Ha a három legismertebb fejhallgató márkát kellene felsorolni, nyilván az első a Sennheiser lenne, a második az AKG, a harmadik meg a Beyerdinamic.

Vagy az Audio Technica. A megbízható japán márka hasonló úton jár, mint a Grado, aki a hangszedőivel és a füleseivel lett híres. Egy kicsit viszont hasonlít az AKG-ra is, mert ők is mozognak a stúdiók világában, gyártanak mikrofonokat például. Meg egy kicsit hasonlít a Beyerekre, mert a hangzásviláguk azok tisztaságát idézi.

Engem valahogy mindig a kissé rejtettebb, a fősodortól távol eső dolgok izgattak, biztos ez ilyen személyiségvonás vagy torzulás. Mindesetre az Audio Technikát is ilyen, a fősodortól távolinak érzékeltem, persze, simán lehet, hogy tévedek és a forgalom nagy részét ez adja, de hát a metrón utazva tízből nyolc fejes vagy AKG vagy Sennheiser. A két német viszi a prímet, még a Beyer is ritka.

Egy hétre

Talán éppen ezért is örültem, hogy kaptam egy hétre egy Audio Technica MSR-7-et privát használatra, mégis megmondanám, milyen. Volt már korábban némi tapasztalatom a fejesek világában, AT hangszedőm pedig most is van, aminek egyébként igen prózai okai vannak, amikor a dj-zést kezdtem, igen olcsóak voltak ezek a pick upok, gyakorlásra tökéletesnek bizonyultak. Az AT nagyobb füleseit olykor meghallgatva pedig elég jó benyomásokat szereztem, úgyis mint a hangjukat illető tisztaság, hitelesség és precizitás.

Miután egy forró júniusi délutánon kitacskóztam az AT magyarországi központjába, és kedélyesen elbeszélgettem a raktárosokkal az általuk használt programról (szakmai ártalom, ezt csinálom egész nap), átvettem a csomagot. Hazafelé viszont kénytelen voltam megállni, iszonyúan kitikkadva a pokoli hőségben, a Jaromír sörkertben. Adódott az alkalom, hogy rögtön ki is bontsam a csomagot, mégis mit rejt a belseje.

Igen magas színvonalú

A legtöbb japán termékeknél szerintem megszokott, hogy a kidolgozás minősége mindig igen magas szinvonalú. Most sincs ez másként, hiába a sok műanyag, ha a megfelelő helyeken a fém elképesztően pontosan van illesztve, jól esik ránézni, kézbe venni. Ha a fülpárna (mű?)bőr, amely természetesen ráncolódik, gyűrődik, mint egy nagyon öreg arc. Ha a festés matt fénye pont jól áll ehhez a dizájnhoz, és ha fülre illeszkedő rész elfordulását két, eltérő mintájú és színű műanyag elem intézi, amely olyan finoman jár, mint egy jól beolajozott csapágy. Nem eléggé tudom hangsúlyozni, hogy – nagyokhoz hasonlóan – a kábelek cserélhetőek. Ennek két nagyon nagy előnye van. Az egyik az, ha véletlenül, netán egy rossz mozdulat következtében megrántjuk, nem fogja letépni a fejünkről, így nem törik el, és nem szántja végig az arcnkat sem. A másik pedig természetesen ennél prózaibb: az átlagnál jobbra tudjuk cserélni a kábelt egy-egy 3 és feles jack dugó forrasztásával.

Sörözés és rögtönzött fejhallgatózás

Szóval ültem az ELTE kollégiumának gazzal felvert udvarán egy rozsdás vasszéken, ahol a Jaromír pincérei sürögtek, mellettem egy csapat spanyol vagy olasz túrista zsezsegett, kortyoltam egyet a sörömből és felvettem a fejest. Nyilván hülyének néztek, de mégha tudták volna is, hogy mire készülök, akkor sem érdekelt volna, ahhoz túlságosan meg voltam izzadva és túlságosan melegem volt, hogy legyen erőm tiltakozni. Először mintha szorított volna, aztán az tűnt fel, hogy teljes csend van, amolyan süketszoba effektus. Ott dübörgött előttem a péntek délutáni Budapest forgalma, de csak a hangtalanul elsuhanó trolikat láttam, szinte teljes csend volt. Ilyen környezetben minden kis apró nüansznak jelentése és helye van, gondoltam, és valamennyire igazam is lett. Az AT éppen a részletek kidolgozottságában és a nagy egészbe illesztésében jeleskedik.

Kezdésnek a telefonomról izzítottam néhány tracket, úgyis ott virít a dobozon a HD Audio szlogen, meg miért ne. A jól ismert világ köszönt visza, az első hangok tiszták, precizek voltak, sok-sok részlettel. Ilyenek a stúdió cuccok, gondoltam először, de amikor bejött a dobseprő Marcin Wasilewski zongorabevezetője után, rájöttem, hogy azért a stúdió holmik hidegsége és távolságtartása innen némileg hiányzik.

Nem csak okos, még szép is

Annak ellenére, hogy ezek a számok nyomorult tömörített mp3-ak voltak, simán átjött, hogy ember csinálja – mármint a dobseprőzést. Ennél már csak az lepett meg jobban, amikor elfogyot a söröm, belépett a bőgő a játékba. Hazudnék, ha nem hasonlítottam volna össze fejben a jól ismert Takstar-ral. Annak elég jó basszusa van, mélyre is megy, súllya is van, de az AT ezt valahogy sokkal jobban csinálja. Mégpedig úgy, hogy nagyon precíz és iszonyú pontos. Ha egy húr rezeg, annak ezernyi felharmonikusa keletkezik, ezt elég nehéz visszaadni felvételről, pláne mp3-ról, bármennyire is könnyűnek tűnik. A nagybőgőnek teste is van, ami ezt a sok felharmonikust tovább is adja, fel is erősíti. Szóval ez a bőgő hang nem csak hogy kottázható volt, hanem szép is. Na itt kezdett el érdekleni a dolog és nyomtam rá rögtön a tovább gombra. Illetve lett szükségem egy újabb korsó sörre.

Nyilván a basszust akartam még nyúzni, úgy hogy adtam neki hangerőt meg dubstepet. Itt intettem magamhoz szelíden az egyik pincért, hogy bírjam a kiképzést meg a „tesztet”. Jól szólt, de ennek a zenének a durvasága, varacskossága, ahogy a direkt torz hangok utat vágnak maguknak, megszelídült. Nem volt sem sok a basszus, sem nem ült rá a hangképre, ami ilyenkor egyébként jellemző hiba, de minden finommá, ízlésessé és korrektté változott. A telefonom viszont gyorsan merült, így a második korsó után abbahagytam a rögtönzött tesztet, éppen akkor, amikor a spanyolok vagy olaszok felől komolyabb buli hangjai kezdtek el beszűrődni, furcsa szagot sodort át a szél hozzám. A Jaromír sörkert harcedzett felszolgálóinak példaértékű liberalizmusát mutatja, hogy meg sem rezzentek, vitték ki a korsó söröket a vidáman pöfékelő társaságnak.

Elnyelt

Ezek után két napra elnyelt a gyermeknevelés feneketlen kútja, a játszótéren bandázás-pelenkázás-üvöltés trió hangzása. Később azért folytattam a nyúzást, és egyre mélyebbre húzott az AT igen szerethető hangja. Próbáltam sok helyzetben, volt, ahol elmerészkedtem a határaiig, de nem bicsaklott meg sehol. Nézegettem a dobozát is, hátha megértek valamit az olyan jól hangzó műszaki tartalomból is, hogy idézem: „triple-venting acoustic airflow - azaz háromirányú levegő áramlás szabályozás”. A fene sem tudja, mi lehet ez, de ha már marketing, sokkal jobb ötlet – és nem is túl elterjedt –, hogy a hosszan tartó hallgatást tartják a legnagyobb előnynek. Arról szerintem nem érdemes mélyebb vizsgálatot végezni, hol teljesít jobban, egy egyszerű mobillal, vagy komolyabb környezetben. Nyilván, minden valamire való hifi termék igényli a „minőségi” környezetet és társakat, így ez itt sem meglepetés, hogy a cd játszó kimenetéről a dedikált fejhallgató erősítővel lényegesen többet mutat, mint az iPademről.

De a történet úgy lenne kerek, ha a meghallgatás végeztével szintén gurítanék egy sört, és mint egy rafinált és tapasztalt Szinbád, először csak a kemény sörhab illatát szippantanám be, majd ezután kezdenék bele az utolsó, egyben végső meghallgatáshoz és a nagy kortyokhoz, ahogy a sört inni illik.

A csel

Ehhez képest azt a cselt eszeltem ki, hogy az új ecm felhozatalból az albán, ám jelenleg Svájcban élő Elina Duni új lemezét (Dallëndyshe) hallgatom meg, miután elcsendesedett a lakás, és az egyévesekre jellemző, sokat jelentő, ám kissé érthetetlen, olykor sikoltozásba oltott kommunikáció alvásba hajlik. Ilyenkorra azonban már elfárad az ember, inkább feküdne bóbiskolva, hogy éjfél előtt felriadva még készítsen egy adag tápszert, majd elbotorkáljon az ágyig. (Épp mikor elaludnál, sír fel a gyerek újra, szóval tök mindegy)

A lemezen a Sytë-éig jutottam, ez a második track, van klipje is; mily’ szerencse, ki tudom tenni ide is. A borítón lévő szövegben Duni arról ír, hogy az albán népdalok közül azokat válogatta össze erre a lemezre, amelyek az otthon elhagyásáról szólnak, vagy a háborúról, arról, hogy a férfiak elhagyják családjukat azzal a nyilvánvaló tudattal, hogy visszatérésük kétséges. A dalok egy része az otthon maradó nők szemszögéből oldja énekbe a fájdalmat és a hiányt, a másik pedig a férfiakéból, a hiányzó otthon melege utáni sóvárgást.

Higgadt gentleman

Az AT elemében volt, az énekhangban a színezést és a finom rezdüléseket magas rendű transzparenciával, szinte csuklóból hozta. Eleve, az akusztikus hangszerek árnyalatainak megjelenítésében nagyon jó. A zongora hangjainak monotonitása és a „dal” két része közötti hangulati, dinamikai és érzelmi váltás is jól érzékelhető, minden a helyén van, de picit távolságtartó, szinte kiáll a zene mögül, mintha azt mondaná: ez van, ezt kell szeretni. Ez a „higgadtság” kétségkívül az egyik nagy előnye, de én személy szerint jobban szeretem a kicsit belemenősebb hangot, ahol a dolgok vérre mennek. Az AT egyébként elég jól hajtható, az erősebb terheléskor sem lesz kiabálós, csak hangosabb, a dinamika viszont nem mindig tolerálja hajtást, mintha a fejes visszavenne ilyenkor, akár a sportkocsikon a kipörgésgátló.

Az AT pedigréje egyértelmű: ez a stúdiók világának hangja, ahol a fejes munkaeszköz és ahol minden apró rezdülés fontossággal bír, ahol a részleteken múlik sok minden. A másik nagy előnye, hogy steril, és a hosszú távú használat során sem fáraszt, ahogy azt a tervezés során előtérbe is helyezték, így az AT nem a levegőbe beszél, amikor ezzel hirdeti a termékeit. Az MSR7 szerintem sokrétű használatra termett, de a zenei „ízlése” inkább az akusztikus zenéken domborodik ki, a durvább elektronikát a fejes lesimítja, mintha mastering stúdióban lennénk, és azt mondaná a hangmérnök: na-na-na, óvatosan azzal a hangerővel. A színei és a hifis faktora rendben, sőt az utóbbiban szerintem simán nyerne teszteket, ahogy szerintem fog is, bár ezt még korai kijelenteni. Én elvoltam vele az alatt az egy hét alatt, és meg is barátkoztunk. Azt nem tudom, hogy ennyiért mit adnak mondjuk Beyer fronton, de otthonra tökéletes, főként azoknak, akik inkább jazzt meg klasszikust hallgatnak. Utcára a zárt fejeseket semmiképpen nem ajánlom, ez az AT pedig szinte teljesen kizárja a külső hangokat, így a zenén kívül semmit nem fogunk hallani. Erre azért mindenképpen figyelni kell. A végére még egy plusz pont: az MSR7-nek van stílusa, a piros verzió kifejezetten jól néz ki.