Ritkán van olyan, hogy tanácstalan vagyok bizonyos termékekkel kapcsolatban. Na nem azért, mert mindent ismerek, hanem inkább azért, mert a hifi ilyen egyszerű dolog számomra: tetszik vagy nem tetszik. Viszont a TT3 meglehetősen rútul kifogott rajtam.

Azt hiszem, az nem túl nagy hízelgés önmagam felé, vagy arcoskodás, ha leírom, hogy az angol Audio Note-ot ismerem a legközelebbről az összes hifi vagy high-end termék közül. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden terméküket hallottam, és azt sem, hogy minden kiépítésben mindennel volt dolgom. De mivel otthon szinte mindenem AN és elég régóta élek együtt jó pár cuccal, valamint az eddigiek közül is sikerült meglehetősen sok benyomást szereznem, továbbá elég rendszeresen kérek, kapok ezt-azt, azért mégiscsak kialakult valamiféle tapasztalatom, már ami a hangzásvilágot illeti.

Na ebbe a nyugodt tóba dobott egy jókora kavicsot a TT3, de kezdem az elején. A TT3-at már nagyon régóta fejlesztik, ami persze ismerve a márkát, korántsem meglepő. A Note jó ideje ilyen. Valamit kitalál, beígér, aztán eltelik két év és nincs sehol. (lásd: Cobra, azóta se hallani róla).

Vagy éppen leveszi a kínálatból, és ugyanilyen hirtelen jelennek meg teljesen új dolgokkal is, amelyeknek semmilyen előszele nincs, hopp, egyszercsak itt van és kész. Lásd Empress, ami egyszer csak megjelent a neten, ami után az első példány rögtön itthon találjon gazdára. Ebből is látszik, hogy nincs semmiféle marketing, Qvortrup teljesen öntörvényűen azt csinálja, ami épp megtetszik neki, vagy amiben hisz. Most éppen a molibdén anódos csöveket, tavaly a kondikat és ellenállásokat, idén meg az új típusú kimenőtrafókat. De van még egy csomó félkész és beígért terv a „Nagy” E doboztól kezdve egy új referencia erősítőig.

Mégis kinek lenne mersze belevágni egy két dobozos cd lejátszóba, aminek a bekerülési költsége önmagában több millió forint, amikor a világ már régen ráfordult a fájlokra, miközben a Note még azzal sem foglalkozik, hogy a Zero szint felett egy aszinkron usb bejáratot tegyen a DAC-jaira? Ahogy én néztem, Qvortrupot soha nem érdekelte különösebben sem az éppen kurrens divat, sem az audio piac önmozgása, a gyártást inkább a megvalósítás felől nézte; soha nem a kereslet, hanem a megvalósítható minőség érdekelte. És ide akkor becsatolnám a fenti mondatot: a cd-t six/force a jelenleg elérhető egyik legjobb, ha nem a legjobb cd játszó.

Most érvelhetnék azzal, hogy lám, a modell működik, de hát nem nagyon tudok, hiszen cégszempotokat tekintve az AN Uk, nem nagyon nőtt, most is ugyananyian dolgoznak, mint kb 10 éve, és most is kb ugyanannyira hektikus a vásárlói kör is, mint tíz éve. Többnyire egyébként hozzám hasonló zenefogyasztók, akik szép lassan lépkednek a szinteken felfelé.

Szóval a TT3-ról én először Andy Whittle-től hallottam az egyik show-n, miszerint a lemezjátszóik között a TT2 deluxe és a TT3 Reference közötti lyukat szeretnék valamivel kitölteni. A TT2-es deluxe verziója ugye kb 1,3 millió egy külső táppal, a half reference meg mondjuk annak a nyolc, kilensszerese a maga 12,7 milliójával. Érthető hát a hiátus a két szint között. Az AN ugye eléggé elkötelezett az analog lejátszás terén, de közben Qvortrup lemezkiadót gründolt, meg költöztek, szóval zajlott az élet és persze fejlesztgették a TT3-ast is szép csendben.

Kb a hírek is erről szóltak, nincs megfelelő minőségű ez-az, gyártani túl drága, szóval tolódott a megjelenés jócskán. Aztán – szokás szerint a semmiből – egyszercsak jöttek ki képek egy deszkamodellről, aztán lett motor is, háromféle, majd került ez is, az is, mármint megfelelő minőségű, és úgy tűnt, hogy valóban lesz TT3.

Kb két éve kijött a prototípus, a különböző kiállításokon demózták is, de az még nem volt a végleges modell. A hazai hifisón is szerepelt, igaz, nem túl méltó környezetben, akkor olyan hirtelen kellett neki partnereket találni, hogy csak egy IQ3 jutott, ami hallhatóan kevés volt oda.

Ez a bemutatótermi példány, amit én hallottam, az elérhető típusokból a középső darab, és erre is rengeteget kellett várni – viszont megérte, ha lelőhetem a poént rögtön az elején. És véglegesnek is tekinthető, legalábbis egy darabig, mert ismerve az AN-t, náluk semmi nem az. Valami fejleszteni valót mindig találnak még.

Már ezer éve készültem meghallgatni, de mindig volt valami, ami miatt tolódott a dolog. Végül, a mostanában szokásos pokolian meleg délelőtt a szabadságom negyedik napján kivergődtem Rákoshegyre, hogy hosszabban ismerkedjünk. Vittem pár lemezt, biztos, ami biztos, de az első percek után rájöttem, hogy teljesen felesleges volt, semmi olyat nem fogok hallani, amire egyrészt számítottam, másrészt, amit eddig hallottam.

A TT3 egyébként a futurisztikus kinézet mellett technikailag is elég futurisztikus, legalábbis az AN mércéjét tekintve, lévén Ők inkább a régi megoldásokat tartják etalonnak és a felhasznált alkatrészekkel és anyagokkal kísérleteznek.

Ahogy néztem, nem nagyon van ilyen lemezjátszó a piacon, sem kinézetben, sem a megoldásait tekintve. Az első példány összerelése olyan másfél, két órát vett igénybe és egészen furcsa megoldásokat alkalmaznak, amiből kívülről szinte semmi nem látszik. A TT3 alapvetően három különböző tépegységgel rendelhető, ez a példány a közepső, és egyáltalán nem olcsó, cirka 3,4 millió forintba kerül.

Mivel a megoldásokról szinte semmit nem tudni, amit igen, az is inkább csak amolyan legyintős félmondatokból, így két dolgot tudok róla biztosan: az egyik, hogy függesztett vázas megoldás, a tányér és a karbak kvázi felűlről lefelé, rugókon csüng, a rezgéscsillapítást a talákozásoknál apró teflon korongok végzik. A tányér a bekapcsolás után azonnal felveszi az utazósebességet, a külső tápja akkora, mint a kisebb végfokok, és majdnem olyan nehéz is.

Amikor odaértem, a rendszer már melegedett és valami korai jazz trió szólt, valaki eszeveszetten fújta a klarinétot. Na, gondoltam, magamban, ilyen az igazi teszt-zene, én szinte semmilyen akusztikus dolgot nem hoztam magammal. Tanakodtam is mi legyen az első lemez, végül az új Tom Yorkot (Anima) tettem fel.

Innentől viszont bajban vagyok a TT3-mal kapcsolatban, mert szinte semmilyen megfogható, vagy konkrét hangzásbeli jellemzőt nem tudok elmondani, leírni. Tapasztalataim szerint minden high-end terméknek van valamilyen karaktere, még az olyan emblematikus készüléleknek is, mint az Ongaku, ami végtelenül lágy és barátságos. Ehhez képest, a TT3-nak szinte semmilyen karaktere nincs, és ilyen értelemben mindenre számítottam, csak erre nem – főként nem egy AN terméktől. Kb arra készültem, hogy a TT2 lesz feltúrbózva minden tekintetben és szépen megyünk fel az AN által ismert skálán: mélyebb betekintés, nagyobb élvezet.

Hallgattam, hallgattam, lement az első két lemez, majd félve megszólaltam: ez végig ilyen lesz? Aha, hangzott a lakonikus válasz, és tényleg: az AN-nek sikerült megcsinálni azt a hangot, ami aztán tényleg teljesen és tökéletesen steril, de nem rossz értelemben, hanem éppen ellenkezőleg.

Mert amúgy meg van minden: húzás, ritmus, melegség is bőven, és annyira egyben van, mint a kétnapos rizsezshús. Először azt hittem, hogy csak az elektronikával csinálja ezt, de bármit tettem fel, mindent hasonlóan tálalt. A figyelmet teljesen elengedi, egyszerűen nem kell semmilyen módon odafigyelni, hogy minek kellene történnie, mert történik, azonnal beránt, ott vagy, nincs mese. Viszont ezen kívül semmit nem csinál. Ha van a zenében hangsúlyos ritmus, akkor van, ha nincs, akkor nincs. Nem akar mindenből tánczenét csinálni és a kevésbé sikerült lemezeken sem kíméli. Kicsit hadakozok itt a szavakkal, mint Don Quijote a szélmalommal.

A végére sikerült egy kicsit megértenem, hogy miért jó ez. Az most kissé mellékes, hogy persze, mint minden „nagy”, vagy komolyabb analog front end, hihetetlenül levegős, és légiesen könnyű, de mégis súlyos, vaskos, inkább a zenei oldalát, vagy amit én annak tartok, domborítanám ki. Szóval megvettem az R.E.M: Automatic for the People című klasszikus lemezét a 25 éves évfordulóra kijött újramasterelt kiadványt, amit azzal hirdetnek, hogy a mesterszalagokról újramasterelték. (Megvan az eredeti is, cd-n és vinilen is – néhanapján kiújul a gyűjtői szenvedélyem).

Mivel ezt a lemezt kb 15 éves korom óta ismerem és szeretem, sok meglepetésre nem számítottam, tudván, hogy az R.E.M lemezek sosem voltak az audiofilek kedvencei, ahhoz kicsit több magas hang és nagyobb térélmény szükségeltetne, illetve egyel kevesebb mondanivaló, hogy zavaró gondolatok nélkül lehessen élvezni a pilinckázást – mint mondjuk a többi, hifista által nagy becsben tartott, de vérszegény kiadványt.

Viszont annak idején Michal Stipe-ék úgy gondolták, hogy azért visznek bele némi művészetet is és egy nagy adag humanitást. Az Everybody Hurts lehetne a bérből és fizetésből élő, magányos hétköznapi ember himnusza, és mellesleg a halálról szól, azon belül az öngyilkosságról és a reményvesztettségről.

Bennem ez a dal a sejtjeimig is elér, és mint minden tökéletesre sikerült dolog, amit emberek alkottak, bármikor felidézhető.

Levezetésnek tettem fel, mert tudtam, hogy mindig az utolsó szám marad meg, és hazafelé ezt akartam dúdolni magamban. Viszont, amikor a Drive első riffje megszólalt, egy időkapszulában találtam magam. Van az az érzés, amikor az ember visszacsúszik egy korábbi életszakaszába. Ott és akkor én újra tinédzser voltam 15 percre. A világ rendje helyreállt, és láttam magam előtt a tv képernyőjét is, ahol a szemcsés am mikró adáson át nézem, ahogy Michale Stipe egy puha kalapban, széttárt karokkal lépked az autók motorháztetején, és azt énekli, hogy bármennyire is egyedül érzed magad, valójában nem vagy egyedül.

Dehogy foglalkoztam innen azzal, hogy milyen lett a master. És hogy stílusosan fejezzem be, vagy zárjam le a posztot: „sometimes everything is good”.

Szóval a TT3 semlegessége mögött van még valami más is, de ez talán túl talányos dolog, ahhoz, hogy jól meg tudjam fogalmazni. Hogy mit tudhat még, ahhoz egy kicsit több időre lett volna szükség és komolyabb társakra. Egy 3-as MC trafó és egy Zero RIAA volt mögé kötve – oké: meg az Ongaku és két 20 milliós doboz, de akkor is.

Az első olyan terméke az AN-nak, ami valódi meglepetést tudott okozni. Hát, ez is új volt az eddigi praxisban.

Itt egy másik beszámoló és némi "belső" képek is.