Egy európainak nyilvánvalóan izgalmas hely Japán, ami teljesen elétrő kultúrával, emberi magatartással és tájakkal nyűgözheti le az egyszeri turistát. Na de mi van akkor, ha a turista történetesen zenerajongó plusz audiofil? Nagyon úgy tűnik, hogy számára a legjobb hely Japán.

Ezt nem én állítom, hanem a residentadvisor lassan egy éves posztjában olvastam. Először ezt az írást találtam, aztán már tudatosan keresve egyértelművé vált, hogy a cikk írójának abszolút igaza van. Kicsit elmerülve a témában, azt látom, hogy lassan ezt is, mint minden helyi sajtosságot, felzabál a globalizáció és a városiasodás egyik legszomorúbb jelensége: az ingatlan piaci machinációk. Úgy hogy, akinek van elég pénze és ideje, mindenképpen látogasson el a posztokban található helyekre addig, amíg nem zárnak be.

Nagyon többet nem tudok elmondani, mint amit a cikkekben olvastam, amelyek egy-egy témát járnak körül, és a monstre posztok láthatóan küzdenek azzal, hogy legalább a lényeget közöljék. Ebben a posztban több dolog is keveredik, egyrészt az audiofil emberek által üzemeltetett helyek, másrészt a legendás japán jazz café-k és ezek hibridjei.

Az egész – mellőzve most a japán emberek legendás precizitását és a sintoista vallási kultúrából eredeztethető mentalitást – onnan indult, hogy a második világháború utáni gazdasági pangásban a külföldi, jellemzően amerikai import zenét, amelynek többsége jazz volt, a lakosság nagy része a kávézókban, bárokban tudta meghallgatni jó minőségben. Ekkor indultak a később gombamód szaporodó kávézók, ahol a tulajdonosok idővel nagyon komoly gyűjteményeket halmoztak fel, köszönhetően a jazz és a japán nyomású lemezek rendkívüli népszerűségének.

A hagyományt mélyen tisztelő, zeneszerető réteg – sehol a világon nincs akkora old hifire alapuló audiofil közösség, mint Japánban –, az idő előrehaladtával továbbra is látogatta ezeket a café-kat, vagy kissa-kat, mindannak dacára, hogy a nyolcvanas évekre Japán szórakoztató elektronikai nagyhatalommá vált – és bárki megtehette, hogy az otthonában hallgat zenét.

A kávézókra japánban külön szó van, a jazz kissa a jazz kávézót jelöli, a meikyoku kissa pedig a klasszikus zenét preferáló kávézókat. A jazz és klasszikus zene rajongó tulajok együtt öregedtek a kávézójukkal, és nagy részük még mindig működik, ami kétségkívül felér egy csodával. De az utóbbi időben számuk rohamosan csökken. Ma jelenleg kb 150 ilyen kávézó található Tokioban, ami azért nem kis szám.

Elképesztő helyek vannak Tokio mélyén. A kávézók egy része whiskyre és egyéb italokra van specializálva, nagyon komoly rendszerekkel, és hatalmas zenegyűjteménnyel. Látható, hogy egy ilyen helyet csak olyan elhivatott ember működtet, aki nem a bevételéből vásárolta a lejátszó berendezéseket, és minden bizonnyal a minőség mint olyan egyértelműen az előtérben van.

A residentadvisor részletes és pontos beszámolójából számomra szinte hihetetlen kép rajzolódik ki az éjszakai Tokioról, ahol talán lefeküdni sem érdemes egy magamfajta audió és zene bolondnak.

A SHeLTeR klubban például, amit 1989 óta üzemelteti Yoshio Nojima, az elmúlt 27 évben tökéletesítették az akusztikát, hogy a hatalmas JBL monitorok és a hozzá tartozó erősítők tökéletesen szólaljanak meg, és a világ egyik legjobb keverőjének potijait tekergethessék az odalátogató DJ-k.

Ez nem csak azért is lenyűgöző, mert ilyen embert, aki ennyire komolyan gondolja a szórakoztatást, szabadna csak odaengedni egy akármilyen klub üzemeltetői közé, hanem azért is, mert tökéletesen mutatja, hogy a kultúra mennyivel fontosabb Japánban, mint mondjuk itthon, ahol én például nem emlékszem a városban egyetlen olyan helyre sem, ami önmagában túlélt volna 27 évet – miközben ahelyett, hogy lepukkanna és szétesne, még fejlődik is.

A SHeLTeR DJ-i, például Chee Shimizu, a zenéiket is úgy válogatják össze, hogy mielőtt bármit megvennének, először meghallgatják a klubban, hogy a lemez egyáltalán milyen, és hogy jól szól-e(!!!) A SHeLTeR-ben egyáltalán nem követelmény, hogy táncolható zene szóljon, az estek nagy részében a DJ nem a közönséget szórakoztatja, jól-rosszul, hanem olyan zenét játszik, vagy inkább mutat meg, amit sehol másutt nem hallhatsz.

Az itteni szelektorok nem is nagyon akarnak másutt játszani, nekik ez a klub méret tökéletesen megfelel. A kávézók Tokio különböző helyein üzemelnek, vannak, amelyek a legforgalmasabb központokban, a hatalmas felhőkarcolók tövében, mint valami múltból itt maradt zárványok. A többségüket úgy kell keresni, és nagy részük alig pár tucat embert képes befogadni. Van olyan kávézó, ami 1956-ban nyitott meg és azóta folyamatosan üzemel.

A kávézókban hallható zenei paletta elképesztően széles. Léteznek kávézók, amelyek egyetlen zenész munkásságát játszák folyamatosan. Ezek közül az egyik Maki Asakawa, aki a füstös jazz sajátos stílusát alakította ki, Ura Mado, azaz “hátsó ablak” néven. De létezik egy klub, ami csak drone-t, és elektronikát játszik. A kint élő nyugatiak szerint Japánban két nagyon mély kultúra összetalálkozásából alakultak ki a kissa-k. Az egyik a teát és kávét kínáló bárok, kávézók, a másik az audiofil hobbisták, akik idővel átvették az eredeti tulajoktól ezeket a többnyire már egészen kicsi, néhány fős helyeket.

A kávézókról többen is azt nyilatkozták, hogy egyfajta helyettesítőként szolgálnak, mivel az emberek otthonaikban nem tehetik meg, hogy ilyen minőségben és ennyiféle zenét hallgassanak. A jelenséget Ray Oldenburg amerikai szociológus írta le, aki azt mondta, hogy a modern társadalmakban mindenkinek szüksége van egy ún. “harmadik helyre”, ahol kipihenheti a munka fáradalmait, és ez nem az otthona.

Nálunk ezt a szerepet feltehetően a kocsma tölti be, ennek kulturális tartalmáról regények és novellák szólnak - nem kell mást említenek, mint Bohumil Hrabal-t, akinek a fél életműve a kocsmázásról szól. (Ha már itt tartunk, Murakami Haruki a híres író is egy ilyen jazz cafe-ban dolgozott, mielőtt befutott volna a regényeivel, sőt nyitott egy sajátot is).

A modern ember életében a munkába járás az egyetlen napi rutin, amit a nyomasztó stressz kísér, főként a zsúfolt nagyvárosokban. A “harmadik hely” szerepe egyértelműen rekreációs: ahol az ember közösségben lehet, relaxálhat, mindezt egy kényelmes és békés helyen teheti meg. Jelen pillanatban erre az egyik adekvát kelet európai válasz a lerészegedés, míg Japánban ennek egy lényegesen kulturáltabb módját is megtalálhatjuk. (Közép Európa az a hely, ahol nem érdemes kijózanodni - írta Bohumil Hrabal) 

Ahogy ezt a SHeLTeR tulajdonosa tökéletesen megállapította: “A fíling, amit létre akartam hozni a klubban, az a totális szabadság mind a dj-knek, mind az idelátogató embereknek, hogy beszélgessenek, zenét hallgassanak és kiszakadjanak a mindennapokból. Egy olyan helyet akartam, ahol az emberek megszabadulhatnak a stressztől egy nehéz nap után és elengedhetik magukat, ahol relaxálhatnak. Mindez hétköznapi, de annál fontosabb dolog az életünkben.“

A végére csak azt tudom írni, hogy engem lenyűgözött az elhivatottsága, és a hozzáállása ezeknek az embereknek a hobbijukhoz. Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy nem egy szerencsésebb helyre születtem, ahol mindez adottság, és nem kell érte küzdeni. Azt természetesen elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen helyek, akár csak nyomokban is felfedezhetőek legyenek itthon. Sajnos, teszem hozzá, és ezt mindenki értse kúrzívval.

via: residentadvisor

tokyojazzjoints

dustandgroove

thevinylfactory