Nos, a jubileumi éves audio seregszemle, dzsembori, találkozó, bemutató, show meg még ki tudja mi, bizonyos szempontból túlteljesítette az elvárásokat. Mármint az enyém(eke)t, ha fogalmazhatok így. Simán lehet, hogy másoknak meg nem jött be annyira, de hát ilyenek vagyunk, mindenki másért megy.

Tudom, tudom, sok a szöveg, írjam meg, hogy Nekem mi tetszett, és azonnal mondjak véleményt a szobákról meg a bennük található rendszerekről, lehetőleg mindenki számára érthetően, mi több élményszerűen, szórakoztatóan és egyben szigorúan, és persze elvágólag: vagy jó, vagy nem. Ha sok a magas, ez nem lehet jó, és persze a mélyek, azok is fontosak, a lecsengések nem kevésbé, az akusztikára érdemes lesz kitérni, amit aztán alá kell húznom és kiemelni, hogy mi, hol, miért nem, mi igen, és miért éppen az a legjobb. Mielőtt azonban felébresztem magamban a mélyen bennem élő aranyfülű tesztelőt, kulturális kikacsintás gyanánt áttekintés következik.

Majdnem minden évben írok valamit a kiállításról, ami persze csak egy benyomás a sok közül és értelme sincs sok. Ez ugye egy ízig-vérig marketing rendezvény, amelynek nem sok célja van azon kívül, hogy a kereskedők forgalmazók kihozzák a portékát, egy másik cég meg, jelen esetben a Soltész reklám, erre nekik helyet biztosít nem kevés pénzért, és nyújt némi egyéb szolgáltatást is, például színes prospektust nyomtat, amiben mindenki jól feldicsérheti a saját cuccait, meg csinos hostess lányokat is szervez egy másik cégen keresztül, akik a tanulás mellett keresik a lift gombjainak nyomkodásával a zsebpénzt.

Az teljesen másodlagos szempont, hogy valami iciri-piciri - ezt a szót azt hiszem az elmúlt 40 évben talán másodszor használom, leírni meg most írtam le először - kulturális töltete legyen a dolognak, lévén ez egy hobbi: ún. otthoni zenehallgatás. A zene meg - a rögzített zene is - illetve annak az "élvezete", mármint a zenehallgatás, valahol szintén kultúra lenne.

Az egy sajátságos dolog, hogy a kiállításon nem nagyon működik a direkt marketing, tehát elég kevés az esély arra, hogy a kiállított hangkeltő eszközöket vasárnapi zárás után ne a forgalmazó kocsijába pakolják vissza, hanem egy szerencsés vevőébe. Én sem így vettem a saját cuccaimat és másnak sem ajánlom, hogy így vegyen bármit is, ahhoz eggyel azért több benyomásra van szükség. Már csak azért sem, mert tök jól látható, hogy ugyanaz a márka egyik évben teljesen frankó, a másikban meg éppen, hogy nem az. Ilyenkor a rosszmájú olvasó csípőből hozzáteszi, hogy a kereskedő akkor miért azt hozza ki.

A számtalan mellett ezer és egy oka lehet rá. Például mert az maradt neki raktáron, vagy éppen azért, mert még nem tart ott. És akkor helyben is vagyunk, innen már gyorsan tudok csatolni és átkötni. Vagy éppen azért, mert Ő maga is audiofil és saját magának meg az érdeklődőknek fejleszt. A 72 audio, ahol minden évben demózok egy szűk órát - mindent a VIP jegyért! - három évvel ezelőtt a hangfalait egy elektrolit kondenzátorral emelte meg, hogy pont fülmagasságban legyen a magas hangszóró.

Azóta évről-évre fejlődik és szinte a szemünk előtt született meg a márka, idén már teljesen összeállt a lánc, mind a dizájn, mind a technikai háttér, és ehhez képest is szólt. Hopsz ez már itt a lényeg, úgy hogy gyorsan leírom, miért volt az idei - szerintem az elmúlt mondjuk nyolc év - egyik legjobb kiállítása.

Egyrészt mintha - tavalyhoz képest igen látványosan - feltámadt volna az érdeklődés, értsd: iszonyú tömeg szombaton, moderált tömeg vasárnap, aminek nyilván az volt az oka, hogy a Facebook-on sokkal hatásosabb hírdetni, mint mondjuk a rádióban. Másrészt elmaradt a szokásos dzsumbuj hifis réteg, akiknek valamiért mindig félhangos közléskényszere van, és tíz másodpercnyi elkapott szaxofonszólóból már képes mélyenszántónak szánt, de valójában tökéletes közhelyeket megfogalmazni.

Persze minden évben van egy nyugdíjas villamosmérnök, aki az átizzadt műszálas pulóvere mögül, prospektusokkal megtömött nejlonszatyorral a kezében kioktat arról, hogy a klasszikus zene - szigorúan az egyébként téves komolyzene kifejezést használva - mennyivel különb minden másnál és a fiatalokízlése nagyon rossz. És mindig akad valaki, aki szerint Miles Davis is csak 30 éves koráig tudott trombitálni. De mondom, most ők voltak a kissebbség.

És nem volt írott teszt lemez, amin mindig valami borzasztó gyenge klimpírozás van, nyilván valamelyik másik teszt lemezről másolva. És nem volt Vivaldi meg a "valamilyen operáriát szeretnék, mert abból kiderül, hogy mit tud a rendszer". Oké, egyszer hallottam valakit, aki hunglisül g-vel ejti a high-endet - ilyen baszki a világon nincs, csak itthon.

De ott, akkor még ez is megbocsátható volt - pedig az a vélemény is egy rohadt nagy közhely volt. (értsd: hogy a hetvenes évek óta nem fejlődött a tranzisztoros vonal és egy akkori erősítő állva hagyja a hájend vonal kilencen százalékát. Ez egy tipikus féligazság, ami jól hangzik, de sajnos tévedés).

És, ha már ilyen közhelyekbe csúsztam én is, gyorsan kizökkentek mindenkit azzal a coming out-tal, hogy az Etalon szerintem egészen jól szólt, pedig nagyjából húsz éve járnak ki, és eddig soha nem tetszettek, nekem valahogy túl steril volt, túl moderált.

Úgy általában szerintem sok helyen összejött az instal, ahol pedig nem, azt is betudtam valami egyértelmű oknak, mondjuk annak, hogy a Human Audio elektronikákhoz, amelyek eddig minden évben stabilan hozták a szintet, tavaly például kiemelkedően jók voltak, idén egy kisdoboz nem passzolt túlzottan egy akkora szobába. Vasárnap egyébként náluk tök jó volt a hangulat az élőzenei blokkban, amit még az örökmozgó ötéves fiam is végigült nyugodtan. (A szombati öreg bácsit átvittem volna demonstrálni Neki, hogy a fiatalok ízlése sem feltétlenül csapnivaló)

Szóval a jó példákkal tovább haladva megemlíteném, hogy volt olyan szoba - direkt nem írom le, melyik - ahol az orosz Melogyija nyomatú Carmen lemez egyik oldala végigment, és végig is ülték. Ilyen a kiállítás történetében is ritka. Például. De magamnál maradva: mindkét nap egy-egy órát demóztam, és ennyi pozitív visszajelzést az elmúlt öt évben nem kaptam, mint most egy óra alatt. Ahogy láttam, teljesen vállalható és emelkedett volt a hangulat a legtöbb helyen. Itt érdemes előjönni az úgy nevezett farbával: szóval szerintem az alulkulturáltság nem túl jó dolog, és a morgolódós odamondogatás meg még rosszabb.

Az viszont, ha a közönség el- és befogadja azt a minimális kultúrát, amit egy ilyen rendezvényen nyújtanak neki  a jelzésértékű 3, azaz háromezer forintjáért nagyjából két tucat szobában, sokkal jobb. Ha pedig venni akar valamit, azt nyugodt körülmények között is megteheti a forgalmazó bemutató termében, vagy akár az otthonában, és akkor orrvérzésig lehet nyomni a teszt lemezeket, vagy amit legszívesebben hallgat. A kiállítók tök jól tudják, hogy mi a dolguk, ha esetleg nem, úgyis kérdeznek, és szerintem mindenki mindenhol beteszi a kért zenét. Vasárnap egyébként Tőlem kértek Lana Del Reyt, amiről ugye két éve ugyaninnen kirohantak. Ilyen is van. 

Idén alig fogyott a katalógus, lassan mindenki rájön, hogy a neten fent van ugyanaz, illetve hát sokan nem is visznek már prospektust, mert a nagy részük úgyis a West End szemeteseiben landol. Azért meg kár kifizetni a nyomdaköltséget. Számomra ez is pozitív, hogy a hifisták egy része nem a konzumidiótizmus rabja - legalábbis látszólag. Évek óta nem éreztem magam ilyen jól, pedig most sem voltam többet, mint akármelyik évben és idén sem csináltam mást mint, amit eddig: teljesen random ténferegtem a szobák között. Vasárnap ráadásul még a fiam is velem volt, ami azért nagy szám, mert amúgy egy ötéves halálra unja magát egy ilyen rendezvényen, de ezt is túléltük.

(Azoktól, akiket zavart, hogy a Note szobában a székek alatt tologatta a kisautóit, utólag is elnézést kérek.)

Szóval idén visszatért a hitem abban, hogy ez nem a bunkók hobbija, hanem teljesen normális embereké, akik nyitottan állnak a dologhoz és nem a már meglévő előítéleteiket jönnek megerősíteni. De tényleg, soha nem gondoltam volna, hogy Om Unit saját kiadójának válogatása a Cosmic Bridge-nél kijött Cosmology 2 lesz a sláger vagy éppen egy 1947-es Amadeus Quartet lemez, ami ráadásul mono. De fel tudtam tenni Schiff András Schubert lemezét is, sőt vasárnap Qvortrup fia, Daniel is jó mélyre nyúlt a lemeztáskába, és mindvégig teltház volt, pisszenés nélkül mentek le a korántsem szokványos darabok.

Már-már büszke voltam erre, nem is tudom, mikor láttam valaha ennyi elégedetten bólogató középkorú bőrkabátos embert, akik valószínűleg nem nagyon mélyedtek el a kortárs drum and bass-ben, ami után simán feltettem némi Palya Beát, és még azt is meg tudtam említeni, hogy nemrég húnyt el Kurtág Márta az egyik legnagyobb magyar zongorista. Beethoven: Diabelli variációit tartalmazó egyetlen szólólemezét a bmc-nél tudjátok bagóért megvenni, és sokkal többet ér, mint a lift melletti lemezstandon a 32 ezer forintos high-fidelity nyomatok.

Sajnos idén sem jutottam el mindenhova. Ahova igen, az nagyjából tetszett is. Jó volt például az Allegro a sztatikusokkal, ezen magam is meglepődtem. A 72 szintén jó volt, és szerintem teljesen jó lett az új dizájn is. A Jadisokra csak ráhallgattam, ez is benne volt nálam a krémben. A l'auditeurba, amikor ott voltam, nem fértem be. Az Etalon most meg tudott fogni, pedig nem kenyerem az a hangzás, amit ők szeretnek. Az M szinten a robotnál letáboroztunk egy időre, de miután a gyerek rájött, hogy nem fog tudni beszélgetni vele, otthagyta.

Apaaaa! Tessék, fiam. Miért volt egy szeme a robotnak? Fogalmam sincs. Ez egy egyszemű robot. És miért beszélt butaságokat? Öööö. 

Végre meg tudtam hallgatni Meze 99-et nyugodtan, igaz csak telefonról, de akkor is. Akarok egyet magamnak, persze pénzem az nincs rá. Még akkor is, ha a diófa betétet némileg túlhangsúlyozzák, közelről is rohadtul famintás műanyagnak néz ki. A vasárnap délelőtti óraátállítás miatti kábulatban ültünk két számot az Impressivánál is. Semmi extra, de nem zavart. Az OZ-ba nem jutottam el hosszabb távra, mindkét nap délelőtt beköszöntem, de az nem volt értékelhető benyomás.

Az M szint szinte teljesen kimaradt, de az AV-Land szobában végül sikerült két számot végigülni. Nem az én világom, de nem volt vele baj. Aki szemfüles volt, belefuthatott szalagos magnókba is, és a két mozis szobában is ültem pár percet. Hiába, sajnos nem volt mesefilm, csak zene, így kijöttünk.

A Note-ot direkt a végére hagytam. Szerintem az utóbbi ével legjobb set-upja volt, aminek az egyik oka - szerintem - az, hogy a TT3 rohadtul jó, a másik a SOGON, a harmadik a PSVANE 300B-N. A negyedik pedig, hogy egy már összeállt rendszert hoztak ki, ami hónapok óta megy a bemutató teremben. Többen mondták, hogy valahogy így kell szólnia a Note-nak normális körülmények között. Hát...erre inkább nem írok semmit, lévén nálam is ez szól itthon nap mint nap. Nem lenne igazságos.

Soha rosszabb show-t. Reméljük, jövőre is sikerül hasonlóra. Mondjuk úgy, hogy csak rajtunk, és rajtatok, Kedves Látogatók, múlik. 

És persze lehet velem vitatkozni is nyugodtan. Erre van a komment mező.

A képekért sorry, ezek csak ilyen béna telefonos fotók. Ha sikerül, szerzek jobbakat.