Tegnap este Mark Turner trio játszott a Budapest Jazz Clubban. A BJC már egy ideje a régi Odeon Lloyd Moziban működik. Szerettem a mozit, rengeteg filmet láttam ott, hangulatos hely és jó a büfé is. Az utóbbi időben ritkábban jártam, inkább a bmc; közelebb is van, meg az én ízlésemnek jobban fekszenek az oda szervezett zenekarok.

Nagyszerű este egyébként. Turner játéka hiteles, egyenes, direkt és meditatív, szinte hipnotikus - mintha történeteket mesélne szaxofonjával, magától értődően. Nézd, ez történt, most elmondom. Semmit nem fúj túl, alig pár hangot variál, a témái sem túl bonyolultak, de a soundja fergeteges. Mellette egy eszményi bőgős meg egy géppuska kezű dobos. A trió teljes összhangban két órát játszik egy fél órás szünettel. Nulla művészkedés, tiszta jazz. Ahogy annak lennie kell.  

A régi moziterem hangulatára, az ott látott filmekre rákopírozódik a kép, ahogy Turner két szóló között elmélyülten válogat a nádak között. Meg a lezserül ledobott zakója a szék karfáján, a bőgő erősítője a zongoraszéken, és a zenészek játéka közben a kék falra vetülő árnyékok.

Szeretem, hogy be lehet vinni a sört, szeretem a közönséget is, aminek a fele zenetanár meg zeneakadémista, vagy maga is zenész. Kicsit olyan a BJC, mint egy sötét jazzkocsma, csak nincs bent a pult és emelkedik a terem hátrafelé. Kivételesen jó este, amit még az sem tud elrontani, hogy éjfél előtt valamikor érek haza, hulla fáradtan, hajnal négykor meg arra kelek, hogy nyöszörög a gyerek lázasan, apa fáj a pocakom.