Mindig csodáltam azokat az embereket, akik annyira képesek beleélni magukat bizonyos dolgokba, hogy a külvilágot teljesen kizárják.

Azt mondja a pszichológia, hogy ez egy erősen kétélű dolog, míg az egyik esetben, például az alkotó tevékenységénél, kifejezetten előnyös, addig másutt, például a 3 dimenziós élményt adó videójátékoknál, vagy a virtuális valóságot felépítő média esetében meg kifejezetten hátrányos, ha valaki beszűkül.

Virtuális valóság

Én ezt a kérdést most a saját kis virtuális valóságunk, vagyis a hifi szemszögéből fogom megvizsgálni.

Vagyunk ugye mi, furcsa kis buckalakók azzal a rögeszménkkel, hogy a konzerv zene visszajátszásakor a megszólaló hangok milyen tulajdonságokkal jellemezhetőek és ezeket szeretjük stílusokra, minőségi kategóriákra osztani. Ez kvázi a dolog lényege. Ez ugyebár egy klasszikus beszűkült szemlélet, ami szinte teljesen kizárja a külvilágot, ami nagyon más törvények alapján működik. Ugyanis – és itt jön a hifistáknak gyakran teljesen homályos, adott esetben aha élményt nyújtó felfedezés  –, hogy a hifi termékek gyártása egy kutya közönséges termékkereskedelem annak minden velejárójával együtt.

Emlékszem én is a saját felháborodásomra, mikor először életemben megtapasztaltam, hogy egy hifi magazinban olvasott teszt és a saját tapasztalatom ugyanazzal a készülékkel nem hogy nem vág egybe, de egyetlen pontján sem érintkezik a valósággal. Dühös voltam. Olyanokat gondoltam, hogy egyrészt átvertek, másrészt, hogy a “cikk írója” mégis mit képzelt magáról, amikor ezt a szöveget leadta. Hiszen itt szó sincs arról, amiről ő sok hasznos időt eltöltve, még több szép magyar szót felhasználva megfogalmazott. Nagyon fontos kiemelni, hogy ebben az esetben mindig, és kizárólag a “cikk írója” az, aki elviszi a balhét, hiszen rá haragszunk.

A gonosz cikkíró

Szegény cikkíró persze ugyanezt kapja a másik oldalról is, ahol a termék gyártója, de leginkább a marketinges veszi górcső alá és húzogatja ki realitást nyomokban tartalmazó szövegrészleteket, de ez a fogyasztót általában már nem érdekli. Az előző mondatban direkt használtam a fogyasztó szót, ugyanis - idáig sajnos a a hazai közönség csak elenyésző hányada jut el -, a hifisták ugyanolyan fogyasztónak, sőt célcsoportnak tekinthetőek, mint akármelyik másik termék esetében.

A hifi termékek, sőt, a legtöbb high-end is, semmi más mint termékkereskedelem annak minden járulékos, de szükséges marketingjével együtt, és minden olyan fogalom igaz rájuk, ami a többi elektronikai termékre. Ilyen például a termékéletciklus, ami a kereslet hanyatlásával, az újdonság iránti elemi fogyasztói igénnyel van összefüggésben, és ilyen a termékek reklámja is, ami lehet egy grafikus által elkészített ízléses fotó, banner, de ugyanúgy lehet egy pr cikk is, vagy egy facebook bejegyzés.

Újra és újra

Engem mindig újra és újra meglep, hogy itthon milyen elképesztően alacsony a tudatosság ebben a témában. Azon különösképpen meg szoktam ütközni, hogy ez a hifiben hatványozottan igaz, egy egészen sajtáságos összefüggésképtelenséggel megfejelve. Elképesztő, hogy a hétköznapi életben teljesen szokványos a termék vásárlással kapcsolatos jelenségeket képtelenek vagyunk a hifi világába értelmezni, alkalmazni. Nagyon tanulságos, amikor szembesülök azzal, hogy míg a kereskedelem alapvető jellemzőit sem ismeri fel a legtöbb hifista. Amint átlépik a kereskedések küszöbét, mintha valamiféle mentális nullázás vagy törlés uralkodna el rajtuk. Míg mondjuk az ébresztőórák vagy a mikróhullámű sütők között tökéletesen válogat a saját igényei szerint, addig erősítőt képtelen vásárolni tudatosan.

Eleve maga a kereskedés fogalma sem tisztult még le. A hazai hifisták azt hiszik, hogy a kereskedők, viszonteladók, forgalmazók, ne adj isten, a gyártók, akik közvetlenül értékesítenek, egyfajta elhivatottságból, szent meggyőződésből árulnak hifi és high-end termékeket, a jó hang iránti feltétlen ragaszkodás eredőjeként és nem azért, hogy hasznuk legyen belőle. Vagy éppen fordítva, a gátlástalan haszonszerzés mozgatja őket. Valójában a kereskedelem egy szakma, ahogy a markerting is az, és a pr is az. Ezeket a kereskedők nagy része használja is, hiszen a terméket a reklám adja el, nem a varázslat. A reklám önmagában soha nem a hangról szól, az összes gyártó úgy hirdeti a termékét, hogy az övé a legjobb.

Igen fontos azonban megjegyezni, hogy egy működésképes alkatrészhalom még nem termék. Akkor válik azzá, amikor nagy mennyiségben elő lehet állítani tökéletesen egyformán. Ilyen értelemben a high-end gyakran becsapós, ugyanis sok esetben teljesen egyedi készülékeket készítenek a gyártók. Ezek - piaci értelemben - inkább tekinthetőek egyedi esetnek, olykor prototípusnak, amelyekre a luxus termékek jellemzői igazak, az árukban benne foglaltatik egyediségük is. 

Minden induló, egyszemélyes brandnek ugyanúgy meg kell küzdenie, hogy piacra dobhassa a termékét, mint azoknak, akik már tíz éve a piacon vannak. (Sajnos a piacra lépésnek megvan az ára, ezt szeretik elfelejteni a new comerek, akik az esetek nagy többségében a hangminőségre helyezik a hangsúlyt. Ettől még sajnos nem tudják megspórolni az ismertségnövelő reklámot és a többi marketing fogást sem. Ez nem igazságtalanság, hanem a piac így működik.)  

A fogyasztó nem tudja

Még akkor is így van, ha ezt a fogyasztó nem tudja. Egy kereskedő egészen pontosan képben van, hogy miből mennyit kell eladnia ahhoz, hogy nyereséges legyen és folyamatosan monitorozza a termékeit, melyek a kelendőek, és melyek azok, amelyeket le kell vennie a kínálatából. Ez többnyire nem úgy merül fel, hogy akkor keressünk valamit, ami jól szól. Hanem úgy, hogy keressünk valamit, ami nem rossz és eladható. Remélem, nem okozok nagy törést az átlagos hifistának, ha leírom, hogy a termék hangminősége gyakran egyáltalán nem korrelál a belőle eladott mennyiséggel. És most jön az a rész, ami a legtöbb téveszmét generálja a hifistákban. Nagy-nagy sajnálattal kell bejelentenem, hogy a hifi és igen gyakran a high-end termékek esetében a kereskedés során ritkán jön szóba a hangminőség. Lehet bármilyen jó a termékem, ha nem jó a marketing, nem lehet eladni.

Azok a brandek, amelyet a tervezőik irányítanak, mindig sokkal sikertelenebbek, mint azok, amelyeket a marketingesek. A szerencsés együtt állás az, ahol a termék is jó, és a marketing is sikeres. Ez nem jelenti azt, hogy csak dicsérő kritika jelenik meg róla, hanem leginkább azt, hogy a termék megtalálja azt a piaci szegmenst, amelyben a leginkább tud érvényesülni, azt a vásárlói réteget, amelyik szívesen ad ki érte pénzt. Ez korántsem könnyű és - egy hifi termék esetében - elég hosszú folyamat. Ebben a folyamatban általában rotálódnak a termékek, amelyben szintén nem a hangminőségük az elsődleges szempont. Amennyiben a brand képes megizmosodni, a piacon tarthat akár sikertelen terméket is, ha annak hangminősége elér egy olyan színvonalat, ami miatt ez számára fontos. Gyakrabban történik azonban az, hogy inkább újracsomagolja, azaz más néven, más formában újra bevezeti a piacra. 

A népszerű és igen makacs elméletekkel szemben egy zenelejátszó berendezést általában nem a hangja ad el. Hanem akkor mi a lófasz? - teheti fel a kérdést a dühös hifista sűrű asztalcsapkodások közepette. Hát éppen az, ami a többi terméket is: vagyis a reklám, a marketing, a brand híre, a dizájnja és a piac önmozgása. Ja és a hangja is - bár általában az nem az elsődleges. Ez a sok minden egyszerre. Az a tapasztalat, hogy az “összetevők” megoszlása és egymáshoz viszonyított aránya mindegyik sikeres terméknél egyedi, más és más. Más miatt vették a Nad 3020-at és megint más miatt az Ongakut.

Sokféle dolgok

Ezek a dolgok sem mindig állandóak, például eltérhetnek földrajzilag, ami Japánban sikeres terméknek számít, az Európában megbukik és fordítva. A Vindicator például itthon egészen sikeres termék, másutt nem annyira. Nem azért, mert egy magyar rosszabbul hall, mint egy német, hanem azért, mert itthon még éppen megfizethető, míg kint simán a középkategória. Az összetevők folyamatosan változnak is, ahogy a fogyasztói igények módosulnak, vagy ahogy maga a kereskedés is változik, például az internetnek köszönhetően. Az viszont biztos, hogy mi, hifisták egy zenelejátszó berendezés esetében mindig a hangminőséget állítjuk a középpontba, de az esetek nagy részében mégsem az az elsődleges. A legnagyobb bukások mindig is ott voltak számos brand története során, ahol túl olcsó volt a termék a minőségéhez képest. Vagy túl egyedi. Ez ugye nem történhetett volna meg, ha a papírformát, azaz a hangot tartjuk elsődlegesnek.

A másik ok pedig még egyszerűbb: azokból a hifistából, akit tényleg a hangminőség mozgat és képes is valóságos különbségtevésre két készülék között, egyszerűen túl kevés van ahhoz, hogy egy ekkora iparágat eltartson. Már csak azért is, mert az ilyen típusú ember egyszer megtalálja magának, amit keres és utána már nem vásárol szinte semmit. A gyártók és kereskedők célja így az, hogy mindenkiből váljon hifista, de legalább egyszer kóstoljon bele ebbe a hobbiba, hogy valamit el lehessen neki adni. Ehhez viszont marketing kell, és vevőcsalogató reklám, dizájn, meg nagy szavak. A kis, specialista cégek, vagy az egyszemélyes high-end brandek soha nem fogják tudni felvenni a versenyt marketing erőben a nagy nevekkel, akiknek nem kell például ismertségnövelő reklámra költeniük.

Azt viszont hamar megtanulták, hogy ha a tesztekben is alulmaradnak a többiekkel szemben, akkor még az a minimális előnyük is elvész, ami hangminőségben megvan. Manapság egyébként éppen azt tapasztalni, hogy  azok a termékek tűnnek el a magazinokból, amelyeket a szaksajtónak szemléznie kéne. Kérdés, hogy a magazinoknak fizetett marketing elhagyása mellett képesek-e az internet nyújtotta ingyenes lehetőségekkel élni?Főként úgy, hogy ma már nem olyan nehéz tényleg jó hangú készülékeket tervzeni és építeni, mégsem lesz mindegyikből sikeres termék. Nagyon úgy tűnik, hogy az audiofil prémium termékek szorulnak ki a mainstream hifi sajtóból.

Amíg a föld kerek, mindig lesznek rockerek hifisták

Az egyébként egy tök érdekes dolog, külön cikket érdemelne, hogy hol mi számít sikeresnek, és mi az, ami meg mindenütt az. Gyakran egészen mást tart jó terméknek egy angol és mást egy magyar. Nagyban függ ez a korábbi tapasztalataitól, a fogyasztói magatartásától és a rendelkezésre álló elkölthető pénzétől. Amíg itthon mindig is az ár/érték arány számított, addig egy angol sokkal inkább a tartósságot és a dizájnt tartotta elsődleges szempontnak. Amíg itthon az átlag hifista arra kapja fel a fejét, hogy mennyire jól szól egy low budget termék, vagy éppen a kifutó modellek között szemezget, addig egy angolt ez tökéletesen hidegen hagy.

Kis pénz, kis hifi

Magyarország az elektronikai termékek kereskedelmének szempontjából egy marginális és elhanyagolható területnek számít, alacsony és gyenge fogyasztással, legfeljebb az öt évvel ezelőtti szériák akciós terítési helyének. Ezzel szemben a keleti piacok viszont abszolút a prémium termékek felvevői. Amíg Magyarországon egy kb 500 ezres erősítő értékesítésére rá kell szánni egy fél évet, addig egy hong-kongi, vagy egy minesotai kereskedőnek elég feladni a helyi hifi lapban egy fél oldalas hirdetést, hogy megvegyenek belőle tíz darabot. A világ egyik legnagyobb high-end showja Hong Kongban van. A cél korántsem az, hogy egy jól szóló láncot vigyenek ki a gyártók és a disztribútorok, hanem az, hogy a legdrágább legyen kint. Kordonnal körbe vannak véve, éppen, hogy hallható hangerővel szólnak. Demózni, számot kérni nem lehet. Gondolom a trollkodásra szocializált hazai hifistáknak meglepő, hogy ezt ott nem kérik számon sistergő fórumbejegyzésekben sem a szervezőkön, sem a kiállítókon.

Ehhez képest a hazai hifista finoman szólva nincs elkényeztetve. Még a legismertebb gyártók, márkáknak sincs igazi, komoly forgalmazója, sőt nagyon gyakran bármennyire szeretnénk, nem is állnak szóba velünk. Egyszerűen nem éri meg nekik, annyira kicsi lenne a forgalom, amit generálna, hogy inkább hagyják az egészet és azt a tíz pár hangfalat inkább odaadják a németeknek, ahol kétszer olyan gyorsan elmegy, és gond nélkül kifizetik az akár kétszeres árat érte.

Mi marad akkor? Hát az, amit most épp látunk. Erősen beszűkült kínálat, ami a nagyon olcsó és a nagyon drága szegmensre koncentrál. Ilyen helyzetben a kereskedők gyakran tényleg csak hobbiból és elhivatottságból foglalkoznak ezzel és nem a gyors, egyszerű meggazdagodás vágya hajtja őket. Ez ugyanis kizárt, lévén a magyar hifista általában fillérekért szeretne high-endet. Mint a legtöbb szerény pénzügyi kultúrával rendelkező ország lakói, itthon is inkább vesznek félkész terméket, vagy "megoldják okosba", holott éppen az lenne a jobb megoldás mind a felhasználónak, mind a gyártónak, ha működő kereskedelem lenne.

Egyrészt, másrészt

Másrészt a világ is nagyon megváltozott az internet korszak eljövetelével. Ma már szinte bármit meg tudunk szerezni anélkül, hogy elmozdulnánk a kényelmes karosszékünkből, így a gyártók sincsenek ráutalva az értékesítőkre, és a kosztumerek is máshonnan szereznek információkat. Hamarosan már az olyan blogok virágzásának is vége lesz, mint amilyet most éppen olvasol. Amerikában (318 milliós népességével az egyik legnagyobb piac) jelenleg a youtube-ra feltöltött amatőr videók "tesztjeit" nézik a legtöbben. Az AV Show-room néven futó youtube csatornának egyre nagyobb nézettsége van. Az egy darab okostelefonnal felvett rezgő, sercegő, homályos videókat többen nézik meg egy nap alatt, mint ahányan a nagy múltú hifi sajtó komoly pénzeken vett netes tesztjeit olvassák. Azért ez egy olyan hobbiban, ahol a “minőségi” az egyik leggyakrabban használt hívószó, elég vicces.

Ettől persze a konzervatív emlőkön nevelkedett mélyhifista vért hány. Ő még még mindig azt gondolja, hogy elég elolvasni egy tesztet, meghallgatni a forgalmazónál és kész. Teljesen feleslegesen idegeskedik, mert a kulcs itt is, mint az össze termékvásárlásnál, a tudatosság, amit minden esetben a vásárlónak kell megtennie. A fogyasztói társadalmat nem lehet megszüntetni, nem is kell, velünk lesz még egy jó ideig előnyeivel és hátrányaival együtt. A termékkereskedelem pedig mindig is ilyen volt, az ötvenes években is, csak hogy kiábrándítsam a nosztalgiázókat: a hifi kereskedelem meg pláne. Ha pedig olyan hifit akar magának, ami tényleg jól szól, akkor tudnia kell, hogy a prémium termékek között kell keresgélnie. Ez nem lesz sem szép, sem dizájnos, sem sokat tudó. És sajnos kényelmes sem. A high-endben a távirányító még mindig luxus kiegészítő elem, nem szériatartozék.

Pánikra semmi ok

Időközben azonban az emberek igényei és a világ is megváltozott. Pánikra semmi ok, a termékek között ma már akkora a kínálat, hogy gyakorlatilag minden igényt lefednek. A tudatos vásárlókban azonban még mindig nagy a hiány. Ezen kellene inkább dolgozni, nem azon, hogy a reklámot, esetleg a forgalmazót fikázzuk, vagy ami még rosszabb, a cikkírót, aki olykor éppenhogy szívességet tesz nekünk. A tudatos emberek általában boldogabbak, mint a többiek, mert a közhiedelemmel ellentétben kialakították magukban a képességet arra, hogy a saját hibájukból tanuljanak. Én mindenkit arra biztatok, hogy kezelje kellő rálátással a bármilyen termékről szóló leírást, tesztet, és inkább csak információ szerzésre használja a netet. A valódi tapasztalatait mindenkinek magának kell megszereznie. Senkinek ne higgyen – nekem se. Csak és kizárólag önmagának. Hogy ez nehéz dolog? Persze, hogy az. Ezernyi buktató van. Viszont nem kötelező mindenkinek high-endet hallgatnia. Aki komolyan gondolja, annak vállalnia kell az ezzel együtt járó kellemetlenségeket.

Élő példa

Jelenleg azt látjuk, hogy a keleti piacok, amelyek a high-end felívelésében igen nagy szerepet játszottak, lassan telítődnek. Hamarosan minden olyan brand, amelyik a digitális lejátszás felé nyitott, el kell, hogy felejtse a cd-t, bár a fizikai formátumoknak koránt sincs vége, bármennyire is kongatják felett a harangot. Az még kérdés, hogy mi lesz a jövő formátuma, de egy biztos: el kellene kezdeni fejleszteni majd hozzá a lejátszókat. (Jelenleg csak és kizárólag DAC-ot fejlesztenek a gyártók, ez is bőven elég a felhasználóknak, a többségük azt sem tudja, pontosan micsoda és mi a szerepe) A nagy múltú és tőkeerős brandek egyelőre nem nagyon tesznek bele pénzt, hogy a digitális lejátszási oldalt erősítsék. Egyelőre nem is kell, még nem tartunk ott, hogy erre reális igény mutatkozna. A földalatti fejlesztéseket majd egyszerűen megveszik, akkor fog ez a dolog igazán elindulni és rendesen kialakulni.

Egyszóval, kedves hifista honfitársaim, akik hisztek a hangminőségben, ne csüggedjetek, áll még Audiofília Vára. Nem szeretek, de most jósolni fogok: a következő boom feltehetően akkor lesz, amikor India is rászokik az európai zenére, és ez az ízig-vérig európai agylövés, mint ami a hifi láz, ott is kitör. Mivel a népesség (1,2 milliárd ember!!!) igen nagy része férfi, nagyon durva piaci potenciál van benne. Szerintem még meg fogjuk élni.