Old and new - Két dub lemez

sly_robbie_by.jpgNem tudom, ki hogy van vele, de én kifejezetten örülök, hogy a dubstep újra divatba hozta a reggae-t és a dub-ot.

Mint tudjuk, az újkori műfajok mindig valaminek a felmelegítései, és egy ideje már nincs új a nap alatt. Ahogy a történelem és a divat, úgy a kultúra is reciklál, minden újnak titulált dolog már létrejött korábban, és az előzőhöz nyúlik vissza, onnan táplálkozik, az új kor igényihez fazonigazítva lesz valóban új.

A dubstep-et is eltemették már pár éve a zenei újságírók, akik a trendeknek szokás szerint nevet irányt és adnak. Aztán a halott járni kezdett és az utóbbi két évben újra virágzik, új kiadók alakulnak, új tehetségek jelennek meg, új közönséget vonz – természetesen, ahogy az lenni szokott, a mainstream irányzatról levállva, a saját közegében.

Valami ilyesmi történik a reggae-ben is, ami persze a hetvenes éveket leszámítva, mindig is rétegműfaj volt. Most nem mennék bele a műfaj történetébe, ezzel könyvek, cikkek és dokumentum filmek foglalkoznak, mindenki megtalálja magának a kielégítő forrást, akár a rasta vallásra, akár a roots-reggae-re kíváncsi.

Én leginkább két olyan lemezt szeretnék most ajánlani, ami kissé eltér a fősodortól és szerintem kiemelkedő. Az egyik lemezt ún. Nagy Öregeknek számító, a stílus kulcsfigurái írták, a másikat éppen ellenkezőleg: két fiatal francia huszonéves.

Sokszor esek abba a hibába, vagy gondolom azt, hogy ami nekem alap, az másoknak is, így most kihagyom a ziccert, de Sly&Robbie, azaz Sly Dunbar és Robbie Shakespeare duóját rajtam kívül is sokan ismerhetik. Ha máshonnan nem, a popsztároknak írt vagy producerelt zenéit hallásról biztosan, rongyosra játszotta őket a rádió.

Sly & Robbie kulcsfigurái voltak a hetvenes évek óta a reggae megújításának, és a dub elterjedésének. Ugyanakkor session zenészként és producerduóként olyan ismert sztár zenekaroknak is írtak zenét, mint a Simple Red, a Rolling Stones, vagy éppen szegény megkattant Sinead O’ Connor. Ők tipikusan azok közé a zenészek közé tartoznak, akik nem szívbajosak, aki felkérik őket, azokkal együtt dolgoznak, emellett pedig a saját közegükben egyértelműen kult státuszú előadók.

Nem fiatal már egyikük sem, de még mindig aktívak, és az új munkáikon is kreatívak, újítóak. A legutolsó lemezüket zaj és jazz zenészekkel vették fel, ami ugyan nyomokban tartalmaz dubot, vagy dubos elemeket, de inkább kortárs improvizáció, mint egy XXI. századi dublemez. Vagy talán éppen ilyen lenne egy XXI. századi dublemez? Ki tudja.

A Nordub tulajdonképpen öt zenész koopropdukciója, ahol mindenki egyenrangú, de a súlya mégis Sly & Robbie-nak van, holott az egész projektet Nils Petter Molvaer, a norvég trombitás hozta össze. Egy egyszerinek tűnő, franciaországi koncertből, ahol először játszottak együtt, végül is önálló projekt lett, ennek a neve a Nordub, a borítón pedig mindegyik zenész külön van feltűntetve.

Az alkalmi triót Eivind Aarset gitáron és elektronikán – ide főként torzító és egyéb pedálokat kell érteni –, Vladislav Delay pedig mindenféle egyéb elektronikán egészíti ki. A Nordub-t nagyon ehéz megfogni, beskatulyázni, még én is gondolkodom, hogy pontosan mit is hallani rajta. Az alaplüktetés dubos, amire a többiek improvizálnak – ez idáig oké. A tételek nem tűnnek megírtnak, pedig valószínűleg azok, ez is rendben van, és semmi új sincs benne, az ecm-nél minden hónapban kijön három ilyen anyag.

Filmszerű a hangulata és belső utazásra hív, ezt is közhely, ma már majd mindenki erre törekszik. És azzal sem jutok közelebb, ha azt írom, hogy mindez egyszerre. Viszont van egy csomó aprónak tűnő, valójában fontos újítás.

Egyrészt az egész lemez teljesen úgy van keverve, hogy tökéletesen elektronikusnak tűnjön, pedig végig emberek által megszólaltatott akusztikus, vagy elektronikus hangszerek szólnak rajta. Valahogy mégis teljesen természetes az egész, és nem akadok fenn azon, hogy mennyi effektet használnak, mert a hangkép annyira színes, annyira gazdag, hogy tulajdonképpen nem érdekel, hogy csinálták, csak az, hogy jó. Nyilván ennek a kiérleltségnek az az oka, hogy a lemez felvétele előtt egy éven át együtt turnéztak, és csak utána született meg a Nordub, de szerintem fontos, mert ebben viszont tényleg kortárs.

molvaer-02.jpgA másik, hogy teljesen side projektnek tűnő dolog, de simán a főhelyen van, mert hiába hallottuk már sokszor Molvaer fojtott trombitájából előkúszni ezeket a fájdalmas szólamokat, az egész mögő bekúszik a dub hol gonosz, hol csak szívritmus-szerű lüktetése, na meg a széteffektezett géppark némileg ipari zaja. Hogyan lesz ebből mégis egy folyamatosan változó, végül is szép és okos hangfolyam? Fogalmam sincs. Hát ezért lesz végül is jó ez a lemez. Előre szólok, hogy a megfejtéséhez idő kell, akkor viszont a hatás elég revelatív.

A másik lemez talán a szöges ellentéte az előbbinek, hiszen két nagyvárosi fehér fiatal készítette és bár ezen a lemezen is sok az akusztikus hangszer, de az egész mégis sinkább tűnik egy normál dub lemeznek, ami használ néhány riddim foszlányt, persze szigorúan újrahasznosítva, azaz mintaként, mintsem különböző zenei műfajok házasságának.

A Babe Roots igen rövid, inkább tűnik egy hosszabb EP-nek a maga nagyjából harminc percével, mint albumnak, de ettől még nem lesz kevésbé jó. A hullámzó intró után egyből beránt a lemez, a lassú dub alapok lüktetnek, amelyeken nagyon jól eltalált, kellemes díszítések a hangszeres szólók, ezért itt még nem járunk olyan mélyen benne az imporvizációban, mint Molvaerék esetében.

A lemez egyik nagy erénye, hogy végig képes megtartani a figyelmet, pedig szinte minden közhelyes dub és reggae formulát felmond. Innen sem hiányozhat az "Oh Jah" és a "peace, love and unity" töltelék szöveg, ahogy ezt már megszokhattuk, de egyáltalán nem zavaró, sőt, olykor kifehezetten hiteles környezetben hangzanak el. A másik, ami egy kissé felrázza a dub szokásos monotoniájából, hogy majd minden trackben akad egy-egy közreműködő, főként énekesek. Az öreg rasta-tól a fiatal aranytorkú énekesig van itt minden.

babe_roots.jpgBabe Roots kellően underground, vagyis alig ismerik, ettől függetlenül szerintem olyan jól eltált elegyet alkot, amit a stílus után nem túlzottan érdeklődők is könnyen befogadhatnak. Akik pedig kicsit mélyebben benne vannek ebben a világban, azoknak is nyújt némi zenei örömet. Ahogy a Sly&Robbie lemeznél itt is az érzékenységen és a zenék hatásána van a hangsúly. A Babe Roots lemez az első track után azonnal beránt, és képtelenség nem bólogatni a lassan hömpölygő ütemeken. Heavy recommended. 

A végén kötelességem megjegyezni, hogy mindkét lemezből elérhető a vinyl formátum, a Babe Roots pedig igen-igen barátságosan van árazva.

Címkék: zene, vélemény, lemezek