Régóta gondolkodom, hogyan lehetne ezt az egész blogolósdit úgy csinálni, hogy mondjuk én magam is elégedett legyek vele, és ne azon kelljen derpegnem, hogy mennyire unom, vagy azon, hogy már megint hétvége van, megint kell írni egy új posztot.  

Ha már idáig eljutottam

Mert persze korábban azt írtam, hogy amint megszületik a legkisebb audiofil, abbahagyom az egészet. Vagy keresek valakit, aki csinálja helyettem, én meg békésen elmerülök a pelenkák, cumisüveg, ringatás háromszögében. Hát ebből bizony nem sok minden lett. Már az előtt elfáradtam, hogy igazán nekibuzduljak az ilyen horderejű változásnak, ettől még persze elmerültem a pelenkák, kialvatlanság, üvöltés, cumisüveg, ringatási kísérletek háromszögében.

Maradt a papírforma meg az igyekezet a heti, majd később kétheti frissítésre. Volt persze néhány vendégposzt, elvegetáltam addig is, és hát sajnáltatni sem akarom magam. Zavart, hogy azért mégiscsak megcsináltam valamit, amit nem olyan könnyű elengedni, és bármennyire is igyekszem leválni róla, mégiscsak sok minden kötött az audiolife-hoz, meg hát mégiscsak kinehézkedett a dolog egy akkora helyet, ahol legalább egy közepes rendszer elfér. (További kritika és a savazó észrevételek jöhetnek a komentbe).

Viszont ez a "félgőz" nem tetszett, zavart, hogy nem tudom úgy csinálni, ahogy szeretném, akkor meg minek. Na most ezen próbálunk változtatni egy kicsit, miután a pelenkák még maradtak, de már szilárd kaját eszik a gyerek zenét is hallgatunk. Mindenek előtt azonban kulturális és filózófia áttekintés következik. 

Mitől döglik az audiofil?

Mielőtt itt újra felböfögöm a HFM bevezetőjét még 1979-ből az audiokultúra margójára címűt, (kis pénz, kis hifi), gyorsan leszögezem, hogy a hifi újságírás halott. Megölte önmagát. Nem csak itthon, mindenütt másutt is. Maradtak a blogok. Ma már nagyítóval sem lehet találni értelmes írásokat a mainstream sajtóban, nekem is nagyon nehéz volt a szakmányban legyártott, tök egyforma cikkek közül ötöt kiválogatni, amit ajánlhatok anélkül, hogy szívnám a fogam.

Addig, amíg a mainstream hifi sajtó kizárólag azzal foglalkozik, hogy havi apanázsért sorozatban gyártja a pr cikkeket, addig ne csodálkozzon, ha a Tescos akciós újsággal hasonlítják össze.

Mert persze lehetne ezt úgy is, hogy a hirdetés ugráljon csak az oldalon, de a cikk legalább egy kicsit legyen korrekt. Ehhez viszont túlságosan a forgalmazók és a hirdetők vették meg kilóra a magazinokat diktálnak. Ma a hirdető azt várja a pénzéért, hogy egy robot írja meg a cikket ugyanabból a 100 szóból. (Erre konkrét példát is tudok, a hangzásvilág nevű feltörekvő oldal egészen egyszerűen ezt csinálja. Ha én hirdető lennék ezért nem fizetnék, de hát nem vagyok az, hála Istennek)

Mondok mást 

Mindez nem csak itthon van így, ahol a működő piac is egy lassan távolba vesző álom, hanem a "fejlett", fogyasztásra épülő nyugaton is. Ma már a komolyabb magazinokat is bedarálták, ehhez bőven elég a What HIFI-t kinyitni. Tartalom nulla, reklám kimaxolva. Az öt soros tesztből meg mindenki azt olvas ki, amit akar. Többnyire mondjuk semmit. Az egész angol hifit az évtizedes kultúrája és az a pár lelkes forgalmazó menti meg, aki még maradt, a többi értékelhetetlen marketing bullshit.

Vagy mondjuk a blogok. Mert nekem és a hozzám hasonló oldalaknak nincs veszítenivalója. Ide azt írok, amit akarok. Ha valami nem tetszik, maximum nem fogják elolvasni, esetleg komentelnek, hogy nem értek hozzá. Ha valami viszont tetszik, saját jogon tetszik. A blogok ma a szabadság fórumai. Személyességük, egyedi látásmódjuk üdítően friss ahhoz képest, amikor valamiről mindig ugyanazt kell írni. Feltéve, ha komolyan gondolják és képesek túllátni a puszta személyességen, ami ugyanolyan fárasztó tud lenni, mint a kereskedelmet kiszolgáló marketing rizsa.

Mostanában azon gondolkoztam – túl pár olyan készülék meghallgatásán, ami túllépi a hifi határait –, hogy már ezer éve meg kellett volna újítani az audiról szóló nyelvet. Mondhatnám az is, hogy mennyire rohadtul unalmas ugyanazokat a szavakat, szófordulatokat olvasni naponta, de ennél sokkal rosszabb, hogy értelme sincs. Elveszve a tesztek által használt szakzsargonban, az ember úgy érzi magát, mintha homokot kellene ennie nagy kanállal.

Itt mindenki korrekt egy kicsit

A probléma ott kezdődik, hogy nincs nyelv hozzá. Senkinek nem jutott eszébe megteremteni. Még azok a nagy múltú, ezer és egy éve audioszaklapokba író „profik” sem érezték ennek szükségét, akik tulajdonképpen 30-40 éve mást sem csinálnak, mint lapot szerkesztenek meg tesztelnek. Jut eszembe, mennyire vicces tud lenni az, ha belegondolunk, mennyi tapasztalat birtokban lehet egy Alan Sircom, vagy egy Marton Colloms, mondjuk hozzánk képest. Az Ő kezük között ment át a teljes audio világ az elmúlt fél, negyed században, Ők voltak azok, akik ma már globális méretű bizniszt folytató cégek első termékeit elindították a világhír felé.

Elég messzire vezetne a gondolat, ha végre megszűnne rajtuk a reklám büdzsé nyomása, és végre tiszta lelkiismerettel írnák meg, tulajdonképpen mit is gondolnak egy-egy brandről, márkáról, vagy mondjuk azt, hogy visszatekintve fejlődést mutat-e ez az egész vircsaft, vagy csupán reciklál. Szóval a helyzet az, hogy ma nem csak azért nem lehet rendes blogot szerkeszteni, mert itthon a „tesztelhető” készülékek egy része a biztos szolgáltatást nyújtó marketing oldalaknál landol, hanem azért sem, mert nincs hozzá eszközünk. Hiányoznak a szavaink, a szókincsünk és a fogalmaink, amelyekkel létre tudnánk hozni egy megközelítőleg hiteles cikket, amelyből nagy biztonsággal megállapítható egyrészt a készülék kvalitása, másrészt az, hogy a szerzője nem blöfföl.

A fejed két oldalán

Nádas Péter írta valahol, hogy a magyaroknak azért nincs vitakultúrája, mert nincs magyar filozófia, ezért nincsenek a fogalmaink tisztázva. Nincs egy olyan kiérlelt és biztos talapzata az értékrendszerünknek, amire nehézkedve megállapodnánk az alapvető értékeinkben. Na ilyen a hifiben sincs. Persze mindenki azt gondolja, és bőszen írja is, hogy mennyire tisztán hallja a nüanszokat, mennyire jól meg tudja mondani, milyen készüléket és hova tud bepozícionálni. Sőt, mostanában divat lett ezekhez még hozzátoldani a "vörös farkat" is, amelyben a szerző(k) lefektetik ömaguk számára bizonyítandó, hogy valójában mennyire értik is ezt az egészet, érzelmileg és intellektuálisan is. (Öt perc alatt össze lehetne zavarni bármelyiküket egy darab vakteszttel)

Ma jelenleg senki sem tudja megmondani, hogy valójában hol húzódik a választóvonal a nívós hifi és a high-end között. Nagyjából a hetvenes évek óta használjuk ezt a fogalmat, hogy high-end, de még senki nem tisztázta, pontosan mit is jelent. Van egy interjú a Mono&Stereo-n a vinylsavor-ös Thomas Meyerrel, amit lefordítottam magamnak azzal a szándékkal, hogy majd lehozom itt a blogon is, de gondoltam, előtte azért megkérdezem magát a nyilatkozót, hozzájárul-e.

Szóval itt most csak egy részét idézném. Meyertől azt kérdezték, hogy szerinte mi a high-end. Nagyon érdekes választ ad. Először is történeti távlatba helyezi, ami egyrészt azt mutatja, hogy van képe a dologról, másrészt azt, hogy érti, valójában mi is a kérdés (ez nem mondható el a magyarul hifiről írók nagy részéről, és a hifivel kereskedőkről sem, sajnos)

Szóval Meyer ezt válaszolja: a high-end szót a nyolcvanas években azokra a hifi produktumokra használták, amelyek hangzásbelileg kiemelkedőek voltak*. Később ez megváltozott, és azokra kezdtük el használni, amelyek nagyon drágák voltak. Még később már ez is kiment a divatból, és be kellett vezetni egy új szót, amely az ultra high-end vagy ultra-fi lett. Ennél azonban fontosabb, amit Meyer később mond. Mégpedig azt, hogy a high-end mint szó és mint fogalom teljesen kiürült, elveszítette a jelentését. Mégpedig azért, mert korábban arra értettük, ami maximum elérhető, ma meg már bármire használhatjuk, ami egyrészt drága, másrészt jól van megépítve. (E két dolog nem feltétlenül azonos, és nem minden esetben fedi egymást). Ma a high-end fogalma arra vár, hogy egyrészt mindenki önmaga számára definiálja újra, másrészt arra, hogy újra legyen egy közös ítélet abban a tekintetben, hogy legalább nagyjából, körvonalakban megállapodjunk abban, mit is jelent, ha már úton-útfélen használjuk.

A sluszpoént Meyer a végére hagyja: mindhárom kategóriában (high-end, ultra-fi és ultra high-end) vannak nagyszerű hangú berendezések.

Két fülem van, mégsem vagyok szatyor

Szóval akkor elértünk arra a pontra, hogy kb definiáljam, pontosan mi számomra a high-end. Ehhez azonban egy kis kulturális kitérőt kell tennünk, amelynek sokkal inkább a zenéhez van köze, mintsem a hifihez. Bevallom, engem sohasem érdekeltek a készülékek önmagukban, mindig is eszközként tekintettem egy erősítőre vagy egy hangfalra, amely zene nélkül halott. Élettelen tárgy, amíg meg nem szólal. Abban a pillanatban viszont, amikor felpislákolt a bekapcsolást jelző led, elkezdett érdekelni. Még akkor is így voltam vele, amikor a sokadik kifejezetten rossz hangú készüleket szereztem be. Ugyanis nem foglalkoztatott a dolog, csak odáig, hogy a feladatát teljesíti-e vagy sem.

Szóltak, tehát működtek, a céljukat teljesítették. Csak később kezdtem el realizálni, felfedezve a zenei műfajok közötti különbséget, egyre több koncert látogatása után, hogy a puszta hallgatásnál több is történik. Ehhez azonban nagyban hozzájárult a zenék behatóbb ismerete is. Ma is azt gondolom, hogy az a high-end „fejlesztő”, tesztelő, aki csupán egyetlen lemezen hallgatja vissza a végeredményt és pusztán a zenei felszínig jut el, nem érti meg az adott mű belső összefüggéseit, a zenész és a zeneszerző szándékait, nem fog maradandót alkotni. Nem tud, bármennyire is szeretne. Hadd hozzak egy hasonlatot. Az a borász, aki a szőlő mögött nem látja a termőterületet, sem a bioszféra és a munkájának összefüggéseit, vagy nincs generációkon átivelő tapasztalata, nem fog tudni hosszú távon igazán kiemelkedő minőséget produkálni. Ha egyáltalán képes eljutni a minőség fogalmáig.

Túl a wattokon

A zene sokkal több annál, mint hangok összessége. Elengedhetetlen a mélyebb megértés. Egyfelől tehát azt gondolom, hogy a high-endnek a lejátszási oldalon megjelenő zene egyfajta mélyebb ismeretét kell feltételeznie és biztosítania. A high-end soha nem a szórakoztatásról szólt, ahogy a zene sem. Beethoven utolsó hegedű kvartettjei az öregkor nyomoráról és a halál közeledtéről, jelenlétéről, a létezés elmúlásáról szólnak, üvöltve, kínlódva, küzdve és szembeszegülve a testi és lelki bajokkal. Ez minden, csak nem szórakoztató. Másrészt azt is jelenti, hogy ehhez nem elegendő csupán szaktudás, kell még mellé valami más is. A high-end mindig hosszútávról szólt, sohasem arról, hogy az adott pillanatban melyek a legjobb paraméterrel rendelkező, legdrágább alkatrészek, avagy éppen arról, hogy melyek a leghangosabban szóló, éppen divatos készülékek. Ez csupán marketing, semmi egyéb. Tíz darabos lemezgyűjteményhez felesleges high-end.

A funkciónak alá kell rendelődnie a lényegnek. A csili-vili színes gombok mögött, ha nincs valódi minőség, fabatkát sem ér. Ma is, és száz évvel ezelőtt is ugyanaz volt a menete a zenei megértésnek: elég ehhez elindítani az adott művet, minden mást pedig kizárni. Azok a készülékek, amelyek nem vonnak be a zenei történésbe, számomra kizárják magukat a high-endből, lehetnek akármilyen drágák, szépek, komfortosak és rendelkezhetnek bármilyen csodálatos műszaki paraméterrel. Abban a pillanatban viszont, amikor a zenei tartalom kézzelfoghatóan és érzékelhetően jelen lesz a megszólalás pillanatában, érdektelenné válik mind a kinézet, mind a forma, mind a megvalósítás.

A nagy művek egy élet tudásával születnek

Van még emellett valami, ami szerintem nagyon is elválasztja ezt a fajta tudást és ezeket a készülékeket a többiektől. Mégpedig az alkalmazott tudás mélysége, vagyis az, hogy mennyire hagyja kiaknázatlanul az adott területet, vagy éppen nem. A hétköznapi audiofil termékek egészen más módszerekkel és tudásszinttel készülnek, mint az általam high-endnak tartottak. Nyilván az a cég, aki húsz éve kutatja és halmozza a tudást egyetlen területen, sokkal többet meg tud tenni azért, hogy a készülékeiből kihozza a hangzás maximumát, mint az, aki az éppen adott divat chipből építkezve csupán összerak valamit. Vagyis egy high-end készülék létrehozása feltételez némi tudás mélységet is, addig a sima hifihez nem kell sok minden. Nyilván az, hogy az Audio Note lassan harminc éve semmi mással nem foglalkozik, mint a transzformátoros csatolás adta lehetőségekkel, nem tehető marketingben is hasznosíthatóvá. Ehhez szerintem a másik oldalon kell az is, hogy a befogadóban legyen némi érdeklődés, ellenkező esetben ez a típusú high-end is „csak” egy kisebb vagy nagyobb fémdoboz marad, ami teljesíti a minimumot, azaz szól, de semmi több.

Végezetül még egy utolsó kitétel. Az előbb felsoroltak nagyban feltételeznek nyitottságot és némi tudást, ismeretet a felhasználóban is. Akinek csak pénze van, vehet bátran high-endet, de egy biztos, megérteni nem fogja intellektuális befektetés nélkül. Látva a mostani trendet – amelyben a tesztek jobb esetben csupán műszaki és vásárlási tanácsadók, segítségek a fogyasztóknak, rosszabban pedig a gyárak, kereskedők által megrendelésre iratott pr szövegek – nem fog a high-end lényegesen több embert foglalkoztatni, mint eddig.Ettől függetlenül én továbbra is azt gondolom, parafrezálva egy pszichiáter szavait: tudni mindig több, mint nem tudni. Nincs annál szebb intellektuális kaland, mint felfedezni új dolgokat, megismerni és megérteni. A high-end ilyen tekintetben egy mélyen kiaknázatlan terület, amely a nyitott felhasználót sok örömben részeltetheti, főként akkor, ha a high-end lényege felől közelít, és a zenét is szeretné megismerni.

Summa summarum

Hát ez lenne az én high-endem. Kábelben, lemezjátszóban és erősítőben, szövegben. Mondjuk, aki szemfülesen olvasott, ezt eddig is tudhatta, nem rejtettem el a sorok közé. De így én is jobban érzem magam, ha nem kell magyarázkodnom, és persze innen már könnyebben érthető, hogy miért vonz ez a világ. Nyilván egy kicsit sajnálom, hogy ezt is nekem kellett megírni, mert hát én ugye csak egy nagyon kis szeletét tudom itt bemutatni a bemutatni valónak, szívesebben mennék mások után, ha lenne hova. Tesztelned, Kedves Audiofil Barátom, neked kell továbbra is, senki nem fogja helyetted megtenni. Én abban tudok maximum segíteni, hogy a szeme(ke)t kitúrom az ocsú közül, a maradék a Te dolgod. Reményeim szerint, így azért könnyebb lesz összefüggéseiben vizsgálni, mindazt amit erre a felületre posztolgatok. 

Na így visszanézve, egész jó kis személyes hájend lett ez. Szemüveg, filozófia, és vallomás egyben, Rousseau sem csinálhatta volna jobban. Igyekszem a továbbiakban ezeket a szempontokat szem előtt tartva szerkeszteni az audiolife-ot. 

*A népszerű összeesküvés elméleteket most nem venném elő. Talán később, egy másik cikkben.