Két nap, néhány lemez - AV Trend & Hifi show 2015

show-06.jpgMár a bejáratnál feltűnt, hogy nem lesz hétköznapi az idei hifi show. Az embert mindig érik meglepetések. Amikor azt gondolnád, mindent láttál, észreveszed, hogy a sorban egy kedves arcú, ötvenes férfi szolidan tartja maga előtt a kinyomtatott qr kódot - A4-es méretben!

Végül is, biztosra ment, húsz méterről is simán le lehetett volna olvasni. Persze könnyen túllendünk az ilyen jellegű akadályokon, ha egy ötcsillagos hotelben felüdülve hallgathatjuk kedvenc zenéinket. Kicsit árnyalja a képet, hogy a legtöbb hifi kereskedő szerint Diana Krall-Kari Bremnes-Jazz At The Pawnshop lenne mindenki kedvence. De ha nem is, legalább jól szólnak. Ennek okán gondoltam, hogy idén egy érdekes emberkísérletnek vetem alá magam. Kissé szkeptikusan, de végül engedtem a meghívásnak, és eltöprengve a fiatalos zene meghatározáson (ilyet kértek tőlem) egy OBI-ban vásárolt szerelőkofferba, amelyben a keverőmet szoktam tárolni, összeválogattam néhány lemezt. Végül is, erről szól a high-end nem?

show-04.jpgMármint arról, hogy ha egy rendszer jó, tök mindegy, milyen zene szól rajta, maximum, kiderül, hogy milyen az adott lemez művészi és egyéb kvalitása. Függetlenül attól, hogy a felvétel hogyan sikerült technikailag. Hiszen erről szól az egész vircsaft, nem? A lemezt hallgatjuk, nem a hifit. Mit veszíthetek, gondoltam? Legfeljebb az “Úristen, mi ez a szar?!” mondat kíséretében kifütyülve elzavarnak. Legalább lesz időm a többi szobára is.

A blogírás amúgy is megedzi az embert, a kommentek olvasgatása közben mindent átélhet, amit az alázat kifejezés takar. Ehhez képest például szombaton az első óra elég gyorsan eltelt, csend volt, a közönség stabilan kitartott, pedig két három számonként mindig ugrottam hangulatban. Azért arra ügyeltem egyébként, hogy olyan lemezeket vigyek, amelyek azért bőven a befogadható kategóriában mozognak, és mondjuk mindegyikben legyen némi dallam, felismerhető hangszerek, ilyesmi. Magam is meglepődtem egyébként, amikor Sohn – általam egyébként csapnivaló felvételnek tartott – lemeze sikert aratott. Riogathattam volna durva fehérzajos drone-nal is az embereket, vagy groteszk és szétcsavart zenékkel, van az is bőven, de nem az volt a szándék, hogy minél polgárpukkasztóbb legyen, hanem az, hogy a különböző hangulatokon keresztül kiderüljön, mit tud a rendszer.

Höhö, mondhatnám, mint az álszakértők, akik tíz perce meghallgatás után ledobják a vélemény napalmot, azért ez mégis csak egy Ongaku. A rendhagyó dj szett végül akkor zárult, amikor megjelent P. Qvortrup, és meglátta a kezemben a Rage Against The Machine lemezt, Oh, that’s wonderful mondat kiséretében rögtön feltekerte a hangerőt, amit én magamtól soha nem mertem volna megtenni. Nem tudom, hogy miért, de ezen a ponton mindenki elkezdett fényképezni, és a kissé merev hangulat egyszerre felengedett, én meg úgy éreztem magam, mint aki valamilyen véletlen folytán hirtelen fontossá vált, pedig tök nem ez volt a cél. Ööö, akkor mi is volt?

Hát valami olyasmi, ha már az ember összefutott a ma elérhető egyik legjobb erősítővel, amiben történetesen a ma elérhető legjobb 211-es cső van, akkor esetleg hallja, hogy a mellesleg meglévő konzervzenéink mégis milyenek. Oké, oké, ilyenek meg olyanok. Na de valójában milyenek? Erre persze nem elég egy óra, na de amikor Leonard Cohen dörmögve előadja a Who By Fire-t, és végigfut az ember hátán a hideg, azért az minőség.

show-05.jpgÉrdekes egyébként, hogy erről a legtöbbet talán azok tudták hitelesen megfogalmazni, akik nem szenvednek abban a kényszerben, mint a hazai hifisták többsége, akik öt perc után kész véleménnyel távoznak; többnyire ugyanazt ismételgetve hosszú évek óta. (A legmélyebb csodálatom szeretném itt kifejezni irántuk, hogy minden évben megmondják, mit tud a szoba, mit a rendszer és mit a lemez, holott akkor hallják először) Őket igazán nem értem, minek adnak ki pénzt azért, hogy kijöjjenek. (Ja de mégis, értem. Hát azért jöttek, hogy meghallgassanak néhány rendszert!)

A szombat délután sajnos kissé összefolyik, mert vagy a gyermekemet kergettem a folyosón, aki a szobákba betotyogva mutogatott és számomra egyelőre érthetetlen baba nyelven magyarázta, hogy tegyetek fel már valami rendes lemezt! Vagy interjút készítettem, esetenként beszélgetni próbáltam az ismerősökkel. Azért egy-egy szobába benéztem. A Sony-nál a jelenleg nagyon divatos Hi-res audio volt a téma, az előadásokra nem jutottam el, pedig biztos érdekes volt. Amikor ott jártam éppen egy tesztlemez, opardon, tesztfile szólt, magyarul kommersznél is kommerszebb előadás lehetőleg hangos dobszólóval.

Azt már évek óta látom, tapasztalom, hogy a kiállítás egyre színesedik, de azt a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha egy analog rádióról fognak emberek Bartók rádió műsorokat hallgatni 2015-ben. Pechem volt, mert szombat délután a világzenei műsorban éppen Meszecsinka új lemezéről volt szó, amit ismerek, szeretek. Sajnáltam is, amikor olvastam a facebook oldalukon, hogy éppen szombaton fogják leadni, hát akkor én kint leszek a hifisón, erről sajnos lemaradok.

Nem maradtam le, éppen akkor ültem be, amikor az első szám megszólalt. Az old hifiben mindig is az volt a vonzó, hogy a hangjukban van egyfajta emberi melegség, közelség, ez kétségtelen, de sajnos nem véletlenül múlt el az idő felettük. Oláh Annamari éneke még rendben volt, de a maradék információ jó nagy része egyszerűen elveszett. Ami maradt, az meg sajnos nem lépett ki a retro hangzásból, ami száraz, és sajnos monokróm is.

Az idei só kétségkívül egyik legnagyobb durranása a volt Beag nyomán létrejött, az Univox - Audio Hungary kooprodukcióban készülő Univox, valamint Qualiton erősítők első bemutatkozása volt. Az új néven feléledő, vagy inkább újjászülető magyar márkába toltak tőkét rendesen, több helyszínen is lehetett velük találkozni. Az erősítők egyediek, szépek, és láthatóan profin épültek meg. Bár nem hallottam mindegyiket szólni, az első emelet legutolsó és egyben az egyik legnagyobb szobájában a nagyobbik típus rendben volt. Ott volt egyedül annyira üdvözítő az elrendezés, hogy bárhová le lehetett ülni, mindenütt egyformán szólt. Ahogy hallom, az áruk is rendben van, szurkolok, hogy legyen sikerük.

Az emeletek között ténferegve tűn fel, hogy idén a két nap helyet cserélt, a szombat lett a vasárnap. Az eddigi tapasztalat az volt, hogy szombaton van tömeg, és a legmagasabb a műszálas pullóver, kínai cípő hányados, valamint a kényszeredetten poénkodó munkásosztály hősök is ilyenkor rajzanak ki a betevő prospektusért. Ehhez képest most szombaton a műveltebb réteg érkezett, leszámítva azt az egy-két pöffeszkedve közlekedő gurut, akivel meg úgy sem lehet mit kezdeni. Egyébként évek óta most voltak talán a legtöbben kint, mind a két nap fullos telt ház volt, ennek minden hátrányával, azaz tömött szobák, rossz levegő, stb. 

A szombati zárás végül a kávézóban ért, ahol Qvortruppal beszélgettem, azaz próbáltam a hifire terelni a szót, de mindig leintett. High-end is boring  - mondta. Szívesebben beszélt a lemezgyűjteményének számára kedves zongorafelvételeiről, darabjairól, Sztálin kedvenc zeneszerzőjéről, vagy éppen arról, hogy nagyon sötéten látja az emberiség jövőjét. Music has no future - állapította meg, és kifejtette, hogy mikor volt az a pont, amikor a generáció, aki még nem felvételeket hallgatott, hanem kénytelen volt a zenét élőben élvezni, szinte teljesen kihalt. A zene ma már konzumcikk, nem kultúra. Éppen akartam mondani, hogy dehát csak meg van még a kritikus tömeg, aki helyre billenti a sarkaiból kifordult rendet, amit mindannyian érzünk, amikor finomam megfedett, hogy ne használjam annyiszor a high-end szót, mert az olyan amerikai.

Végül annyira elfáradtam, hogy már semmilyen kérdés nem jutott eszembe, és percekig meredten bámultam az esteledő Duna partot. Az égen sötétlila felhők álltak mozdulatlanul, ez most biztosan rohadt jól néz ki a l’auditeur szobából, gondoltam, majd elköszöntem.

show-01.jpgAz összkép vasárnap sem sokat változott, de szokatlan módon el tudtam merülni egy laptop és egy usb dac-kal egybevarázsolt fejhallgató kombó által nyújtott élvezetben, ami nálam nagy szó, tekintve, hogy oltva vagyok egy különeges szérummal, ami megakadályozza a computer hifi vírusok bejutását a vérembe. Megjegyzem, az is elég jó hír, hogy a gépen található tesztelhető lemezek közül ott volt ICICLE legtóbbi nagylemeze is, amiről szerintem a kiállításon megjelent összes embert közül talán három tudta volna, hogy micsoda.

Az M szint mindig izgalmasabb, mint fent, az tulajdonképpen a hifi par excellence, mindennel ami ezzel jár, azaz hangerő, színes prospektusokat osztogató hosztesz lányok, vastag kábelek, tápkondícionálók, amiről nekem mindig az ilyen gyúrós fehérje turmixok jutnak az eszembe, sok hangfal, billegő deprez műszerek, ízléses kofferben egy szétszerelt hangszóró, ilyesmi.

Vasárnap egy körül, miután letoltam a napi zene adagot, és utolsó tracknek feltettem egy Consequence* darabot majd gyorsan lecseréltem a “lehet számot kérni” arckifejezésemet a sajátomra, gondoltam szétnézek. De előtte iszok egy kávét az M szinten. Sajnos azonban a Klipsch szobából kihallatszó ultra hangos gépfegyverropogás elriasztott. Miután kihordtam lábon egy infarktust, arra gondoltam kicsit lenyugszom a Penna szobában, ott majdnem mindig klasszikus zene szól. Viszont a szobát sehol sem találtam, egészen addig, amíg el nem tévedtem a kiállítás hátsó részében, ahol a lemezstand szokott lenni, pontosabban árválkodni, mert rajtam kívül ott még vásárolni egyszer nem láttam senkit az elmúlt 4-5 évben.

show-07.jpgViszont a “Penna szoba” valami egészen más volt, mint amire számítottam, szóval lógó orral távoztam és rájöttem, hogy valami furcsa átok miatt nekem az első emeleten kell keresnem olyat, ahol a felzaklatot lelkem megnyugodhat. Előtte azonban még átténferegtem a l’auditeur szobába, ahol mindig sokan vannak, de éppen egy olyan lemez ment, ami nem kötött le. Azt viszont regisztráltam, hogy elég komolyan megnyomták a high-end gombot, csak a lemezjátszó árából kijött volna egy-két szoba teljes set upja. (Valószínűleg ezért is voltak olyan sokan, nyilván ezt mindenkinek látnia kellett.)

Jut eszembe, vasárnap elkövettem azt a hibát is, hogy olyan zenét tettem fel, amit nem kellett volna. Ezt tök jól lehet otthon hallgatni, de nem való ide, adta meg a kritika alaphangját az egyik látogató. Ettől kicsit elszótlanodtam, de mint egy igazi rossz jó dj, aki teljesíti a hallgatók összes kérését, rögtön feldobtam egy ún. audiofil kiadványt. Sajnos azonban a várt hatás elmaradt, így kénytelen voltam újabb prospektussal nyugtatni a kedélyeket, az mindig hat.

A kiállítás legkitartóbb magyar brandje, a Humán audió számomra egy kicsit mindig olyan volt, hogy már majdnem elkezdtem szeretni, amikor valami történt. Most viszont perfektül szóltak, pedig nem is a saját dobozukat használták, hanem egy Xaviant. Viszont itt is hibáztam sajnos, mert észrevettem, hogy megvan nekik a Platypus trió lemeze - a hóhért akasztják -, kértem is egy rövid tételt róla. A közönség nem nagyon értékelte, a dermedt csendben valószínűleg egy csendes gitároslány szelleme lebegett. Érdekes megfigyelés, hogy a sovinizmust hazaszeretettel azonosító magyarok milyen mérhetetlenül érdektelenek a magyar produktumok iránt, ha az zene, vagy lemez. Bár lehet, hogy ez csak ránk, hifistákra igaz, akik szeretünk rosszul szellőzött szobákban ücsörögni különböző rendszerek előtt.

show-02.jpgVégül megnyúlt a vasárnap, és az időalagútból a Jinro szoba zökkentett ki. Azon töprengtem, hogy volt-e ember, aki legalább elméletben észrevette a különbséget azon kívül, hogy a két szobában másmilyen az erősítők színe? Pedig szerintem nem volt nehéz. Végül is elég hosszú út vezet a lenti rendszerek után ide, pedig alig pár másodperc alatt jön fel a lift. Ahogy elnézem a kiállítók büdzséje a tavalyihoz képest eléggé megcsappant, vagy csak nagyon akartak váltani, ami sose baj. Ennek okán a high-end vonal mintha háttrébb húzódott volna. Ettől függetlenül szerintem még mindig megéri kilátogatni, mert minden évben van miért. Sőt még akkor is, ha néha szétcsúszott minden és el kell viselnünk a szobába táncolva beugráló hülyegyereket, a zenegyűlölő villanyszerelőket, és a rutinizálódott trollokat, akik csuklóból lökik a nagyképű semmitmondást, pont, mintha a jól belakott fórumon lennének.

Korábban már megírtam, miért fontos a trendek követése egy ilyen rendezvényen – a high-end szekció csupán egy érdekes színfolt, az ember mennyiséget a nyomkodható kütyük hozzák be –, nem ismételném magam. Annyit viszont fontos kiemelni, hogy a látogatók akármennyire is nem tudatosan állnak a dolgokhoz - ebben a témában érdemes a fórumokon zajló tökéletesen értelmetlen megjegyzéseket átböngészni, akinek van hozzá türelme, és rendelkezik elég kitartó humorral hozzájuk. Viszont még mindig egy ilyen rendezvényen lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni, ha a hangzások közötti különbségre vagyunk kiváncsiak. És igen, még mindig kell hozzá sok nyitottság, feltétlen zeneszeret, hogy az értéket felismerjük, máshogy sajnos nem megy. 

Szerintem az teszi jól, aki erre használja a kiállítást – és nem papírgyűjtésre. Most persze még írhatnék sokat az Ongakuról, főként annak tükrében, hogy volt már kint a nagyobbik testvére is, most pedig a kisebbik tesó szólt mellette, de azt majd egy másik cikkben. Tartsatok ki, hamarosan jön!Jön!Jön! a második rész. Benne sok érdekességgel és még több filozófiával. Előre szólok, a legizgalmasabb részek azok lesznek, ahol szinte semmi hifi nincs, nyomokban viszont tartalmazni fog sok műanyagot, vagyis vinylt.

*Amolyan hatásos befejezésnek szántam, de halál nyugodtan végigülték, ami azt bizonyítja, hogy csak én vagyok túlérzékeny.

A képekért köszönet Katalin iPhonejának.