Olasz dizájn - Audia Flight phono

Kezdjük ott, hogy az Audia Flight eléggé komolyan gondolja ezt a phono dolgot technikailag. Tudom ezt onnan, hogy maga a készülék 5 kiló, külön táp van hozzá egy elegáns hosszanti dobozban.

Azt reméljük, mindenki tudja, hogy a lemezezés és a digitális zenehallgatás között többek között az a különbség, hogy az analogot manuálisan kell beállítani, és ez igaz az előfokokra is. Ez egy másfélmilliós phonnál ugyanúgy játszik, dehát a drága rendszerek beállításai mindig sokkal körülményesebbek és időigényesebbek, mint az egydobozos minihifié, amit csak be kell dugni a konnektorba és már szól is. Ehhez képest az Audia Flight beállítása valóságos cselendzs. Először is, tudnunk kell a pick upunk lezáró kapacitását. Ha ez az adat megvan, akkor a fonó hátulján lévő aprócska lyukakba egy-egy, adott esetben több jumpert kell be szuszakolnunk, hogy a megfelelő illesztéssel menjünk be a készülékbe.

Mivel nekem elég vékony ujjaim vannak, sikerült, de kivenni már nehezebb menet. Ha MC pu-val hasítunk, akkor még a lezáró impedanciát is lehet illeszteni, ehhez külön ketyere van, amibe a szükséges értékű ellenállást betehetjük. Jövendő tulajdonosainak írom, hogy a Line 1-es bement az MC, a kettes az MM, ugyanis az egyébként elég részletes manuálban erre nincs egyértelmű utasítás, magunknak kell kitalálni, amit nem nehéz, mert az MM felirat a 2-es fölött található. Én persze első körben simán a Line 1-be dugtam, de sebaj. Innen a készülék intelligens, felismeri, melyik bemenet aktív és onnantól arra ál minden bekapcsolás után. Hozzátartozik a történethez, hogy amikor először szó volt arról, lenne lehetőségem meghallgatni ezt a cuccot, tiltakoztam. A high-end ugyanis elég kényes dolog.

A végső hangminőség tekintetében nagyon sok banánhéj van szétszórva egy nagyon kis területen, szinte biztos, hogy valamelyiken elcsúszunk. Mivel az ilyen kvalitású eszközök esetében éppen a finomságok és a finomhangolás a hangminőség egyik sarkalatos pontja, gondolom, nem kell külön hangsúlyozni, hogy ez akár napokat is igénybe vehet, és nagyban függ attól, milyen társakat választunk hozzá. (Sok csaj van, akivel szívesen, de csak kevés, akivel elmennék arra a bizonyos lakatlan szigetre) Ettől tartottam magam is, nem attól, hogy nem lesz kedvem vele két napot pepecselni. Eleve nem gondolom, hogy egy darab meghallgatás felérne akármilyen teszttel. Legalább három rendszerben érdemes meghallgatni, hogy egy nagyjábóli kép kialakuljon a készülék karakteréről, amiről már lehet beszélni. És még az ilyen jellegű teszt is sok mindent elfed, mert kell egy kis idő, amikor összerázódik a rendszer és az embernek is rááll a füle a hangra. Ahhoz viszont nem volt kedvem, sem időm, hogy végigturnézzam az ismerősöket és minden alkalommal újra és újra nekiálljak beállítani, majd visszajárjak a hónom alatt a lemezeimmel, esetleg könyörögjek pár mondatért. Na jó, talán megoldottam volna. Mindesetre, gondoltam, megkérem Mr. Audioworld-ot hallgasson rá, ha van kedve.

Elég jó rendszerbe lett volna kötve, mit hall Ő. Gábor azonban udvarias és zseniális érvvel rázott le: Te figyelj, mit csináljak én egy másfél millás phonoval? Mi van, ha megtetszik? Akkor leszek igazán szarban. Mondjuk úgy, hogy értettem. Tényleg, mihez kezdünk, ha megtetszik? Hát, semmit. Szívjuk a fogunkat, majd visszaadjuk. Kicsit izzadsz meg szorítod a dobozt, de visszaadod. Az elején szar érzés, aztán megszokod. Nem kötelező ám blogot írni! Ha még esetleg marad erő, kitartás és igyekezet, lesz belőle egy cikk. Momentán egyik sincs, de mint tudjuk, The show must go on – így összekapartam pár mondatot, legyen meg ez is. Végül is, ha már csinálom ezt a kurva blogot, legyen értelme. (Zajos taps a háttérben. Köszi, köszi. Dobjatok az öreg Kőbaltásnak egy Túró Rudit!)

Szóval. Ott maradtunk el, hogy a beállításhoz tudni kell a PU kapacitás értékét. Ez az IQ3 esetében az álmoskönyv szerint 150-200pF. Az Audia Flight hátulján oldalanként egy-egy jumpert bedugsz, ezzel meg is vagyunk. A phono elég jól néz ki, szokták mondani, hogy az olaszok erre adnak, szerintem ez nem nemzetfüggő, de mindegy. Nekem tök nyolc hogy néz ki, hallgatni fogom, nem nézegetni. Be is raktam az alsó polcra, ne vonja el a figyelmem. Az analog hangzásról már annyian lenyúzták ugyanazt a bőrt, hogy nem érdemes a felvezetésnek leírni, hogy a komolyabb cuccok miért sokkal jobbak, mint digitális társai. Amíg önmagában hallgatod a digit cuccot, le tud nyűgözni a felbontásával, a dinamikájával és a pontosságával, ami persze az analoghoz képest sokkal élesebb. A digitális mindig élénkebbnek és gyorsabbnak tűnik elsőre, viszont a zene valahogy ridegebbeg, távolságtartóbb.

A jó analog viszont bevon a zenei történésbe, később és hosszútávon érthető meg, hogyan. Egyrészt sokkal nagyvonalúbb, könnyedebb, ritmikában és valóságosságban, a zene egyidejűségében van előrébb. Erre a hifi világ Coelloja, Salvatore adta meg a megfejtést, miért van így. Idemásolom, úgy könnyebb. Pontosan: a jó analog egy régi felvételből nem akar koncertet varázsolni, a lemezeket mint történeti lenyomatot fogod hallani, nem mint felhasználásra szánt nyersanyagot. A modern digitális lejátszás jelenleg egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a paradoxonnal. Azt hiszi, hogy a felvétel a torz, és ezt a torzítást az elektronika megmutatja, adott esetben kiemeli. Holott pont fordítva van: a lejátszói oldalon kell minél helyesebbnek lennie a reprodukálásnak, hogy a torzítás ilyen irányú csökkenésével egyre több információ jelenjen meg.

A digitális út viszont jelenleg azt csinálja, hogy a már meglévő torzításokat nagyítja fel, plusz hozzáadja a saját torzításait, amit bármennyire is minimalizálunk, jelen lesznek. Az emberi fület, akárcsak az emberi szemet, nagyon könnyű becsapni. Egy egyszerű példa: ha egy ideális világítás mellett szemlélek egy képet, akkor melyik fog több információt tartalmazni? Ha egy nagyítóval nézem, vagy ha a szememmel? A nagyító alatt sok olyan dolog fog előkerülni, amivel lényegesen több információt tudhatok meg, ellenben ezek az információk nagyon nagy része felesleges, mert a műélvezethez éppen elégséges, ha a szememmel látom. A festő sem nagyítóval festette a képet. Az egyik irány, a nagyító, esetünkben a digitális, a másik pedig, a szem, az analog. Könnyű belátni, hogy míg az egyik esetben az információ a lényeg, a másikban meg a hatás, az összkép, amit a kép kelt bennünk. A művészet elsősorban az érzékszerveinkre hat, a komolyabb analog rendszerek, sőt a komolyabb high-end is ebbe az irányba halad, míg a digitális lejátszási oldal egyelőre még a számháborúnál tart.

Az általam hallott nagyfelbontásúnak titulált file-ok nem hogy jobban, de lényegesen gyengébben, élesen és torzan szólnak, mint analog társai. És persze könnyű ide visszacsatolni azt az irányt is, amit Qvortrupék csinálnak egy ideje, de Kondo is ezt tartotta fontosnak, hogy az alkatrészek torzításait kell megvizsgálni és azok alapján összehangolni egy-egy készüléket, amely megközelítés persze fejfájáshoz hasonló hasogató érzést okoz a mérésekhez szokott mérnökök igen nagy részének. Na szóval, akkor a kérdést ezúttal úgy kell feltennünk, hogy az Audia Fligt másfélmilláért tudja-e ezt a mágiát vagy üres petárdadurrogássá alacsonyítja a zenét. Ezzel át is ugrottam a tesztekben szokásos, magasak-mélyek-térábrozolás-faszomtudja félrevezető hipotézisét és a végéről kezdem a dolgot, vagyis felteszek két tetszőlegesen választott lemezt, amelyen ugyanaz a mű hallható, képesek vagyunk-e eltalálni melyiket vezényli Böhm és melyiket Kubelik? (Böhm egyébként szeretett szórakozni azzal, hogy Mozart játékosságát átcsempészte Beethoven sötétségébe, ami persze a kritikusokat elborzasztotta, engem viszont szórakoztat)

Vagy éppenséggel a Daughter nevezetű zenekar azon számában, amelyben egy alzheimer kórral küszködő öreg nő a főszereplő és éppen búcsúzik a világtól, mert tudja: hamarosan semmit sem fog belőle felfogni, hogyan fog megszólalni. Ez a dal, amelynek már a klippje is szívszorító - a tisztítóból hazafelé tartó öreg férj leül sírni egy padra -, valami szórakoztató izé lesz, vagy letaglózó mélyrepülés az emberi sors egyik legnagyobb kibaszásába, persze zenébe oltva. Ha kókler lennék, azzal kezdeném, hogy már a bevezető barázda sercegéséből lehetett tudni, hogy jól szól, de ez csak vicc. Mindesetre több mint kellő értékben erősít, a jelszint gyakorlatilag megegyezik a cd-vel.

Az első hangok egyből bedobtak a mélyvízbe. A jó analog sohasem harsog, és sohasem bántó. A Flight már itt hozta a karakterét: tiszta, és direkt, szinte nyers. Ugyanakkor nagyvonalú és mint a legtöbb komolyabb cucc, igen széles frekisávja, hallani, meddig tud nyújtózkodni a PU, lefelé egészen a sötét mélységig, felfelé a még éppen belátható magasságba. A klasszikus lemezeken ott az atmoszféra, ott a levegő, ott a vonóskar lendülete és ott a karmesteri beintésre a fúvósok dinamikája. Keresek egy Böhm lemezt, amit elég jól ismerek. Elsőre a zenekar jön le, a kép tiszta, de kicsit hűvös. Udvarias és nagyon hajtós. Nincs ott az a frissességben lubickoló hangzás, ami fölé egyszercsak odakerül a beethoveni komorság, és sötét árnyak vetülnek a víztükörre. Mondjuk az Audia magasan az M1 phono kvalitása fölött van árban, ott valahogy mégis egyből ez fog meg. Nem tudom, mit akart Böhm pontosan ezzel közölni, de úgy játszik a zenekar hangzásával – na igen, a berliniek már akkor is mindent tudtak –, mint macska az egérrel.

Néha kicsit “véresebb” lesz a kép, de sohasem éri el mondjuk a klemperer-i mélytengeri sötétséget. Egyáltalán nem temperált a hangzás, üde és színes. Szerintem 10-ből kilenc embernek ez a hang tetszene jobban, mert tisztább, és az M1 phono hamarabb elfogy alul-felül. A vonósok az AN-en sűrűbben szólnak, és a kürtöket is beleolvasztja a háttérbe. Viszont amíg ott nyugtalanít ez a hangzásbeli kettőség, ezt az Audia belesimítja a képbe. Apropó Klemperer. Ő még a zongoraversenyből is súlyos halállal végződő drámát csinál. Nála a pizzicatok halálsóhajok, a scherzok meg üvöltések. A hangzás is valahogy sötétebb, drámaibb, komorabb – amúgy egy mezei EMI nyomatról beszélünk. Jó, mondjuk eredeti, és akkor kicsit hízelegtem is magamnak.

Nem lassú, de azt a hömpölygést, ami szinte lehúz, nem mutatja meg, csak lelassít, aztán már el is értünk a zongora belépéshez. Daughter. A nyitó számban van egy hangulati, érzelmi váltás, amikor belép a torzítós gitár, egyfajta tetőpont, itt indul el a track igazán. Ezen a lemezen valahogy sokkal jobb, a basszus stabil alapjából tör ki a szóló, ahogy kell, úgy durvul, komoly lendülettel indul meg. A falzett tökéletes éles, és hasít, ahogy kell. Az Audia sehol nem csuklik meg, ezt a zenét sokkal jobban hozza, mint a szomorú zenét. Elég szarul keverték ezt a lemezt, de tetszik a dob, ami nagyon messze van a jazz dob hangzástól, csak egyetlen pergőt használnak és a lábdob is döng, egyhangjegyű, de pont így jó. A két gitár egymásnak felelget, ez is jó.

Minden végig követhető, pazar betekintést nyújt a zenei részletekbe, a felépítésbe. Adok neki egy kis elektronikát, az új ASC lemezt teszem fel, meg később még sok mást is, drone-t is, dubstepet is vegyesen. Itt egészen érdekes dolog történik, mintha a keverőpultot hallanám, egészen stúdiós, de képes megjeleníteni a hangulati mélységeket is. Ugyanakkor elég színes. Ha viszonyítani akarok – nem akarok – akkor eddig itt a legjobb a hang. Aztán persze legyen “hifi teszt” zene is, jazz meg finomabb műfajok. John Coltrane Johnny Hartmannon lubickolni lehet Hartmann bugyihúzogató hangjában. Egységes és mély. Hallani a hatvanas évek felvétel technikai sajátosságait is, a mikrofonok csendjét és a szaxofonból kiáramló levegőt. Coltrane nagyon pontos, és nagyon finoman hozza a legendás stáuszú lemezein hallható mélységeit, azok sűrű és extatikus telítettsége nélkül. A megszólalás itt nagyon egyben van, az Impulse! lemezek kicsit mélyhangsúlyos hangzása is szépen lejön.

Charles Lloyd megint más kategória (Fish out of Water!), zöld címkés ecm, első kiadás. A kilencvenes évek intellektuális jazz-e és sok spiritualitás. Ez Lloyd középső korszaka, erőteljes sound, feszes háttér. Ebben már igazán el lehet merülni, a bőgő önálló életet él a háttérben, a dobos beütései játékosak, az Aghia Sopha fenségességében és kiúszó hangjaiban ott van minden, amiért Lloyd játékát szeretni lehet. Vagyis: humanizmus, tisztaság, és a meditatív pentaton skála. A természet és a zene összefonódása, a “lényeg” kiáramlása, messze túl a jazz kommersz felfogásán, vagyis a szólók és a hangszeres technikai parádéján.

Adok neki még egy napot. A karakter marad, és minduntalan meglep, hogy milyen gyors, mennyire természetes, holott éppen arról volt szó az elején, hogy az analog lekerekítettebb. Az Audia hangjának vannak élei és mégis meleg, barátságos, még hidegen is. Érdekes egyébként a csövek ennél szikárabbak, szárazabbak, ugyanakkor nem mondanám meg, hogy tranzisztorok szólnak, bár én egyértelműen a csövek felé hajlok. Az olaszok valószínűleg úgy találták, hogy a digitálissal a versenyt azok modernebb hangjában kell utolérni, erre törekedtek és ez elég jól sikerült is. Az Audia szikár, gyors és színes “előadásmódja” egy tiszta, sercegéstől mentes lemezen tökéletesen megteremti a digitális csendek illúzióját.

A rendelkezésemre álló napok alatt sok historikus lemezt hallgattam, Bartók Kékszakállút egy Hungaroton mono nyomaton, vagy például Alfred Cortot, 1947-ből. Ezeken a lemezeken ugyan valamennyire megidéződött a múlt, de csendesebben, visszafogottabban, mint azt korábban éreztem. Ahhoz képest, hogy mennyire nem volt megszokott számomra ez a hangzás, elég hamar ráállt a fülem és átvettem a hajtást. Az Audia nyilván ezért is nyert annyi díjat, és lett sok helyen kiemelt vétel, mert a lendülete és a zenei stílusoktól szinte független gyorsasága, valamint a hiteles színei önmagában is kiemelkedőek a legtöbb phono sötétebb hangjához képest. Minden bizonnyal ezek azok a tulajdonságok, amelyek az MC hangszedők további tudásával összeadódnak, az így kapott hangminőség már vastagon high-end, a kérdés az, hogy ki melyik hangképet részesíti előnyben a piacon található MC hangszedők közül.

Én annyit tanultam ebből a “tesztből”, hogy az Audia nagyon rendesen meg van építve, technikailag nehezen kikezdhető, és benne van az anyag is, ami önmagában indokolja az árcímkén látható összeget. Hagyja kibontakozni a zenét, de a modernebb felfogásban, egy lépéssel hátrébb lép, az értelmezést meghagyja a hallgatónak. Nem von be annyira a zenébe, mint szeretném, de ez ízlés kérdése is. Mindenféle hifis próbán simán benne lenne az első háromban, mert eszköztelen és simulékony, ugyanakkor a dinamika és a megszólalás mikéntje azonnal felhívja magára a figyelmet. Tonálisan helyes, és sokat is mutat a zenéből. Mivel az MC részt nem faggattam, csak féllábú az észrevételem, de gondolom, hogy akinek akad a spájzban ennyi fenyőmag, annak telik komolyabb MC-re is. Az a liga pedig egy megint egy másik világ. Az biztos, hogy kompakt megoldást nyújt és a beállítások után önjáró – ezzel is felvéve a versenyt a digitális készülékek kényelmével.