Megbeszéltük, hogy ki veszi meg a jegyeket, mert én éppen a fél hetes előadás kezdésre fogok odaérni. Először ezt túlóvatoskodásnak éreztem. Arra gondoltam, hogy ki néz ma zenei dokumentumfilmeket - főleg moziban? Leszünk vagy öten a nézőtéren, na jó tizen, de semmi extra. 

Hát, meglepődtem, amikor az Uránia előtere gyakorlatilag megtelt és bár időben ott voltunk, csak negyedik sorba sikerült jegyet venni. Ilyen is van. Mindenki, én is, panszokodom az általános színvonalcsökkenésre, de úgy látszik Budapesten osztanak lapot egy ilyen filmnek is a Bosszúállók színvonaló tündérmese és az éppen aktuális Tarantino mellett is. Ahogy néztem, elég vegyes volt a társaság, az ötvenes jazzrajongón át a fiatal konzisokig, meg az olyan zenebuzikik, amilyen én is vagyok, teljes volt a paletta.

A film egyébként tök egyszerű felépítésű: követi a szokásos és bevett formulát, azaz koronológia sorrendben haladunk végig a nagyszerű trombitás életútját. Technikailag pedig faék egyszerűségű: gyakorlatilag beszélő fejek, archív bejátszások és fényképek ízléssel és jó ritmusban összevágott egyvelege.

Az elején éreztem egy kis egyenetlenséget, nyilván amikor Miles még nem volt az, aki, nehezebb volt a karakterét felrajzolni. illetve itt-ott a ritmus is döccent. A film eleje kissé darabos, érezni, hogy nagyon sok az anyag és bele kell férni a két órás időkeretbe. Amit viszont eltaláltak, az a visszaemlékezők, a pálya- és zenésztársak, ún. szakértők, a barátok, családtagok történetei, emlékei, vagyis az, hogy nagyon jókat mondanak.

A sztorik ülnek, hol humoral, hol ironikusan, hol pedig fájdalommal szólalnak meg, és bár, mint minden ilyen filmnek a főszereplő olykor ellentmondásos személyiségének a megjelenítése a célja, nem hangzik el túl sokszor a zseni szó, és nem is akarják megfaragni Miles szobrát. 

Talán pont ez a legnagyobb erénye a filmnek, hogy Miles alakja a végére teljesen emberi és megfogható, köszönhetően a narrátornak és a megszólalóknak. A film végére teljesen úgy tűnik, hogy Miles el sem ment, hatása és a személyiségének a varázsa annyira erős, hogy gyakorlatilag bármikor felidézhető. A visszaemlékezők egyáltalán nem a gyász hangján szólalnak meg.

Vicces és olykor súlyos dolgokat mondanak teljesen természetesen, mintha olyas valakiről beszélnének, aki egyébként ott ül a másik szobában és bármikor átjöhet. A legjobb példa Archie Shepp egy perces szereplése, aki mindössze annyit mesél el, hogyan küldte el a Miles a francba, amikor játszani akart vele.

Dokumentumfilmhez képest szinte nagyjátékfilmes hatást tud kelteni, például azzal, amikor a film egyik csúcspontján a már megkorosodott és szépségét vesztett, Miles által súlyosan bántalmazott felesége azon mélázik remegő szájjal, hogyan férhetett meg ennyi szeretet és tehetség, illetve ennyi agresszió egy személyben.

Ezen ponton aztán el is hangzik a tételmondat, miszerint a fájdalom és a sötétség gyakran nagyon jó ihlető az olyan nagyformátumú művészeknél, mint amilyen Miles volt. Erénye a filmnek, hogy ezeket a sztorikat nem akarták elkenni és még arra is ügyeltek, hogy érthető és motivált legyen, hiszen a gyerek Miles ezt látta otthon - a narrator visszaemlékezése szerint az apja is elverte olykor az anyját, annak néhány foga is bánta - illetve külön hangsúly esik a drogfogyasztásra is, amitől Miles paranoid és agresszív lett. 

Ez így persze elég sablonos, de a szálat nem hagyják elvarratlanul és a narrátor Miles hangján szólva elmondja, hogy a sérülékenység és az érzékenység minden művész esetében párosul egyfajta szerepjátszással, nyilván itt utalva arra, hogy van Miles a művész, és van Miles az ember. Szerintem ennek a dokunak viszont sikerült úgy bemutatnia Miles-t, hogy ez a kettő nem szétválasztható. Az életrajzi vonatkozásokkal egyidőben látjuk a zenei kísérleteit és a sajátos módszereit is, bár ezek a részek eléggé háttérbe kerülnek, lévén Miles személyiségének a kidomborítása volt a cél.

Akit mélyebben érdekel a nagyszerű trombitás élete és művészete én még mindig a majd 600 oldalas So What - Miles Davis élete című munkát ajánlom. Ebben a könyben jóval részletesebben és árnyaltabban van mindaz leírva, mint ahogyan a filmben megjelenik. 

Ettől függetlenül a Birth of the Cool nagyon jó film, mindenkinek ajánlom. A végén pedig azt is meg kell említenem, hogy a közönség reakciója alapján - miszerint megtapsolták a filmet - úgy tűnik, hogy másoknak is bejött. Aki el tud menni rá, mindenképpen javaslom, hogy tegye meg, megható, humoros és felemelő egyszerre.

A filmet az Uránia mozi játsza.