Lana Del Rey - Norman Fucking Rockwell!

lana-del-rey.jpg Nem tudom, ki mennyire figyeli a nemzetközi angol nyelvű zenei sajtót – én sem követem szorosan – de úgy tűnik, hogy óriásit szólt a Norman Fucking Rockwell! címre keresztelt album.

Őszintén szólva akkor kezdett el feltűnni mindez, amikor egy interjút kertestem Lanával, de csak a youtube kidobott vagy tizet – gyakorlatilag minden valamire való rádióban és műsorban megfordult az énekesnő, és úgy tűnt, hogy nem az albumot promózva. Az már szinte vicces volt, hogy a Pitchfork, az egyik legnagyobb zenei portál a facebook-on külön posztban nyugtatta az olvasóit, hogy oké-oké, mindjárt itt a kritika a lemezről, nyugodjatok meg.

Amire viszont tényleg nem számítottam, hogy a lemez ekkorát fog tarolni. Gyakorlatilag minden valamie való orgánum maximum közelire értékelte, nem is tudom, mikor láttam a Pitchforkon utóljára ilyen magas értékelést és ilyen lelkes kritikát egy "majdnem" poplemezről. (9,4)

A legutóbbi album kapcsán elég hosszan megírtam mit gondolok Lizzy Grant alteregójáról, ez az új anyag azonban annál is jobban sikerült, mint a Lust For Life, és persze több annál is, mint aminek látszik.

Az előző lemeznél azt jósoltam, Lana hamarosan ledobja az alteregóinak álarcait, és ez valamennyire be is jött. Valódi és hiteles őszinteség sugárzik a zenéjéből, ez már nem csak egy szerep. Abban mindenki egészen biztos volt, hogy az új anyagon hangsúlyos lesz a Trump féle Amerika, ami nekünk sajnos, vagy nem sajnos, itt a világ egyik poros szögletében sokat nem fog mondani – ahogy nem is mond.

lana-del-rey-press-shot.jpgA nagy többség Lanában továbbra is a plasztikázott felső ajkú, andalító balladák szerzőjét látja majd, és ami először eszébe jut róla, vagy inkább Tőle, az valamelyik agyonjátszott slágere lesz, amit a legutóbb hallott a plázában sétálva egy jól eső szezonzáró leárazáson történt vásárlási körút után. (Ahol is tökéletesen idomított konzumidiótaként tulajdonképpen hálás, hogy a túltermelés miatti beragadt vackokat megvehette féláron)

Illetve hát van itt egy jó nagy kulturális szakadék is, amit ugye nem csak az nem hidal át, hogy a szövegekben és a zenékben lévő utalásokat innen, a világ másik feléről alig is érteni, hanem az is, hogy ha meg is értjük, semmire nem megyünk vele, mert hát ugye nem ott élünk, és gyakorlatilag semmi közünk hozzá. (Oké, hogy California az az ún. Amerikai Álom megtestesítője, de innen csupán egy idegen egy bolygó, és hát az álomtól is igen messze vagyunk)

Abban is egészen biztos vagyok, hogy a Lana által felidézett alkotások és alkotók közül igen kevés az olyan, akinek munkásságát akár csak említés szintjén ismernék itthon, vagy beépült volna a kultúrába. (Joni Mitchell, Bruce Springsteen, The Beach Boys, Leonard Cohen, Sublime)

Ettől persze még a dalok egzisztenciális mondanivalói nagyon is átélhetőek, főleg azok, amelyek a szerelemről vagy éppen a magányról és a kiégéséről, egyáltalán az emberi kapcsolatokról szólnak, vagy mondjuk a klímkatasztrófára utalnak. Nekem volt egy prekoncepcióm az új lemezzel kapcsolatban, mégpedig az, hogy a megjelent single-k alapján inkább gitárközpontú lemez lesz, lévén az előzőn meg a slágerek és a hiphopos alapú darabok domináltak.

Ehhez képest Lana Jack Antonoffal egy teljesen más irányba indult el, és olyan lemezt írtak, amely komplexitásban és művész minőségben is egészen más ligában játszik, mint a korábbi darabok, pedig azokban is volt csavar és változatosság, messze a szórakoztatáson túl is.

lana-del-rey-norman-fucking-rockwell-alternate.jpgMindez azért érdekes, mert zeneileg a Norman Fucking Rockwell! első hallásra szegényesebbnek tűnik, mint a korábbi albumok. Szinte csak zongora alapú balladák sora, finoman és rétegesen felépített gitárszőnyegek, valamint a háttérben a védjegyszerű művonósok. A hatásosságot és a wall of soundot meg a direkt slágerességet felváltotta egy nagyon is megkomponált és már nem a pop sémáira építő, azokat használó hangzás. A dalok, amellett, hogy Lana most sem spórol a sötét jelzőkkel, egészen máshogy szólnak, mint korábban, az egésznek van egy kevésbé a hatásosságra törekvő finom szárnyalása.

Ha nem tudnánk, hogy ez egy Lana Del Rey lemez, azt hihetnénk, hogy valami kollaboráció egy indie rock zenekarra. Preparált zongora, tompa dobhangzás, minták és torzítók, finom zörejek, de ami a legfontosabb, hogy a szövegek teljes összhangban vannak a zenével. 

Már az első hallgatás után is egyértelmű, hogy Lana szintet lépett, mind a mondanivaló, mind a zeneiség terén. Ezek a dalok már nem csak különböző témákró szólnak, hanem generációs életérzésről, szorongásról és mindezek ürügyén a korszellemről. Bizony, bizony, nem sokan gondolták, hogy a Video Games inkább csak egyszeri poénnak, egynyári slágernek tűnő alkotója idáig is el fog jutni, hogy látleletet adjon arról az Amerikáról, amelynek Ő maga szeretett volna az egyik ikonikus dívája lenni.

lana-01.jpg

Már a lemez címe is értelmezés után kiált, Norman Rockwell egy amerikai festő és illusztrátor volt, aki hosszú ideig készítette a korszakok népújságjának, a Saturday Evening Post-nak a címlapjait, egészen a hetvenes évek végén bekövetkezett haláláig. Az egy időben ezek a képek tökéletesen megjelenítették a Nagy Betűs Amerika hétköznapjait, amelynek lepusztulását, vagy éppen teljes megszűnését, esetleg kevésbé durvábban: radikális változását olyannyira érezni, hogy például ilyen albumokat inspirál.

A címben eltemetett és megidézett, utalt és megélt valóság a tulajdonképpeni téma, amelyet Lana dalokba öntött, és amely arra ragadtatta a fentebb már hivatkozott Pitchfork kritikusát, hogy azt írja, ezzel az anyaggal Lana felemelkedett a jelenleg élő legnagyobb élő dalszerzők közé. Hm.

lana-del-rey-new-album-2020.jpgKissé barokkos túlzásnak tűnik, de nem tisztem megítélni senkit, kritikára kritikával reagálni egyébként sem túl udvarias. Mindenesetre megállapítható, hogy a szokásostól eltérő, hosszabb darabok fölött Lana nagyon jól megírt szövegeiben releváns dolgokat képes mondani nőisességről és sebezhetőségről, az elmúlásról és úgy általában az emberi kapcsolatokról.

Az egész anyagot átlengi a nosztalgia, de ez most nem kitalált műnosztalgia, hanem az elmúló dolgok feletti valóságos melankólia.

A lemeznek van egy erős és hangsúlyos női vonulata, vagyis a női szerepek és a jelenlegi nemi identitás "kérdéseit" is elég sűrűn megidézik a dalok, persze, ahogy azt a zsáner megkívánja, főként sebzett női szívek segítségével. Lana a zenei betétekben is felnőttesedett, nem akar már komoly énekesi babérokra törni, viszont a szövegei mélyültek, gazdagodtak, és persze tele vannak idézetekkel, jelzett, vagy jelöletlen verssorokkal, parafrázisokkal.

lana-del-rey-press-photo.jpgApropó zene. Lana egy ideje igyekszik a saját zenei világát tudatosan építeni, amiben van minden, amit eddig csinált: lassú balladisztikus neo popba simúló vonóskíséret, wall of sound, némi kortárs hiphop kikacsintás és belassuló fűszívós gitárszőnyegek. Na ez most kibővült ezzel az intimebb megszólalással, így a Norman Fucking Rockwell! mégis inkább úgy szól mint egy indie rocklemez, és úgy, mintha Lana tudatosan hagyta volna el a hatásvadász megoldásokat. 

Ezért hát a tíz csillag. Mondják még, hogy a remény és az elesettség megéneklésén túl a valódi emberi érzésekre és a megértésre törekvő gesztusa az, ami még felemeli a lemezt a művészet szintjére. Vagyis, hogy nem elítél, hanem bemutat.

Nyilván ez főként a női szereplőkre igaz. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért írtam meg mindezt, amikor ez bármikor elolvasható a kritikákban. Talán abban a halvány reményben, hogy amikor letöltöd, vagy valamelyik streamer oldalon elindítod a lemezt, hátha több is megmarad, mint a szomorkás balladák, amiket a hetvenes években divatos hangzásban írtak meg. Szép lenne most lezárni egy olyan utalással, hogy a lemezen is hangsúlyos vonulat a remény, de hát én is és Lana is tudja, hogy jó dolog ebben hinni, de valójában már minden elveszett.

Tisztem még megemlíteni, hogy az album vinil kiadásának van egy special edition verziója is, amelyben színes a lemez, és más a borítója. Nekem egyébként ez van meg. 8000 jó magyar forint volt, és rendelésre jött.

Mások így látják:

Index

The Rolling Stones

NME

Pitchfork

Címkék: zene, vélemény