Tavaszi zenei ajánló


perfectcircle_hero.jpgElőször kezdjük a dallamosabb dolgokkal, hátha a végére megmarad a lendület. Két visszatérést szeretnék megemlíteni: az egyik csak "majdnem", a másik viszont igazi. James Blake a modern szomorú férfiénekesek egyik ideáltípusa, aki a dubstepből indult és a kortárs soul mezőny egyik erős versenyzőjévé vált. Itt rögtön pontosítanom is kell, mert az igazi visszatérés inkább a Cinematic Orchestrára igaz, ők voltak csendben jó pár évet, Blake csupán két évet várt az új anyagával. 

Aztán az sem teljesen igaz, hogy James Blake a "szomorú fiú" lenne, legalábbis tavaly ezt kikérte magának, amikor a pitchfork így méltatta az egyik single-jét. Maradjunk akkor annyiban, hogy az autotune-nal dúsított, falzettes hangú Blake a nagyvárosokban jellemző modern magányosságot oldja zenébe és némileg feminin, már ami a megütött témákat és a zenei megoldásokat illeti, és van sok szerelmes száma is.

cinematic.jpgA basszusnehéz környezetben történt kezdetekhez képest elég változatos anyagokat jelentett meg, a Limit to your Love volt talán az első olyan dubstep, amiben volt sok dallam és persze vokál is. Írt aztán teljesen szokványosnak tekinthető soulba oltott poplemezt, némi puhára kevert elektronikával fűszerezve. Ez az új lemez Assume Form pedig az új barátnőjének és az amerikai behatásnak köszönhető, azon belül is a hiphop nyomait viseli magán, vendég rapperekkel és némi Frank Ocean koppintással - ez utóbbit dicsérik, szerintem meg éppen ebben a leggyengébb.

Ami egy homofób környezetben felnövő meleg, fekete fiatalnak jól áll, az a fehér középosztálybeli angol Blake szájából nem túl hiteles. Mindegy, a zene jó, és elég erősen elrugaszkodott a Blake által eddig használt formáktól, tehát újít is. Szomorúnak nem mondanám, de kétségtelenül melankólikus, mondjuk sokkal így sem vagyunk beljebb, de szerintem nem is ez a lényeg. A lemez tele van jól megírt darabokkal, és finoman széttördelt elektronikával, ami mindig jó. 

A Cinematic Orchestra volt az a zenekar, aki a kétezres évek nagy trip hop, downtempo hullámból igazán profitálni tudott. Tehette mindezt azért, mert amúgy akusztikus zenekarként csinált kvázi elektronikus zenét, másrészt mert rendes zenészekként pontosan tudták, hogy a közönség a könnyen megjegyezhető és dallamos zenét kedveli. Persze azért voltak itt trükkök bőven, a lemezek utómunkálatai során keményen belenyúltak az akusztikusan felvett darabokba, kikeverve egy sajátos hangzást. 

Szerintem a Cinematic Orchestra sose volt igazán uderground - bár a korszak egyik nagy underground kiadójánál találtak otthonra, a ninja tunes-nál, aki egyébként Amon Tobint és Roots Manuvát futtatta, valahol félúton tevékenykedtek a mainstream és az underground között. A Man With The Movie Camera volt a csúcslemez, amit Dziga Vertov azonos című fekete fehér filmjéhez készült, utána már csak ilyen halvány hangképeket adtak ki. A Ma Fleur volt az utolsó lemez, amit még megvettem, ez egy csendes, elmélyülős anyag lett, kicsit mintha elfáradtak volna. Vagy legalábbis ideális visszavonulásnak tűnt.

Februárra időzítették a friss lemezt, amelynek az első száma már kint van, a fentebb említett Roots Manuva rappel benne, és a régi Cinematic Orchestra-át halljuk rajta, kb a kétezres évekből, már ami a lendületet illeti. A hangzásban persze a most nagyon divatos house fel billen a dolog, van húzása, pörgős, ahogy ezt mondani szokták.

Otis Sandsjö Berlinben élő, svéd szaxofonos. A blogon már párszor méltatott We Jazz kiadónál jött ki tavaly egy napsárga színű nagylemeze vinilen. A fiatal jazz zenészek között szerintem kiemelkedik, elég jellegzetes soundjával. A hosszan kitartott hangokba sokat kever a szaxofon csövében áramló levegőből, és folyamatos körlégzéssel tömör, de mégis változatos hangfolyamokat fúj.

A lemez vegyíti az avanatgarde jazzt némi frees beütéssel, de azért tartalmaz dallamokat is - nyomokban. Sandsjö egyébként keresett session zenélsz is, például a márciusban az Opus Jazz clubban is fellépő, svájci Lucia Cadotsch mellett hallhattuk. Egyébként ez a lemez - Speak Low - szintén nagyon rendben van, olyannyira, hogy a downbeat öt csillagot adott rá. Ezt is ajánlom. (Egyébként nagyszerű koncert volt)

Szintén volt már szó a Tool frontemberének - Maynard James Keenan - egyik side projektjéről, a mélyen irónikus, az amerikai rögvalóságot a célpontba helyező zenekarról, a Pusciferről. Most pedig Keenan harmadik zenekarát szeretném ajánlani, a Perfect Circle-t. A három zenekar közül ez utóbbi a legdallamosabb; és attól sem kell megijedni, hogy ez elvileg egy metál zenekar.

Az Eat The Elephant ahhoz képest csendes lemez lett, hogy az előző kettő mennyivel durvább volt. Keenan ebben a zenekarban is erősen kritikus, és míg a Puscifer a fehér bunkókon, a redneckeken röhög, addig a Perfect Circle mélyebb, hogy ne mondjam filozófikusabb témákat boncolgat.

A közösségi média agymosását, vagy éppen az embereket agyatlan zombikká változtató fogyasztói társadalmat, esetleg a háborút vagy a teljesen tönkretett bolygónkon az egyre utópisztikusabb környezetvédelmet. Aki nem érti a szövegeket, annak is bejöhet az album, mivel a zene dallamos ún. artrock, bármit is jelentsen ez. Azért néha rálépnek a torzítóra is, de Keenan nem üvölt a kelleténél többet. 

Majdnem minden ajánlómban van ecm lemez, ez most sem lesz másként. A friss megjelenések és a húzónevek mellett a kiadó egyrészt annyira termékeny, hogy nagyon mellényúlni nem lehet, másrészt a kevésbé ismertek szoktak a legjobban sikerülni. Az idei év erősen kezdődik: Joe Lovano a veterán szaxofonos leigazolt a Blue Note-tól egy lemez erejéig az ecm-hez, A Tapestry trió új anyaga kvázi az esszenciája annak, amit Lovano szaxofonnal közölni tud.

Lesz vagy már van is új lemeze az avantgarde gitáros David Torn-nak, elég patent, jó kis elszállós, durvulós darabokkal Sun of Goldfinger címmel. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogják kihagyni a tavalyi nagysikerű turné után a lemezt sem, így végre van hangzó lenyomata Vijay Iyer-Craig Taborn zongoraduó anyagának is. Aki ott tavaly a Zenakadémián a szűk félház előtt megtartott koncertjükön - én ott voltam - tudja, hogy mi van rajta; elég tömény volt egyébként. Nekem amúgy a második szett, amikor Taborn vezetett, jobban tetszett. The Transitory Poems címet kapta az anyag és így viszi világhírét a Zeneakadémiának.  

Az első negyedévből egyértelműen a kevésbé jól hangzó - vagy inkább felkapott - nevek lemezei a kedvenceim: Jonathan Avishai és a Mats Eilertsen trió. Mindez úgy, hogy a trió mint megszólalási forma, amúgy is közel áll hozzám. Jonathan ugye a trombitás Avishai Cohen - mert hogy van egy bőgős is ugyanezen a néven - testvére. Kellemes, de nem langyos lemez, sok élettel és játékkal, amire a lemez címe is utal - Joys and Solitudes.

Mats Eilertsen bőgős ismert ecm művész, ez az első lemeze, mint zenekarvezető. Érzékeny, bensőséges szerzemények, ideáltipikus ecm lemez. Tökéletes hangszerelés, szinte érezhető Manfred Eicher sokat tapasztalt fülé és keze a keverőpult mögött - vagy inkább az egész víziója a kortárs jazzről - egyszóval profi.

Még 2017-ben vették fel, tavaly mutatták be, de idén jelent meg a bmc-nél Grencsó István és zenekarának új lemeze, Ne csapd be az ajtót! címmel, amelyen a világhírű free szaxofonos Ken Vandermark vendégeskedik. Az erős spirituális töltésű anyag kiemelkedő lemez a magyar avantgarde jazzben, szerintem kihagyhatatlan. Ráadásul baromi olcsó. Itt jegyezném meg, hogy idén lesz pár emlékezetes megjelenés is a bmc-nél, pl: Aki Takase anyaga, vagy az új Erdmann trió lemez. Mindkettőt hallhattuk már élőben, hibátlan cuccok lesznek. Várhatóan ősszel fognak megjelenni. Szerintem nem érdemes kihagyni őket.

Van új lemeze Susanna Wallumrød-nak is, Garden of Earthly Delights, ami a saját Susanna Sonata nevű kiadóján jött ki. Innen tudható, hogy sötét és elég borult lett, ami nem baj, csak szólok előre. A szirénhangú énekesnő elég "furcsa" dolgokat szokott ihletőül választani - az egyik lemezén a sosem volt állatokról és a preparátumokról énekelt. Van lemeze, aminek az a címe, hogy: Menj és ásd meg a sírom, ezt az újat pedig Hieronymus Bosch inspirálta.

Persze mindezt átvitt értelemben, na de akkor is. Az új anyagon ha lehet még erősebb a női hang és úgy általában a női princípium - a zenekar csak nőkből áll. A "szokásos", lassú, olykor vontatott és széteffektezett zene fölött a hangjuk minta a zene fölött lebegne; én szeretem. Kell hozzá hangulat, de ha elkap, többé nem ereszt.

Ha már girlpower, meg amúgy is nemrég volt nőnap, akkor érdemes megemlíteni Cæcilie Norby-t, aki szintén összehozott egy női zenekart, és ha már így összejöttek, csináltak is egy lemezt, amelyen kizárólag női szerzők darabjait adják elő. A Sisters in Jazz a másik híres német jazz kiadónál, az act-nál jött ki. Norby a bőgős Lars Danielsson felesége, van is egy közös lemezük, ahol többnyire feldolgozásokat játszanak.

(Tudom, hogy unalmas, és mindig ezzel jövök, de ők is voltak itt az Opusban, az is egy jó este volt, olyannyira, hogy dedikáltattam is a lemezüket. Danielsson még egy csellót is rajzolt rá.) A Sisters in Jazz egy patent kis vokális jazz lemez, messze a szirupos vonaltól, tehát nem ilyen mesterkélt, vonaglós jazz, mint Diana művésznő mostani dolgai. És Norby picit jobban is énekel - eredetileg ugye operaénekes. Hallgassatok rá, megéri. Ha másért nem, akkor azért, mert jól szól.

Hát, most egy szuszra ennyi fért bele. Jó zenehallgatást.

Címkék: zene, vélemény