Lehet, hogy unalmas már, vagy úgy tűnik, hogy nagyon nyomom ezt a Sparkler dolgot, de hát ha egyszer megint landolt nálam egy olyan erősítő, ami kuriózum, akkor nincs mit tenni, meg kell írni.

A 29. példánynál ugyanis befejezte földi pályafutását a Sparkling kis öt wattos erősítője és hát az utolsó darab Nálam landolt. Legyek rá büszke, mondta a forgalmazó. Nekem tulajdonképpen egy nyári erősítő kellett, ami nem fűti fel az amúgy teljesen kellemes 27 fokos lakást, mint a csövesek, és lehet rajta zenét is hallgatni. Erre korábban egy kínai SMSL t-ampot használtam, a tippet innen kaptam a blogról, vagyis egy kommentből, de az pár éve kipurcant. Pedig elég jó volt, és annak idején valami 30 fontért vettem az ebayről.

Teljesen jogosan adta fel szegény, a maga tízen ezer forintjával kb ennyi időre volt predesztinálva, javítani nem érdemes, viszont már nem kapható, ami elég szomorú, mert a Tripath 2022-es chipje szól a t-ampok közül a legjobban.

A Sparkling egyébként egy hónap alatt megjött – vámmal együtt nagyjából öt hét volt az egész mizéria. A fináncok megkarcolták a sávváltó gombját, de mindegy, úton van a csere tekerőgomb, abba a csomagba talán nem néznek bele.

Először a sorozatszámon lepődtem meg, vagyis azon, hogy majdnem harmincat eladtak ebből az erősítőből, annak ellenére, hogy a tranzisztoros világban életképtelen, hiszen ott a wattokat vastagon mérik, így az egy darab szilíciumdarabra épülő, szerény kis kocka a maga 3 wattjával ki sem látszik a sok erőmű közül.

Maga a brand sem létezik olyan régóta, hogy ennyi elmenjen és éppen ebből az erősítőből. Ezek szerint, gondoltam, azért kint van ennek keletje és a japánok egészen jól megértették, hogy a normál hifihez képest ezek a cuccok fényévekre vannak hangminőségben.

Tsukahara san előre közölte, hogy kis szobákban érdemes vele próbálkozni. Nem akartam vitatkozni, hogy a nappalim 30 négyzetméter, az talán annyira nem kicsi, meg azt sem, hogy milyen hangfalra fogom rákötni. Minek? Nem vitatkozni akarok, hanem zenét hallgatni.

Azért is esett a választásom erre az erősítőre, mert a kinézetében van valami, ami a régi, kalapácslakkos treasure széria dizájnját hozza vissza. Szürke kis kocka, aminek a felső felében egy plexilap mögött merített papíron vannak a feliratok. Az erősítőcske amúgy négy bemenetet fogad, meglepően zajtalan, összesen 5 wattot tud, de akkor már nagyon erőlködik. Kényelmesen 3 wattot ad le, ami egy nagy érzékenységű doboznak bőségesen elegendő. Sima, lágy, és eléggé szerethető hangja van, noha egy hangyányival távolságtartóbb, mint a nagy testvére.

Amikor kicsomagoltam, rögtön tudtam, hogy kb erre vágytam. Az életben még szebb is, mint a képeken. Valahogy az egész kidolgozása emberközeli, semmi hűha, meg apám, csak simán jól néz ki. A bekapcsolás után belül egy led világítja meg a plexilapot, és viccesen látszik a kábelek árnyéka is, amitől kissé esendő lesz a dizájn, de hát éppen ezt szeretjük benne. Mivel fogad banánaljzatot, tudtam használni a saját, kettős kábelezésre felkészített kábeleimet is. A beüzemelés nagyjából másfél perc volt, a hallgatása annál több.

Először kicsit szikár volt, aztán kicseréltem az IC-t egy AN ISIS-re, rögtön közelebb lopóztak a zenészek, kicsit babráltam még a hálózatival is, a tömör egyeres nem tetszett annyira neki, majd hagytam egy napot ülepedni az élményt.

A t-ampnál ezerszer jobb, ezt nyugodtan leírhatom. Szeretem a megindulásait, van benne dög is, ha kell, persze csak mértékkel, de van. Nem rúgja rád az ajtót, de azért határozottan kopogtat. Nem annyira érzelmes fajta, és a csendjeiben is több feszültség, mint a sajátomban, viszont a hangszerhangok életteliek, és a vokálon nincs torzítás. Ez is, mint a nagytesó, tök egyben van, bevon a történésbe, ha kell.

Azóta ez szól egyébként és legszívesebben klasszikusokat meg az új bmc nyomatokat hallgatom rajta. Az összetettebb és nehezebb zenéket is simán hozza, igaz, néha kell némi türelem, mondjuk egy-két track, de aztán már rá lehet hangolódni. A Szandai-Lévy-Lukács: Bartók Impression (bmc cd 254) lemezen például, ami abszolút az agynak szól, középkorú zenészek szedik szét, majd rakják újra össze az improvizációból születő darabokat, simán lehet követni a ritmust, pedig azért ott aztán van minden, amit el lehet képzelni.

Ez egyébként egy tökéletesen intellektuális zene, érzelmek csak nagyon visszafogottan szerepelnek rajta, de azért vannak. A Sparkling ezen a bonyolult és egyfolytában áramló zenei szöveten is el tud igazítani, a zenei történés nem mozaikszerű, hanem plasztikus, élő, noha azért a hangszeresek kissé már összeforrnak a hangszerükkel. Találó megjegyzés és a hifi kontra high-end közötti különbözőséget mutatja, míg a hifinek basszusa van, addig az audiofil cuccokon már egy nagybőgőt hallunk, a high-enden meg egy embert, aki nagybőgőn játszik. A Sparkling valahol félúton van az utolsó kettő között: már leválik a hangszeres a hangszeréről, de a sűrűbb zenéken újra összeölelkeznek.

Ami viszont meglepett, hogy mennyire semleges. Ezt szokták egyébként a high-end egyik nagy mércéjének tartani (sztatikus és magneosztatikus, továbbá egyutas hívők sorvezetője). Én nem vagyok oda az ennyire áttetsző hangért, valamint speciális japán dolognak is tartják, szerintem ez sem igaz feltétlenül mindegyikre, de a Sparkling az. Mint egy higgadt angol lord. Nem kapja fel a vizet. Ez olykor előny, olykor hátrány. Azokon a zenéken, ahol nincsenek nagy érzelmi kilengések, szinte fel sem tűnik, viszont ahol meg az egész zene kvázi arról szól, ott kissé száraz.

Ezzel azért egy kicsit megküzdöttem. Minden bizonnyal szélessávún nem lenne gond, és ott a sebességben pluszban lépne még feljebb, de a meghatódásig érzékeny AN E-vel nem akart az istennek sem összekapaszkodni, hogy szomorkodjanak egy jót. Olyan volt, mintha visszafogná valami. Jó, tudom, a 2A3 amúgy is dob még ezen egy kicsit, tehát eleve nagy volt az elvárás.

Amikor már járt eleget és tudtam, hogy mihez ne nyúljak. (IC és a tápkábel) elkezdtem másutt keresgélni. Tettem alá mindenfélét, hátha. Kicsit hozott ez is, de nem sokat. Aztán egy váratlan ötlettől vezérelve kivettem a négy szál Lexust. Sok volt neki. A vékony egyeres 47Labbal egy fokkal jobb, több ritmus, de összeállt a hang, behúzódott középre és levágta egy kicsit az alját is. Mozgatni kellene a hangfalakat, azt biztos nem, ötven kiló álvánnyal együtt meg hely sincs. Végül elővettem a stúdió Van Dame-okat, amelyek szintén kettős kábelezésre vannak felkészítve, de ezekben oldalanként van nyolc sodrott szál - még ezer éve Gábor berheltette nekem, hogy próbáljam ki. Semmi esélyt nem adtam volna nekik, de mégis működött.

Oké a transzparenciában hátrébb léptünk, de most már meg is tudott hatódni, ha kellett. Kicsit sorjásabb, darabosabb a hang, vagyis kevésbé tud a hátára venni és vinni, de jobban élvezed a hatást. És az énekhang sem olyan kerek, ellenben nagyobbat üt. Hát ez történt. Nem mindig a racionalitás győz, bár sokszor. Hallgattam így két napot, végül csináltam egy visszapróbát, közben azért somolyogtam, hogy micsoda hifizés ez kérem, de hasonló volt. Persze most még minden mást is ki kellene próbálni, de arra már sem kedvem, sem időm nincs. Marad a Van Damme, amíg be nem jön a rossz idő.

Aztán majd jövő nyáron visszatérünk rá.