a Cambridge Audioval versenyeznek. Tartok tőle, hogy azoknál azért jobbak, bár ki tudja. Mindez  nekünk, innen a magunk számára jól belakott és ismerősen langyos posványban, egy másik bolygó. Ground controll to Major Tom!