Hiába van már létjogosultsága a high-enden belül a kábeleknek, én valahogy mégis ingoványos területnek érzem. Nem azért, mert bizonytalan vagyok a hatásukban, vagy abban, amit egyes esetekben hallok, hanem sokkal inkább azért, mert a befogadói oldal - és ez ugye az olvasókat értem - valamiért még mindig kissé ezoterikus dolognak tartja.

Legalábbis egy réteg. Én meg nem szeretek széllel szemben pisilni - Nem szerethet mindenki, énekelte Pici bácsi kissé rezignáltan, és ez is igaz, mégis: sok lúd disznót győz alapon párszor megégettem már magam. Ha már az aranyköpéseknél tartunk, akkor ejtsünk szót arról is, hogy a siker két kudarc közötti állapot, és rugaszkodjunk neki újfent, hátha most nagyobb sikerrel járok, egy kábel bemutatásának. Vagy inkább a meghallgatásának.

Szóval két hete vagy annál is több ideje pihent a rendszertelenül összedobált cédéim tetején - itt többnyire az újdonságok vannak, nem férnek el a tárolóban ugyanis - egy piros színű nejlonzacskóban egy szett Audio Note uk Spe hangfalkábel szett. Úgy hoztam el, hogy meghallgatom, de nem nagyon értem el a dolgaim végére, hogy hozzájussak. Amikor volt időm zenét hallgatni, csak bambultam a rendszer előtt és nem volt erőm nekilátni a ki-behúzogatásnak. Meg hát valljuk meg férfiasan, és némi derekas önsajnálatot is csatolva, kedvem sem. Nagyjából sejtettem, mi fog történni.

Viszont nemrég jött a telefon, hogy kéne a kábel vissza, nem sok időm maradt. Szombat délután, amikor a takarításnak már vége, de még nem kezdtem el az esti rutint, volt egy szűk másfél órám, és ha már port törlök, gondoltam, járjunk a végére ennek is. Egy tapasztalattal több vagy kevesebb, mindegy végül is. Előkerestem a jumpereket, amiket ezer éve nem használok a kettős kábelezés miatt, és bedugtam a szokatlanul vékony "madzagokat", ahogy a nők hívják a kábelt. Innentől kissé felgyorsultak az események, de haladjunk szépen sorjában.

És akkor rögtön egy ugrás a történetben - ugorgyunk, mondta Pósalaki bácsi -, amúgy is idén 25 éves a Pulp Fiction, ami a mainstream filmekbe behozta a szokatlan történetmesélést. Az in medias res-ről úgyis lemaradtam, de még idefér, hogy az utóbbi időben alig voltam koncerten.

Hogy miért? Belefáradtam, nem a zenehallgatásba, hanem a menésbe. Annyira kihajtottam magam, és annyi hétvégi futóversenyre neveztem, hogy amikor éppen nem futottam, örültem, ha ülhetek a seggemen, így történt, hogy a Skulli Sverisson-Bill Frisel duókoncertre sem mentem el a MüPa-ba - egyszerűen nem volt kedvem elindulni aznap este. Jó lett volna egy kocsi - sofőrrel természetesen, hiszen nem tudok vezetni. A vicc az az egészben, hogy a taxit meg túlzásnak éreztem.

Amit aztán annak rendje és módja szerint jól meg is bántam. Mármint azt, hogy nem mentem. Most megint várhatok hosszú éveket, mire újra jönnek. Maradt az otthoni pótlék. Így történt, hogy amikor a kábelt előtúrtam, éppen a 4 Wheel Drive lemeze akadt a kezembe és bár mostanában legszívesebben az új Kronos Quartet-et és a Federico Einaudit hallgattam, mégis ez az album került fel a Line Magnetic tálcájára, majd tűnt el a gyomrában. Ez a lemez tulajdonképpen egy jazz pop album, amit az ACT kiadó húzónevei (Lars Dannielsson, Nils Landgren, Michael Wollny, Wolfgang Haffner) rögzítettek, amolyan örömzenélés keretében - innen a név is, négykerék meghajtás, vagyis mind a négy zenész egyenrangú, stb.

Elsőre komolytalan tucatlemeznek tűnik, nincsenek rajta felejthetetlen szólók, saját darabok is csak elvétve, agyonjátszott popzenei (!) sztenderdeket nyúznak. Amikor először meghallgattam, nem is nagyon értettem, miért vettem meg. De azért voltak pillanatok, amikor egyértelműen kitűnt, hogy nagyon profi zenészek játszanak és már ezért megérte.

Az ember a saját rendszerét ismeri, a hibáit és erényeit egyaránt. Pontosan tudja, hogy hol kell eltekinteni néhány dologtól, hogy ne arról szóljon az élete, hogy mindig keres valamit. Ezzel így vagyok én is, megszoktam, hogy burnyog az alja néha a dobozoknak, megszoktam a szokatlan akusztikát, hogy a falnál ülök stb. Nem is az volt a furcsa, hogy ezek közül az Spe rögtön "megoldott" párat, erre számítottam, hanem az, ahogyan megoldotta. A lemezen a második szám egy Phil Collins dal, ami önmagában is necces.

Nem tudom, ki olvas nemzetközi zenei sajtót, de szegény vízvezeték szerelő kinézetű Collinst az utóbbi időben divat volt utálni és hát valóban a lemezei csúnyán öregedtek, és egyik sem remekmű. Ez a dal: Another day in the paradise is elég giccses, noha a témája a hajléktalanság, ami azért viszonylag ritka. Ebben a "dalban" a négy zenész nagyon nem tér el a harmóniamenettől és a dallamot is szépen megtartják, vannak hangszeres szólok, de semmi vadulás. Nils Landgren - én egyébként a négyük közül őt kedvelem a legkevésbé, az általa játszott funk totálisan idegen tőlem - énekel is, ami külön érdekes, hiszen ő amúgy harsonás. Mondjuk úgy, hogy Collins-nál nem sokkal rosszabb, de hát így is elég gyenge.

Viszont az Spe egészen máshogy tálalta az egészet. Az egy dolog, hogy kisimult a hang, lenyugodott, a Lexus itt-ott felkeményedő és kapkodásra hajlamos hangját megszelídítette, de kiderült, hogy a lemez sem az, aminek eddig hittem. Hogy miért? Mert így hallgatva nem egy hakninak tűnt, hanem játéknak. Mármint úgy értem, hogy a zenészek nem csak a hangszerükön játszanak, hanem a zenével, a zenében játszanak. Itt van ez a dal, én szeretem, pedig nem nagy szám, játsszuk el jól, de úgy, hogy közben minden zenei poént elsütünk, minden részét kicsit megcsavarjuk, kicsit feltekerjük és kihozunk belőle valami meglepőt.

Valami ilyesmi járhatott a fejükben. De vissza a kábelre. Az Spe sokkal élményszerűbben szól, mint a Lexus - nagy megállapítás, mondhatnánk kacagva, pont a háromszor annyiba kerül. Oké, de akkor is, egészen meglepő, hogy konzervzenei felvételek mennyire előadásszerűek lesznek.

Hogy mennyire hallani, hogy a zenészek adott esetben hülyéskednek, és mint egy jól kivitelezett támadás a fociban, egymásnak adogatják a zenei passzokat. Ahogy a hülyülésbe, amit a bőgős kezdett a zongoristával, beszáll a dobos is. Ennél a pontnál letettem a porszívó gégecsövét és végig hallgattam a lemezt. Mondjuk úgy, hogy nem lepett meg, ahogy az egyik habkönnyű darab után jött egy súlyosabb, ami tök kilógott az egész koncepcióból, de mégis így volt jó - nem hatott sem tölteléknek, sem utólag ráerőszakoltnak, sokkal inkább logikus döntésnek, hiszen nagyon jól sikerült. Ide szokták felhozni a "kémia" kifejezést, ami kb az összhang, amikor két vagy több ember kvázi azonos hullámhosszon van, mintha éreznék, mit akar a másik.

Az Spe ezt a kémiát nagyon érzi. Illetve ez pontatlan, nem érzi, hanem "megmutatja". Nem ragoznám ezt tovább, nincs túl sok értelme. Hifis nyelven ilyenkor szokták írni, hogy újra kell hallgatni a lemezeinket, mert annyira másak a hangsúlyok, annyi új apró részlet jelenik meg, és annyira máshogy rakja össze ugyanazt. A lemezeket amúgy is újra meg újra meghallgatjuk, kellemes kötelesség ez, de tényleg, a szintek között játszadozva ez mondjuk tényleg tud motiválni - még egy olyan ezerszer kiégett öreg, szőrehullott rókát zenebuzit is, mint amilyen magam is lennék.

Kicsit felráz és megnyugtat, mármint a tekintetben, hogy igen, lehet még hova eljutni; és persze azért is, hogy nyugi, elég néha otthon maradni - az is tud élmény lenni, akkor is ha pótlék. Az a szombat után maradt még pár napom, úgy döntöttem, hogy a tesztnek vége, a maradék időt töltsük el értelmesen, azaz semmi plusz figyelem, csinálom, amit eddig is, aztán a végén kiderül, mennyi vész el, ha kihúzom. Teljesen random módon hallgattam zenét.

Azt ilyenkor érdemes tudni, hogy nálam alapvetően két állapot van: az egyik, amikor nekem mint zenehallgatónak van egy hangulatom, és ahhoz keresek zenét. Vagy fordítva: a zene hív meg a "saját" hangulatába. Itt két érdekes tapasztalatom van: az egyik, hogy minél jobb a rendszered, annál "erősebb", azaz annál hamarabb és könnyebben visz el magával. A másik, hogy érdekes módon, amikor fáradtabb vagy, könnyebben csábulsz. A legnagyobb zenei felfedezéseim ilyen fáradt állapotban voltak. Ha laza vagyok és kipihent, akkor nehezebben engedek, és általában én erőltetem rá magam a rendszerre. Meg van a harmadik, amikor otthon bekiabálnak a konyhából, hogy: muszáj ezt? Vedd már ki ezt a szart, felvágom az ereim! - de ez nem ide tartozik. Kémia, ugye, ez is, csak egy picit másmilyen.

Az van, vagy inkább azt találtam, hogy az Spe a bevonódás fázisában előre lépés, nem is egy tyúklépésnyi. Még nem annyira magától értetődő és revelációszerű mint az igazán nagyok. Nem is annyira sok, mint az ISIS, ahol kapkodod a fejed. Sokkal inkább természetes és nincs benne sok "hifi", nem akarod elemezni, nagyon nincs is mit: hallgatni akarod. Amikor ide eljutottam, eszembe jutott, hogy Vincent Bélanger, a Note "házi" csellistája és zenei nagykövete, amikor itt volt a Note friss bemutatótermében, folyamatosan azzal traktált, hogy az SPa kábeleket dicsérte.

Nem igazán értettem, miért, mert amúgy meg nincs jobb rendszere - vagy akkor még nem volt - mint nekem. Jó, ezüst J dobozai vannak, de akkor is. Kicsit túlzásnak éreztem, pedig így utólag összeáll a kép: igaza volt és komolyan mondta. Mégis: zenész, érted, nem süket. Ha ehhez hozzáveszem, hogy az SPe még innen is feljebb van eggyel, simán kijön a képlet. Vincent az ár/érték arányt is értette, ami - nyugat európai létére - egészen érdekes, bár lehet, hogy ebben volt némi szelíd "megértés" is, érted: látszott rajtam, hogy csóró vagyok.

Oké, mondtam neki, én nem szeretem keverni a rezet az ezüsttel, meg homogenitás, ilyesmi. Valójában azonban inkább csalódás volt bennem. Note ide vagy oda, az a Bach, amit az egyébként csodálatos száz éves csellóján ott játszott, annyira fád és semmilyen volt, hogy nagyon nem is akartam róla beszélni. Később ahogy dumáltak Marioval - együtt jöttek át Bécsből - kiderült, hogy reggel a szállodában valamivel elronthatta a gyomrát, ezért volt indiszponált. Amúgy meg egy hete úton vannak, halálosan fáradt lehetett. Egyébként, ha már klasszikusok, akkor meg kell említenem, hogy az Spe volt eddig a legkiegyensúlyozottabb hang, amit eddig otthon hallottam. A színgazdagsága nagyon sokat dobott a zenéken.

Megvettem például az agyondicsért Beatrice Rana Bach lemezét is, amit előtte egyszer sikerült meghallgatnom. Jó, már akkor is lejött, hogy nagyon komoly bejátszás - gouldi mélység, de valahogy áttetszőbb, nőiesebb, finomabb, ugyanakkor fölényes technikával - , de az Spe-val annyi színe lett a billentésének és annyi gondolati, érzelmi tartalom szabadult fel, hogy majdnem rajongója lettem. Ettől csak Sir Schiff András új Schubert lemeze mentett meg, ami szerintem világszenzáció, de erről külön posztban fogok ömlengeni.

A végén még akartam egy csomó dolgot hallgatni rajta, de sajna, lejárt az időm. Úgy hogy aznap, amikor kihúztam, elő is kerestem az árlistát a dohányzóasztal alsó polcára bedobált újságok közül. Valamilyen csodálatos véletlen folytán nem volt rajta sem ceruzás, sem filctollas, jellemzően a négyévesek által előállított ún. agresszív firka. Kár volt, jelenleg lőtávolon kívül van, asszem így hívják, amikor világosan kiderül, hogy csóró vagy és ennyid nincs egy kábelre, illetve meg is ölnének otthon, ha ennyivel rövidítenéd meg a családi kasszát. Na mindegy, jó kis egy hét volt. Akinek Note rendszere van otthon, az úgyis tudja, hogy ez az a szint, ahol elkezdődik a "készülék szintű" hatás. Akinek nincs, az meg úgy sem vesz ilyet.