Utazás és profán áhitat - két lemez

 
kahane.jpgGabriel Kahane az újgenerációs singer songwriterek egyike. Ami nem is lenne olyan érdekes, hiszen Kahane semmi különlegeset nem tud, egyetlen zongorán - egy Yamaha grand pianón - adja elő történeteit, amelyeket egy monstre, harminc napos utazás során idegenektől hallott, majd megzenésített.

A hangja is átlagos, a dalok sem túl bonyolultak, de valahogy az egész koncepció, a teljesen csupasz, alig pár hangot variáló mindössze negyven perces lemez mégis mélyen megérint. Talán azért, mert Kahane pont azt a történetmesélős fílinget viszi, amit én annyira kedvelek.

A sztori amúgy egyszerű: Kahane az amerikai választás másnapján úgy döntött, hogy egy hátizsákkal, mobiltelefon nélkül vonatra száll és körbe utazza az Államokat. Az egyhónapos úton aztán idegenek által hallott történeteket az utazás során kvázi "elveszített" naplóként zenei formába öntötte, ebből lett a lemez, a Book of Travelers.

A minimalizmus itt tudatos: Kahane profi zenész, pontosabban klasszikus- és kortárszenei zeneszerző, generációjának egyik legsikeresebbje, édesapja a New York-i filharmonikusok zongoristája és karmestere. A zeneszerzés mellett van ez az indie projektje, ahol hol gitáron, hol mint most, zongorán kíséri magát.

A kritikákban a megértést és az empátiát emelték ki, ahogy Kahane ezeket a személyes sztorikat feldolgozta. Szerintem manapság egyre ritkább az olyan lemez, mint ez, ahol az emberség és a mostanában nem sokra tartott hétköznapi értékeket ilyen tisztán és őszintén hallanánk.

Olyan ez a lemez, mint egy szélvédett csendes zug, ahol az ember elmélyülhet magában és elfelejtheti, hogy amúgy a kinti őrült világban átharapják egymás torkát a különféle ideológiák által felheccelt emberek.

gabriel-kahane.jpgAmúgy szövegek szintjén Kahane folyamatosan utal a jelenre, de ezt nem elítélően, hanem egyfajta rezignált békével teszi, ami engem, mint hallgatót egyrészt megnyugtat, másrészt arra biztat, hogy egyszer minden őrültségnek vége szakad és kegyelmet kapunk, visszaáll a - lelki - béke.

A lemez egyébként egy nagyobb művészi kolázs része, ahol a videók, a szöveg és a zene összefügg, szorosan illeszkedik egy nagyobb egységbe. Olyannyira, hogy az egész útról szóló tervet Kahane meg is írta a New York Times-ba, és itt a digitális világ mindent behálózó illúzióját állítja szembe az utazás valóságosságával. 

Julia Lezsnyeváról már írtam pár éve, már akkor is jól csengett a neve, azóta világsztárrá vált az orosz szoprán, és folyamatosan turnézik. Nem rég jelent meg új lemeze, ahol Vivaldit énekel a maga rendkívül erőteljes és dinamikus hangján, karöltve az argentin kontratenorral Franco Fagioli-val.

Egészen elképesztő, hogy mekkora hang jön ki ebből az aprócska nőből, és az a hajlékonyság, ahogy Fagioli kezeli a hangját. Vivaldiról ugye azt tartják, hogy az egyházi zenéje a legmaradandóbb, ezen a lemezen éppen ezt hallhatjuk. A Gloria egyébként elég jól szól, bár én nem vagyok egy nagy Decca fan, szerintem nagyon élettelen és ridegen technikai hangzást képesek kikeverni, ez a lemez azonban kifejezetten jól sikerült.

lezhneva1_emil-matveev.jpgAz album viszi tovább Lezsnyeva anyagainak a jellemzőit: dinamizmus, óriási torok és lehengerlő előadás. Olyan az egész, mintha a zenekart teljesen elragadta volna a hév, és a karmester is kissé megőrült volna, vagy mintha folyamatosan fortissimoban játszanának. Fagioli úgy bánik a hangjával, mint egy hangszerrel a szólistája, nem kíméli és mégis elképesztően gazdag, színes, élő, és igen, játékos is. 

Nem győzöm lecsavarni a hangerőt, illetve egy-egy meghallgatás után teljesen felélénkül az ember, annyi adrenalin áramlik az előadásból. És bár ez egy vallásos egyházi zene, mégis profánul a tökéletesre törekszik, ha van valami, akkor az áhitat áll tőle a legmesszebb. Már-már pogány módon tartalmaz életörömet. 

Manapság ritkán veszek klasszikus lemezt, annyi a "Sztár" és a végletekig csiszolt unalmas előadás, hogy felüdülés a régieket hallgatni, de ez a lemez és rajta Lezsnyeva valahogy mégis kilóg közülük. Nem tudom, miért, talán a technikán túli, alig titkolt és mélyen átélt öröm az, ami megkülönbözteti őt a többiektől. Mintha Lezsnyeva is erről beszélne a fenti rövid videóban. Vagy csak nekem tűnik úgy?

A Kahane lemezből van vinyl is. 

Címkék: zene, vélemény