Mint a Magyarországon terjeszkedő, új szériás elektroncső maffia fedőügynöke, elterelésként egy NOS csőről szóló sztorival zavarom össze az ellenséget.

Pedig a történet egyszerű, korábban betúrnéztam szinte az összes NOS cső beszerzési forrást - persze én új szériás csövekért -, előbb-utóbb fel kellett valami különlegességnek bukkania. Szerencsémre-szerencsétlenségemre pont az egyik legnagyobb becsben tartott, ultraritka cső típus került elő egy sötét fiók mélyéről**. Ráadásul nulla kilóméteres. Ráadásul gyárilag sorszámozott. Ráadásul soha nem volt forgalomban. Nincs annyi ujjad, amennyit egy ilyenért megnyalnál. Mielőtt belebonyolódunk az előítéletekbe, szögezzük le, soha nem állítottam, hogy a NOS-ok között ne lennének nagyon jók. Azt viszont annál inkább, hogy nagy-nagy szerencse és persze elég vastag pénztárca kell a beszerzésükhöz. Mivel a szerencsét nem lehet befolyásolni, a pénztárca meg mindig vékony, maradtam az újaknál.

Mivel már a címben lelőttem a poént, most csak annyit írok, hogy a kisáramú előfok csövek non plus ultrája ez a darab, eggyel jobb létezik nála, amelynek arany lába van, na ez szinte elérhetetlen, az ára pedig százezres nagyságrend.

Kezdjük az elején. Egy ideje már az AN-nél új szelek fújnak és a régi 12AU7-esek helyett, azok sztereó testvére dolgozik a kisebbik előfokokban, így az enyémben is. Az új dizájn hangban is fürgébb, tisztább, hogy ne mondjam, üdébb, élőbb és főként reálisabb hangszerhangokat tud. Mire számítottam az új csővel? Amikor jött a telefon, hogy megvan, éppen dolgoztam. Regisztrálam, hogy végre sikerült elkapnom A Nagy Manitu lábát, majd letettem a telefont. Később azért még beszéltünk. Egy ilyen telefon a jellegénél fogva nem tud rövid lenni, kb mint a nőknél, amikor a szülésről beszélgetnek, ehhez képest letudtam húsz percben, szerintem nem rossz szintidő. Nagyjából sejtettem, mire számítsak, de persze fel voltam készülve még annál is többre.

Egyszer volt nálam egy Kondo M7 klón. Akkor nagyon sok szépet írtam róla, ma már ennek nagy részét nem tartom. Eleve 15 éves készülékeim voltak, amiket használtan vettem, abba a rendszerbe nem is illett és nem is nagyon vált be ez a DIY körökben rommá hájpolt kapcsolás. Azóta sok minden átmosódott a fülemen, mind hosszú, mind rövid távon, rájöttem, hogy az a fajta geil lassúság, amit ott hallottam, nem feltétlenül a jó irány. Kvalitásban biztosan nem, és persze abban a rendszerben nem is mindenben tudott kibontakozni. Túl új volt, túl friss, bejáratás nélküli. Ebben az előfokban voltak Telefunken csövek.

Mutatta is az ismerős, amikor áthozta, hogy nézzem meg. Különösebben nem láttam rajta semmi izgalmasat, kicsit kopott volt rajta felirat, klasszik régi cső, sötétre oxidálódott lábakkal. Semmi újdonság. Összességében egyik szemem sírt, mert sok olyat tudott az az M7 klón előfok, amit akkor az enyém nem, de a másik szemem nevetett, mert annyival meg nem volt jobb, hogy értelme lett volna beleugrani, esetleg egy újat, hasonlót építeni. Még úgy sem, hogy a bekerülési költsége a fele volt egy új AN szint1-es előfokozaténak, az eredetinek meg az egy harmincada. Nagyon vonzó persze, hogy dobozzal együtt két kilóból meg lehet úszni egy ilyet, de egyáltalán nem bántam meg, hogy új M1-et vettem. Azóta pedig megint nagyon messze kerültem a diy cuccoktól, ráadásul eddig mindegyik, amelyet sikerült meghallgatnom, megerősített abban a vélekedésemben, hogy ha anyagilag megteheted, inkább szerezz egy új szériás gyárit.

Megjegyzem, mindettől függetlenül szívesen meghallgatnám kontrollként ma is azt az előfokot, a mostani rendszeremben. Lehet, hogy meglepne. De nem ez a lényeg.

Gondolkoztam egyébként elborult pillanataimban, hogy merre legyen az út következő állomása. A rendszer teljes, de van még benne tartalék. Sajnos innen feljebb már minden új készülék túl van az anyagi fájdalom küszöbön, és a kábelek is kezdik alulról súrolni a készülékek árát – talán ezért is örültem ennek a csőnek. Meg azért is, mert végre képben lehetek egy igazi nagyágyúval kapcsolatban. Mégis, NOS, tiszta pedigré, nem nagyon találni olyan bejegyzést, legyen az fórum, blog, mittudomén, ahol ne lenne a legmagasabb polcon. Ugyan mit tudhat ez a cső, ami annyi ember álma? Felvértezve magam a legrealistább tisztánlátás, pardon hallás varázsitalával, péntek este megszereztem és azon mód be is üzemeltem. Megjegyzem, utálom szétszedni a cuccaim, bonyolult is, gyerekbiztosra van minden belőve, elbarikádozva, tankcsapdával és szögesdróttal, plusz villanypásztorral körbevéve.

Mindez azonban nem szokta visszatartani a fiamat attól, hogy jól célzott dobással ne kúrná hozzá a fakockát apa szentnek nyilvánított cuccaihoz. Néztem már végig fa arccal az egyik kedvenc lemezem borítójának széttépését, mert nem értem oda időben – a gyerekek iszonyú gyorsak tudnak ám lenni. Kértem már üres cd tokokat az eltörtek helyett a kedvenc lemezboltomban, amikor a Kiskrampusz azt találta ki, hogy felmászik a lemezpolcra, és ehhez a mutaványhoz a lemezekben fog megkapaszkodni. Meglepődött, amikor nem sikerült. Hát igen, furcsa dolog ez a gravitáció.

Történeti visszapillantás ürügyén kötelező megjegyezni, hogy ezt a csövet a Telefunken az ulmi gyárában 1968-ban gyártotta, az elég szigorú katonai szabványnak megfelelve. Többnyire a broadcasting területen használták, elsősorban rádiókban. Ennek a típusnak létezik egy aranylábú verziója is, ami soha nem került forgalomba. A gyárban pluszban volt még egy szelekció, amely kiszűrte azokat a példányokat, amelyek a legjobban sikerültek, ezeknek szokatlanul magas az élettartama, tízezer órára vannak predesztinálva. Gyűjtők álmai egyébként. Sokan még a használtakért is szívesen fizetnek, megjegyzem, hogy a hozzám került cső eredetileg nulla kilóméteres volt. Ultraritka, ha valahol felbukkan 160 dollár környékén szokott elmenni egy darab. Az aranylábú pedig százezres nagyságrend, és még annál is ritkább, mint a sima. A kékszemű fehér holló.

Fontos tudni, hogy a Telefunken mind a mai napig forgalmaz csöveket, amelyeket a szlovák JJ Electronic gyárt Telefunken brand név alatt. Ezeknek a csöveknek már nincs akkora reputációja, mint a koraiaknak. Ezen felül a gyárban korábban megmaradt NOS készleteket is lehet venni, viszonylag olcsón, de ezek sem a ritkán felbukkanó típusok közé tartoznak.

Szóval péntek este hullafáradtan lezuhantam a kanapéra. Arra gondoltam, hogy bejön a papírforma és majd megolvasom a neten, mit hallanak az aranyfülek, akik egyébként többnyire nepperkednek is a csövekkel, majd összehaosnlítom azzal, én mit hallok. A nepperek ugyanis nem mindig egyenesek, ha valamit el akarnak adni, az általában super, sőt superb. Az újakat lenézik, főleg, ha kínai. Nos, a használt csövekkel kereskedők azt írják mindenütt, hogy a Telefunken az elérhető előfok csövek közül az egyik legjobb. Tiszta, meleg hangzása van, nagyon szép selymes magasakkal. Kiemelik a realitását és a zeneiségét. Eddig oké, akkor lássuk, mit hallok én.

Már-már szürreálisan helyes a hangja – ez többnyire az akusztikus instrumentumok és az énekhang tekintetében feltűnő. Finoman zizegő dobseprő, hallani, hogy a dob bőrén surrog a fémszál. Azért ez már így is nagyon jó, de amikor belép az énekhang, hirtelen felébredek az egyre jobban elhatalmasodó fáradtságomból. Pazar, azt hiszem, ez a jó szó. A zene odaszögez a kanapéra. Főleg a női énekhang jut el a szárnyaló magaslatokra, ott elleng, mint a füst, majd szépen eloszlik. Néha már sok is az infó, a cselló mélyhúrjait ilyen tisztán egy szonátában…hát ilyen eddig egyáltalán nem volt. És nem úgy analitikus, hogy minden külön-külön van, hanem egységben, egymásra hatva és épülve. Valahogy megelevendik az egész zene, folyékonnyá válik, magától értődővé. Most állt helyre a balansz teljesen.

Kevesebb a mélye, mint a korábban használt orosz csőnek, de tisztább is. Nincsenek felrakódások, zavaró felharmonikusok, egyáltalán, a zene szövete áttekinthető, belátható. Ugyanakkor szintet lép realizmus tekintetében a megszólalás. Szinte tapinthatóan hullámzik, ahogy a ritmus vagy a lendület változik. Valószínűnek tartom, hogy azért rajonganak annyian ezért a csőért, mert a legtöbb hifistának a hanghűség és a realitás között egyenlőségjel van. Minél inkább megközelíti a valóságos hangszerek hangját valami, annál jobb. Nem baj, ha szétesik, ha nem tudja a zenei kvalitást érzékeltetni, az lesz a jobb. Na ez a cső mindkettőben jó, nem csak ez egyikben. És persze felismerhetően NOS, száraz is és kellemes is, emberi módon meleg, amire sokan az analóg vagy analógos jelzőt használják. Kissé megtévesztően, mert ez a hangkarakter-vonás nem elsősorban, és nem csak az analógra jellemző, sokkal inkább a felhasznált anyagok és a megépítés minősége okozza.

A Telefunken körüli legenda amúgy elég csendes habzású volt. Ennek nyilván az az oka, hogy elég keveseknek van csak, azok meg inkáb hallgatják, mint írjanak róla. Ettől függetlenül az ajánlásokban mindig az szerepelt, hogy a sokmiliós high-end csodákba feltétlenül ilyet rakjunk. Az a rossz hírem, hogy nem csak azokban tud jól teljesíteni. Feleslegesenk tűnik, de engem izgatna az öszehasonlítás az új szériásokkal. Tudom, ez ilyen túlbuzgó érdeklődés. Elégedjek meg azzal, ami van. És most sok van. Konklúzióként azt kell mondjam, elmúlt a hiányérzetem. Nincs okom panaszra, sokat léptem előre a torzításmentes úton. És ez az igazi előnye, mert lehet a hangkarakter fényesebb, vagy tompább, de a torzítások eltűnése rengeteget hoz zeneileg. Másszóval a hír igaz: valóban az egyik legjobb cső, ami a gyártósorokról lejött. Érdemes utánamenni.

A képek nagy részén az netről turkált fotók láthatóak. Ha lesz rá alkalmam, csinálok sajátot is.

*A címet Bohuil Hrabaltól loptam, az azonos című novellája a tündéri realizmusnak keresztelt irodalmi stílus egyik alapműve

**Mivel nem vagyok értékesítő, nem szeretnék seftelgetni. De ott, ahonnan ez jött, talán van még. Cím kizárólag  privátban!