A dicső múlt - Nottingham Analogue és Tom Fletcher

nottingham_11.jpg2011-ben meghalt egy legenda. Teljesen csendben ment el, és még a halála után sem sokan emlékeztek meg róla.

Pedig tőlünk nyugatabbra ennek a halál kultusznak nagy forgalma van. Olyan sztárok, akik életükben csak a botránylapok címsorában szerepelnek, haláluk után bearanyozva egyszerre a legendák sorában találják magukat. Főként a pop-ipar szereti utólag felmagasztalni azokat, akiket életükben már vagy elfeledett, vagy a sárba rángatott, esetleg a lábát törölte beléjük.

nottingham-02.jpgNem mintha a hifi különösebben nyilvántartaná azokat a zseniket, akik megváltoztatták az egész bizniszt – kultúrának csak nagyon kevesen tekintik a high-endet, pedig lenne miért. Talán ez volt Tom Fletchernek is a problémája, hogy hiányzott belőle az üzlethez elengedhetetlenül szükséges néhány tulajdonság. Viszont tervezőnek zseniális volt. Azok közül való volt, akik tényleg komolyan gondolták a készülékek tervezését és építését, és ezt a komolyságot egész életükben meg is tartották.

Nézem már egy ideje ezt a vircsafot, de nem tudnék összesen öt, maximum tíz olyan embert összeszámolni a high-end bizniszben, akik a marketing teljes mellőzésével képesek lennének egy ennyire sikeres és híres brandet létrehozni, mint amilyen a Notthingam Analouge volt, majd később a Fletcher Audio lett. Mindez persze relatív, mert a siker minden bizonnyal nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Én hajlok arra, hogy a siker alatt nem feltétlenül pénzügyi sikert kell nyilvántartanunk, bár a Nottingham-nek minden bizonnyal volt olyan korszaka, amikor termelt is valamennyit Fletchernek, mégha ez nem is tette méretben naggyá.

Az viszont biztos, hogy azok a készülékek - ide kizárólag lemezjátszókat, a hozzá tartozó kiegészítőket, karokat értünk -, amelyek Nottingham és Fletcher márkanév alatt jelentek meg egyrészt úttörőek voltak, másrészt pedig igen is szép karriert futottak be. Ha csak azt vesszük, hogy a leghíresebb lemezjátszóból mintegy 10 ezer darab található szerte a világban, már bőven afölött vagyunk, ami nagyon is materiális, kézzel fogható sikernek számít. Nem kevés részben volt ez köszönhető a hifi sajtónak, amit persze mindenki szeret szidni, többek között én sem vagyok elragadtattva tőle, de időnként képes volt eltekinteni a direkt marketingtől.

nottingham-04.jpgÉrdekes egyébként, hogy a sokat szidott, lesajnált audio sajtó legtöbbször a hangminőségben valóban kiemelkedő brandeket jutalmazta. Nem állítható, hogy ezzel a helyére billenne a mérleg, ami a fizetett vagy bújtatott hirdetések, és a lelkesedésből írott cikkek között mindig a reklám felé hajlik. Csupán csak azt bizonyítja, hogy az audio zsurnaliszták nagy hányada maga is hifista, az ehhez tartozó lelkesedéssel, füllel és egyéb paraméterekkel. Vagyis: a nagy többség pontosan tudja, hogy minek hol van a helyiértéke, csak nem írja meg. Azt persze nem érdemes firtatni, hogy a saját cuccaikat hol és hogyan szerzik be. Na de Fletcherről akartam írni és nem a hifi sajtóról.

nottingham-08.jpgAzt már a Kondoról szóló cikkben leírtam és ma is tartom, hogy a kiemelkedő tervezők készülékei magukon viselik azokat a markáns technikai jegyeket, amelyek miatt híresek lettek. Ezeket a szemfülesebbek le is védetik, de sokkal inkább látható, és igen gyakran hallható is, mint azt kiemelni szeretik. Hogy ez mit jelent? Kondo esetében például az ezüst mint anyag, Fletchernél pedig a természetes alapanyagok használatát.

Thom Fletcher amúgy is mélyen konzervatív tervező volt. Nem biztos, hogy igazam van, de úgy gondolom, a legtöbb angol hifi termék egy elég karakteres kulturális hagyatékra épül, amely persze természetesen tartalmaz és tartalmazhat rengeteg újítást is, de minden esetben megvan a történeti magyarázata. Ez a Nottingham Analogue esetében a nehéz tányér, a rezgések és a rezonanciák kiküszöbülése, illetve a fa mint anyag elképesztően kreatív használata. Amúgy a történet egyik legromantikusabb szála is a fához kapcsolódik, amely a sherwood-i erdőből származik. Ez az erdő, ahol a monda szerint a szegényeket segítő hős, Robin Hood rejtőzködött az Őt üldöző pandúrok elől.  

nottingham-13.jpgAmikor megnéztem a Fletcherrel készült interjúkat és úgy egyáltalán anyagot gyűjtöttem a cikkhez, feltűnt, hogy milyen éles szemű meglátásai voltak és mennyire jó volt a humora. Tekintve, hogy elég sokat eltöltött az angol hadseregben, ez nem túl meglepő. Kicsit távoli kapcsolat, de az egyik legismertebb angol humor alapművet, A 22-es csapdáját szintén a katonaság ihlette)

Ami engem azonban igazán érdekelt a súlyos tányérjairól elhíresült angol márkában, hogy Fletcher mennyire rezignáltan viselte a termékeinek piaci szereplését. A Nottingham híre, bár voltak ezirányú törekvései, leginkább szájról-szájra terjedt. Ma kb ezt hívjuk jól-rosszul undergroundnak, de mondjuk húsz évvel ezelőtt, amikor még nem volt internet, sokkal nehezebb volt a lokális körzetből egy-egy brandet kiemelni. Korábban ugyanis a web híján a magazinok voltak a hírek forrásai. Mindkét oldal, a felhasználói és a gyártói is rájuk volt utalva, ami egyrészt nagyon fontossá tette a szerepüket. (Ez magyarázza, hogy miért rajong ma is az ötvenes-hatvanas generáció a HFM-ért). Másrészt nagyon fel is értékelődött egy-egy cikk, ezáltal egy-egy magazin.

nottingham-06.jpgÉrthető, hiszen, amíg egy angol audiofil könnyedén megtehette, hogy átruccan Londonból Nottinghambe néhány lemezzel a hóna alatt, addig ez itt közép-európában lehetetlen volt – még a rendszerváltás után is. Tetézte mindezt, hogy Magyarország kulturálisan mindig is német befolyás alatt volt és van – elég csak megnézni a kommersz sajtót és médiát, ami egy-az-egyben a németektől lett átvéve. A hifi a maga rendkívül szűk, belterjes világával inkább csak egy érdekes színfolt, mert itt egyértelműen az angol brandeknek volt és van fölénye.

(Lásd erről a mai napig tanulságos okfejtést, amelyet Huszti Zsolt eresztett meg még a kétezres évek elején az azóta már elhalt hificityn. Nagy kár, hogy nincs már fent a cikk, tanulságos olvasmány. Ez a három részes cikksorozat tökéletesen illusztrálja, hogy a kelet-európai kereskedőkből lett gyártók mennyire nem értették meg a piac és a szabad kereskedelem működését. Illetve azt, hogy az ebből eredő frusztrációt a felhasználókon és/vagy a magazinokon verték le.)

fletcher.jpg

Azt minden esetre megállapíthatjuk, hogy ezeket az ellentmondásokat Fletcher egyrészt értette, másrészt együtt tudott vele élni, magyarul hidegen hagyta, de sokkal jobban hangzana, ha azt írnám, hogy leszarta. Mindig is egy dolgot szeretett volna: lemezjátszót tervezni és fejleszteni. Hogy ez hány embert fog meg és hányat nem, az egy mellékes körülmény. Mennyivel üdítőbb ez, mint az a görcsös igyekezet, amit a kelet-európaiak állandó kisebbrendűségi érzése gerjeszt.

nottingham-07.jpgMindezzel a mentalitással tökéletes ellentettje a másik nagy angol brandnek, a Linn-nek. Amíg a Tiefenbrun egy marketing zseni volt egy középkategóriás termékkel, addig Fletcher egy tervező zseni volt egy abszolút high-end termékkel - gyakorlatilag marketing nélkül. Az pedig, hogy a két brand mindenféle torzsalkodás nélkül élt egymás mellett, megint csak Angliában volt lehetséges.

Innen, a pálya széléről elég izgalmas színfolt ez a korszak. Amíg a Linn egyértelműen a hetvenes évek szülötte, addig az első Spacedeck már akkor is tíz évvel megelőzte a korát, amikor megalkották. Egészen durva belegondolni, hogy az analóg korszak vége felé milyen dolgokba lehetett belefutni, de még durvább, hogy ez kinek a privilégiuma volt – szinte kizárólag a szigetország szülötteinek. (Még ennél is súlyosabb, hogy mivé lett mára ez a kultúra)

nottingham_12.jpgA Nottingham Analogue egyébként mindent alárendelt a fejlesztésnek. A lemezjátszók nem voltak szépek, és gyakorlatilag teljesen hiányzott belőlük a dizájn. Olyannyira minimál koncepció mentén születtek, hogy a Space Decken gyakorlatilag nem volt bekacsológomb, a tányért kézzel kellett elindítani, a motor pedig folyamatosan járt. Ugyanis Fletcher úgy tartotta, hogy a motornak kizárólag a helyes fordulatszám fenntartása feladata. A sűrű és nehéz tányér pedig a lendülete és a tehetetlensége miatt képes ezt a forgást egyensúlyban tartani. Ezzel a megoldással akkor gyakorlatilag egyedül volt a piacon. A karok nagy többsége tangenciális elven működött, vagy tűcsapágyas volt. Mindkét megoldás finoman szólva sem volt elterjedt, sem akkor, sem ma. Sőt, a Nottingham még olyan, jelentéktelennek tűnő dolgokkal is foglalkozott, amit sokan komolyan sem vettek. Ilyen volt például a lemezjátszókban használt csapágyolaj.

Fletcher egy időben kizárólag a nehéz tányérokkal és a sasszik megfelelő sűrűségű anyagának kísérleteivel foglalkozott. A futóművek után jöttek a karok. Mindegyik futóművéhez tervezett saját kart, amely szintén az egyszerűség és a különleges anyagok felhasználása mentén született.

Mindezzel együtt a Nottingham Analogue története egyben a folyamatos fejlesztés története. Fletchert nem érdekelték a divatok és a piaci mozgás, teljesen öntörvényűen kezelte a brandet. Ha megszámoljuk, hány terméket alkotott, alig több, mint két tucatot találunk. Tekintve, hogy a története 1970-től egészen 2011-ig tartott, negyven év alatt ez mindössze 20 terméket jelent. Impozáns. Fletcher nem nagyon engedett ki a kezei közül félkész dolgokat, talán nem véletlen, hogy sokan az egyik legkreatívabb angol lemezjátszó gurunak tartották, és az sem, hogy a termékeire egész életen át tartó garanciát vállalt.

nottingham-09.jpgElősegítette a spontán értékesítést, hogy a Nottingham lemezjátszók szinte sugallták a megépítettségükkel, hogy egy profi tervező asztaláról származnak. Ez a komolyabb audiofileket mindig is jobban vonzotta, mert ők előnynek tartották azt, ami egy átlag konzumert zavart. Például a bekapcsoló gomb hiányát. Vagyis a Nottinghamnek sikerült spontán módon elérnie azt, amit más brandek komoly pénzekkel és marketinggel csinálnak. Engem egyébként meglepett, amikor a Sztereó Magazinban elolvastam a volt hazai forgalmazó bemutatóját, amiben az szerepelt, hogy 1997-ben a Nottingham “termelésének” 90%-át már Anglián kívül értékesítette.

A másik nagyon fontos dolog, ami minden high-end termék esetében felmerül, az ár. A Nottingham Analouge esetében nem beszélhetünk elszállt árakról. A legdrágább termékük alig pár ezer font, ami a piacon a középkategóriának felel meg.

Na de nézzük, milyenek voltak a Nottingham lemezjátszók és karok?

nottingham-03.jpgAz első és legfontosabb, hogy a tervezés során mindig az egyszerűségre törekedtek. Amit lehet megspóroltak. A másik pedig a felhasznált anyagok különlegessége. A Mentor fantázianévre hallgató futómű tányérja hetven kilót nyomott, egy speciális fém ötvözetből készült, amelyet három évig pihentetni kellett a felhasználás előtt, hogy a fémnek legyen ideje leülepedni. De használtak grafitot, különféle kompozitokat, és elég sokféle egzotikus fát is, amelynek nagy része a sherwood-i erdőből származott. A Nottingham és később a Fletcher Audio hangzáseszménye a tisztaság és hitelesség volt. Fletcher az analóg korszak legjobb felvételeit tartotta referenciának, és ezekből szerette volna az összes zenei információt kinyerni.

A Nottingham szlogenje az volt, hogy zenehallgatás közben a hallgató és a megszólaló mű kontaktusba lép egymással, kvázi “beszélgetnek” és ez a folyamat akkor lesz teljes, ha zavarmentes a kommunikáció. Tervezési filozófiaként vallotta, hogy ami elhagyható, azt hagyjuk is el. Így nem volt a lemezjátszóknak sem fedele, sem külön kezelőszerve, minden beállítás manuálisan történt. Fletcher következetes volt az üzletben is, nem az állandóan növekedő eladásra törekedett, csak olyan közvetlen forgalmazókkal dolgozott, akik ugyanazt vallották, mint ő. Előnyben részesítette a csöves rendszereket és a maximális hanghűséget.

A Nottingham lemezjátszók között a Dais és a Spacedeck különféle verziói voltak igazán kelendőek, ez utóbbiból adtak el a legtöbbet, holott éppen ez a lemezjátszó volt az egyik legkevésbé felhasználóbarát. Az egyik tesztelője szerint a 12 incses lemezek lejátszására tervezték, amelyet nagyon jól csinál. Tömörebben nem is lehetett volna megfogalmazni.

nottingham_01.jpgFletcher egészen haláláig dolgozott, újabb és újabb tervekkel rukkolt elő. Készített alacsony árú belépőszintű lemezjátszót, hozzá egy iparian is egyszerű kart, amit már a saját neve alatt forgalmazott. Egészen az utolsó időkig megmaradt annak, aki volt, ezt a honlapja és a tőle származó igen kevés megnyilatkozás tömör egyszerűsége is mutatta. Jellemző, hogy a Fletcher Audio weblapján az a szlogen szerepelt, hogy a zene csend, és a csend is zene. (Tudatosan vagy tudattalanul utalva ezzel John Cage darabjára (4'33'), ahol egyetlen hang sem szólal meg, a közönség által keltett zajok alkotják a darabot)

Itthon a kilencvenes évek végén a Penna forgalmazta őket, nem tudom, kapcsolatban vannak-e még. Tudtommal a Nottingham továbbra is működik, a gyűjtők azonban a korai darabokat tartják a legjobbaknak. Maradjunk annyiban, hogy mindegyik megéri a beléjük fektetett pénzt. Így utólag, én azt is érteni vélem, hogy Fletcher miért nem hájpolta magát sohasem. Talán pont azért, amiért a többi hiteles tervező sem: pontosan tudta, hogy amit csinált, az jó. Legyen ez a végszó.