Azt hiszem, ott hagytam abba, hogy az A42-ért lelkesedve a Mutto DAC a háttérbe szorult. Az első bekötéskor a csöves kimenet után sápadtnak tűnt, fénytelennek, meglehetősen visszafogottan zenélt.

A dinamikai megindulásokban túlságosan megfogott volt, zárkózott, amolyan mogorva öregemberként adta elő az előadnivalót, olyannak, akinek nincs már kedve semmihez, de azért megcsinálja. Gyorsan ki is húztam. Majd az A42-vel töltöttem az estéket, ami teljesen bevállt. Jó, azért volt némi hiányérzetem, de ez érthető, egy majd két milliós kombó után egy tizedannyiban kerülő erősítő zenélt, de ettől teljesen függetlenül az A42 egy nagyon jó erősítő, a legjobb, amibe mostanában belefutottam, meg minden, amit ide még el lehet mondani. High-end aprópénzért.

Persze próbáltam szóra bírni a Muto-t is, szép szóval, varjúhállyal, könyörgéssel, és minden mással is. Beszéltem az Alkotóval, mi lehet a gond. Közösen vakartuk a fejünket. Első körben az A42 built in DAC-jával szerettem volna összevetni, mégis mi a különbség. A beépített átalakító azonban derekasan helyt állt, érezhető volt a nyereség, hogy a dobozon belül nem kell kábelekkel vacakolni, egyben van, csodát nem fog tenni, de minden oké. Kb ugyanazokat a jellemzőket mutatta, mint az erősítő. Nyugodt, de sima és kellően energikus a hangja. Nem sávhatárolt, és ha összevetem azzal, hogy kb 30 ezer forint a bekerülési költsége, mint ezt utóbb megtudtam, akkor szintén egy hatalmas best buy-jal van dolgunk. Nem ülteti meg a zenét, és a hangarányok is rendben, kicsit sarkosabb, mint a nagytesó, de bőven túl az élvezhető szinten.

Nem mondom, hogy nem jelentkeztek a nem túl drága DAC-ok jellemzői, és az énekhang sem volt olyan cizellált, mint a csöves kimenettel, de erről már korábban volt szó, és érthető is: akinek igénye van erre, nem túl nagy befektetéssel szerezhet be egy sokkal kielégítőbbet. Például a Muto-t. Na de a Muto meg nem akarta az igazat, én meg kezdtem feladni. Az A42-re nem tudtam bekötni, amint bekerült a rendszerbe, elkezdett gerjedni, de csak a jobb oldal. Ez elég furcsa volt, de betudtam annak, hogy valami nem stimmel, hagytam is. A nagy meleg miatt azonban nem akaródzott a csövekkel még tovább fűteni az egyébként kellemes 27 fokos szobát, így csúszott a teszt. Mert hogy a csöves előfokkal semmi baja sem volt.

De hát szem előtt volt, kissé bosszantott, hogy nem tudok közelebb kerülni egy tapodtad sem a hangjához. Arra gondoltam, mennyit veszíthetek: lehetséges, hogy hasonló kaliberű – árban is kb ugyanaz – elektronikával állok szemben, így megfosztom az olvasóimat attól, hogy egy olyan termékről írjak, amivel a szűkös büdzsén belül is lehet egy igen zenei és így értékes készülékük. Hát, ez ugye elég biztató, viszont a rajtnál már gondok akadtak.

Addig viszont, amíg túljutsz a szenvedésemen, gyorsan leírom, hogy a Muto X egy igen pofás készülék, szintén egyedi, szintén formatervezett, és mondjuk nem úgy néz ki, mint egy oválisra mart alumínium darabból éppen kitüremkedne egy buborék, mint mondjuk a mostanában igen nagy reputációnak örvendő Chord. A doboza szépen kidolgozott, az előlapja matt akrill, egyszóval nagyon kis pofás DAC.

Azt reméltem, hogy ez a Human kombó (A42 a lovaknál, a hajtó pedig a Muto X) képes lesz egy olyan minőségre, ami messze túlszárnyalja az árát, és így elérhető olyanoknak is, akik tényleg szeretnének maguknak egy tisztességes láncot, de nem akarnak ezért vagyonokat kifizetni. Az ígéret megvolt, már csak ki kellett belőle varázsolni. Egy pillanatig átsuhant az agyamon, hogy udvarisan visszaadom, de végül felcsillant a remény.

Kaptam egy gyári kábelt is hozzá, Simul+ névre hallgat, és amíg kötözgettem, arra figyeltem fel, hogy ott veszhet el a lényeg. Sokszor volt már ilyen. A Nagy Nevek ellenében felfutatott valamilyen vezeték egy harisnyába behúzva aztán az éles teszten nem ment át. Véletlenül az egyik ismerősöm otthagyott nálam egy S/PDIF összekötőt, amit egy Kondo Spc-ből varázsoltak. Korábban ezzel is meghallgattam a büdzsé DAC-ot, a Beresfordot, de volt még két kábelem, egy mezei olcsó, meg egy kicsit drágább, szintén ezüst, valami Neotech. Ezekkel kezdtem el játszani, hátha. A gerjedést egyik sem oldotta meg, így letettem róla, hogy az A42-vel fogom meghallgatni. De a hangban viszont előrébb léptem. Az eléggé idétlen nevű Simul+, vagy inkább Simul Pluszt (Olyan mint egy hetvenes években rendezett erotikus film címe) kihúztam, majd Elő az ágyúval! felkiáltással, bedugtam a Kondo-t. A csöves előfoknak nem volt semmi gondja, teljes csend volt a hangszórókban, így nagy merészen  megnyomtam a play gombot.

Némi előjátékként annyit érdemes tudni, hogy a Muto X a jelenlegi külső DAC kínálat csúcsa, itt a tápellátás már nem hálózatról történik, hanem akkumulátorokról, a csatolást pedig teljesen szimmetrikus, aprócska trafókkal oldották meg. A chip ami az átalakítást végzi, a japán AK4396 típusa. A Human Audio egyébként a lítium akkus irányvonalat tartja követendőnek, a phonojuk konkrétan elemről megy. De a nagy elő- és végfok is mind akkus táppal működnek. A belső felépítésről sokat nem tudok, akit érdekel forduljon Péterhez, az Alkotóhoz bátran. A zöld megoldás – ha nem számítjuk a lítium bányászatát és az elhasznált aksikat – környezetbarát, lévén nem terheli a hálózatot, magyarul csökken a villanyszámlád, ha ilyet használsz.

Nekem ilyen értelemben nincsenek kifogásaim, de még nem nagyon volt dolgom akkus dologgal, akivel igen, az nem szerepelt túl jól. Ettől függetlenül a japánok – például a Kimura szárnyai alól kinőtt  Sparkler Audio és társai –  szintén akkus tápot használnak sok DAC-ban. 

A kábel cserével egyből feléledt a Muto X. Jó, azért töltöttem is rajta. Mintha egy másik készüléket hallgattam volna. Ne ez így már mindjárt más, és végre eljött a pillanat, amiért lelkesedni lehet. Ahogy a DAC magához tért, a hangnak végre lett fénye, a dinamika teljesen helyreállt, noha a csöves kimenet azért jobban odapörköl, keményebben belengeti a membránt a lábdob, és nagyobbat csörren a cintányér. A hibákból szinte minden eltűnt, és a feszesség is enyhült, két szintet ugrottunk a minőségi létrán. A hangzás szépen kisimult, és a zene fellélegzet. Gondoltam, kicsit megkínzom.

Péter, a Human Audio egyszemélyes műszaki agya és tervezője, nagy barokk zene rajongó, főként azzal is tesztel, ez rólam nem mondható el, nem nagyon vagyok oda a régi zenéért, nincs is sok lemezem, ami erről a mozgalomról szólna. Viszont van sok ecm New Series-em, amiket nagyon kedvelek. Vagyis klasszikus zene kortárs megközelítésben. Nálam többnyire itt válik el a háj a májtól, ki ki helyettesítse be, mit lehet még ideírni.

Az A42-ről való váltást egy kicsit szokni kellett, rám tört egy csomó részlet  meg apró finomság, viszont a Schubert lemez közben (Carolin Widmann, Alexander Lonquich, ecm 2223) azon vettem észre magam, hogy képes vagyok elmerülni a C-DUR Fantázia tétel második részében, ahol megiramodik a két zenész és klasszikus zenéhez képest szokatlan vehemenciával vetik bele magukat a zenébe – már amennyire a kotta engedi. Schubert valószínűleg sokkal cizelláltabban adta volna elő, de ez most mellékes, már nem él, tehát nem tud beleszólni az örökérvényű darabjainak megszólaltatásába.

Az előadás mód végig feszes, de mégis elengedett, mert a zongora hangzás bizonyos pontokon teljesen ellágyul, szinte feloldódik a hangokban, egyszerre finom, de pontos, tűéles.

Az utolsó billentéseken ott a befejezés utáni csend riadalma, az elhallgatás melankóliája. Schubertben pont ez a visszafogottság a legjobb, a sötét és a világos tónusok, ahogy egymásra rakódnak, úgy nyílik ki a zene. Valahogy az átélés mögött is inkább a partitúrát látni, nagyon kötötten, de azon belül indulattal teli előadásmód ez. Illetve bizonyos részeken inkább az intellektualizálás kerül előtérbe, a “gondolatok”, aztán bevadul az egész és megkínozzák a húrokat a zongora kalapácsai. Amúgy megnéztem a borítón, Widmann egy törékeny nő, mégis ő viszi el a hátán az előadást, a hegedű hol fájdalmas, hol rezignált, de sohasem steril.

Schubert darabjain mély nyomott hagyott a mániás depressziója, ahogy az is, hogy mélyen rajongott Beethoven-ért és sokat átvett – a romantikához igazítva – az idősebb kortársa zongora darabjainak tónusából. Mindezt Lonquich precízen, de erőteljesen tolmácsolja. Ugye ez egy duo lemez, ahol ha a két zenész nem mozdul együtt, az egész előadás szétesik. Ha viszont a rendszer nem tudja visszaadni az “együtt mozgást”, akkor a megszólalás esik szét, pontosabban nem is fogod hallani, hogy bármiféle összhang lenne, csak kusza hangokat, amiből nem áll össze egésszé a zene.

A Muto X képes volt lekövetni a zenei mikro-történéseket, ami önmagában is szép teljesítmény, és bár hallottam már finomabb és törékenyebb, sőt, szárnyalóbb hegedűhangot is, ez sem kétszázezres hangzás, annál azért lényegesen cizelláltabb. Először azt hittem, hogy egy intellektuális versenyzővel van dolgom, de minél többet hallgattam, annál inkább fedeztem fel, hogy megvan benne a csöves kimenet melege, és az, hogy a hangszeres játék személyekhez köthető. A zene folyékonysága sem jelentett kihívást a Muto X-nek, levegős, szellős, kellően teres a megszólalása.

Nagy kérdés a torzítási hányados. A Muto X valahol ott van, ahol a nagyok kezdenek, a jó csövesek transzparenciáját viszont nem éri el. Azok a fránya felharmonikusok. Jók a csöndjei, de a hangképén van egy jótékony homály, ami sok mindent eltakar. Például a felvélek hibáit, vagy az igazán jó előadások lebegő szárnyalását. Érzékelteti, de az AN Zero például tovább tud nyújtózni ezen a skálán. Igaz, kétszer annyiba is kerül. A csöves kimenettől sincs túl távol, sőt, bár azért ott van még némi hangulati többlet.

A konzekvenciát nehéz levonni. Nekem legalábbis. Az biztos, hogy a Muto X egy kétségkívül zenei és zseniális kis DAC, ami méltó partnere lenne az A42-es erősítőnek, ha megszólalt volna vele. Viszont nálam kissé talán túl lágy, aminek persze lehet az oka a kábel is. Az lehetséges, hogy nem mindenben illik az én rendszerembe. Vagy az illesztése nincs rendben. Azt kell mondjam, hogy a Simul+ sem lehet rossz kábel, de nálam nem vált be, a litze szerkezetű kábeleket jobban szereti az M1 meg a csöves bemenet, a Kondoval fényévekkel jobb hangot produkált. Mindamellett, hogy a Simul+ nem olcsó, és elvileg készülék szinvonalú kábel, tehát marad az egyedi próba, mindenkinek magának kell, ízléséhez és a rendszeréhez passzoló összeállítást megtalálni.

Az A42 parádés bemutatója után kb erre számítottam. Ugyanúgy mindenkinek ajánlom a Muto X  meghallgatását, mert bár az én rendszerem adott, de a Muto X-nek sok olyan tulajdonsága van, amiért nagyon szimpatikus, és amiért lehet szeretni. Az  ára több, mint rendben van, ennyiért szintén adható egy plecsni, meg is tenném, ha ez érdekelne. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy a fősodortól távolabbra végre van valami, ami elérhető, dizájnos, teljes értékű készülék, amelyet a zene szeretete inspirált. Nagy előre lépés ez, főként egy olyan területen, ahol a piac ezernyi versenyzőt futtat, de a nagy részük a nyomába sem ér.