Vannak olyan időszakok, amikor belefáradok a hifibe. Mostanában egyre többször.

Elkezdem elképesztően unni azt, hogy folyamatosan a hangminőségről kelljen beszélnem, írnom, és hogy minden este azon derpegjek, hogy akkor ez a lemez most milyen, és miért ilyen. Ezt megfogalmazzam, lefordítsam virágnyelvről magyarra, majd órákat töltve a fogalmazással, kiposztoljam. Mondjuk ahelyett, hogy játszak a fiammal, vagy elmenjek sörözni a barátiammal, olvassak, esetleg pihenjek – mint a többi normális ember.

Egyébként is minden poszt par excellence pusztába kiáltott szó. Az ilyen jellegű írások – leginkább a tesztek – nem többek vásárlást segítő szövegeknél. Mindenki leszkrolloz az aljára, és ha ott az összefoglalóban az van, hogy vedd meg, akkor talán elkezdi érdekelni az adott termék. Ha nem, megy tovább. Egyel több felesleges oldal a neten. (Megjegyzem minden tiszteletem a HFP-é, akik hosszú évek óta gyártják az ilyen prospektus szövegeket. Elképesztően unhatják, de lehet, hogy egy szoftver írja őket ugyanazt a harminc kifejezést random összeválogatva)

Ilyenkor szoktam előszedni a kisagyam mélyéről a számomra érdekes témákat, ha maradt még egyáltalán. Szerintem úgy en bloc az egész magyar hifi biznisz egy elég nehezen komolyan vehető dolog, és nagyon remélem, hogy ez a coming out senkit nem lep meg. (Ha létezik a nevetségességnek csúcsa, az az, amikor két hifista azon vitatkozik, hogy melyiküknek van igaza. Via fórumok!)

A poszt innentől eső részét - Péter kérésére - töröltem. Sajnálom, és elnézést kérek mind az olvasóktól, mind Pétertől. Egyébként a cikkel sem tartalmi sem egyéb problémák nem voltak, egyszerűen Péter megkért, hogy ne írjak róla, ha lehet. És ezt a kérést betartottam. A törlés és a publikálás közötti hosszú idő elteltének egyébként az volt az oka, hogy azóta nem beszéltünk. 2018.10.09.