Igazából nem is tudom, mióta írok hifiről. Nem volt kedvem megnézni, mi a dátuma az első posztnak. Azt kb be tudom lőni, hogy az audiolife előtt már írtam egy másik blogra néhány évet. 

Sokat nem akarok már erről beszélni, egyrészt eléggé belefáradtam, másrészt meg mindenki tudja, aki nagyjából három posztnál többet olvasott el, hogy mi volt a célom és mi volt az indíttatás a cél mögött.

Amikor valaminek vége szakad, szoktak valamifajta számvetés félét készíteni. Végül is, hosszú éveken keresztül volt az életem szerves része, hogy témákon gondolkoztam, böngésztem, képeket csináltam, fórumokon régtam át magam, hogy egy olvasható, olykor szórakoztató, valamennyi információt azért mégiscsak tartalmazó posztot összehozzak. 

Ha a nagy képet nézzük, az ún audio sajtóban itthon rajtam és Darvason kívül hosszabb időt - jó esetben - néhány olyan ember töltött el, akinek papírja is van róla, hogy ért hozzá. Mármint nem az audiohoz, mert ahhoz természetesen - Magyarországon vagyunk - mindenki ért, hanem az újságíráshoz.

Az össznépi mindenhezjobbanértek körébe a focin, a politikán, közéleten és a gasztronómián keresztül ma már szinte bármit besorolhatunk, amióta a nagy tech mamutok - főként a fészbúk - lehetővé tették és egyben fel is biztatták a népességet, hogy mindenbe beszéljen bele, akkor is ha teljesen inadekvát, vagy semmi köze hozzá. Ezt aztán egy ideje mindenki a vérméséklete szerint vagy humorforrásnak, vagy feszültséglevezetésenek, esetleg provokációnak használja, de kommentelni ma már muszáj.

(Erről bővebben a Dunnign-Kruger hatást érdemes vizsgálni, ami ugye arról szól, hogy a nagyon kevés ismerettel rendelkezők magabiztossága mindig sokkal nagyobb, mint aki legalább azt tudja, hogy mihez nem ért.)

Én nagyjából mindig is úgy gondoltam, hogy egy olyan kicsi piacon, mint a magyar, luxus színvonalas dolgokat csinálni egy ilyen réteghobbiban. Az átlagnak meg tökéletesen megfelel a mai hifi piac a semmit mondó cikkeivel, ahogy nekik meg tökéletesen megfelel, hogy a minimális energiával létrehozott bannerkikötőért megkapják a havi appanázst.

Ezt a legjobban a hangzásvilág csinálja, ott a "cikkek" a google fordítórobotjával készülnek már kész review-ból, és még senki nem panaszkodott arról, hogy a fordítórobot az elektroncsövet "szelepnek" fordítja, vagy arról, hogy a kifacsart mondatok a magyar nyelven mennyire súlyos erőszakot tesznek. 

Sőt, ismerek olyan kereskedőt, akit ez egyáltalán nem zavar. Az ő fejében és értékrendjében az ugyanaz, mint amit én csinálok. Lásd megint: aki nem ért hozzá, annak tök mindegy. "Lyuk-lyuk, zene-zene", ahogy a Belga énekli. 

Önmagam számára inkább az volt az érdekes, hogy miért tartottam ki idáig? Mert maga a téma, értsd: hogy különböző készülékek különbözőképpen szólnak, már jó ideje egyáltalán nem érdekel. Valószínűleg azért - és tényleg nem akarnék most önfényező meg álszerény köröket futni - az audio mint kultúra érdekelt. 

Ennek a manapság már teljesen idejétmúlt és nyilvánvalóan naiv értelmezésnek pedig feltehetően az volt az oka, hogy egyszerűen nekem ez volt a vonzó és nyilván az is mélyen közrejátszott, hogy ezt tökéletesen be is építettem az értékrendenbe. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy ma a normalitás egy olcsó bohóctréfává züllött. Sokan sokféleképpen elemzik, hogy miért lett ennyire nívótlan ez az egész, amit összefoglaló néven kultúrának hívunk, de tény, hogy az lett. Kultúra alatt ugye nem azt értem, amit öt perc google-zés után meg lehet találni a neten. Az még mélyebben szomorú, hogy sokan ennyi energiabefektetés után érzik magukat önjelölt szakértőnek és képzelik azt magukról, hogy jobban értenek bármihez is, mint az, aki húsz éve foglalkozik ezzel.

Én persze én már nem fogok - nem is akarok - megváltozni, továbbra is a régi vágású kultúra fogalmat fogom követni, vagyis azt, amiben nem csak puszta információ van, hanem némi elmélyülés, és értelmezhető benne a hagyomány fogalma. Nem a csupasz értékítéletben hisz, hanem abban, hogy a high-end készülékeket emberek készítik - többnyire elhivatottságból - embereknek, akik arra a nemes célra használják, hogy más emberek által készített művészetet, ún. zenét az otthonukban valósághűen lejátszák némi katarzis reményében. 

Viszont hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy ennek a "régivágású" világnak, mint olyannak, nincs teljesen vége. (És igen, úgy gondolom, hogy a disznók győztek, a gyöngyök meg bemocskolódtak) Bár nagyon nem tetszik, és iszonyú módon nehezemre esik, de kénytelen vagyok elfogadni, még ha berzenkedem, időszakonként pedig kifejezetten undorodom is a tudattól. 

Nem kell ehhez sem középkorúnak, sem különösebben okosnak, vagy tájékozottnak lenni, hogy lássuk, a világ és benne az értékrendek elképesztő módon nivellálódtak az elmúlt tíz évben. Miért kerülte volna el ez éppen az audio világát? És miért kell nekem ebben - önként és dalolva - részt vennem? - tettem fel egyre többször a kérdést. Miért kellene nekem alternatívát nyújtanom, amikor még a forgalmazó is csak odáig jut, hogy kizárólag azt nézi, hogyan tud egyetlen nyomorult erősítőt eladni? 

Akkor én mit erőlködöm itt azon, hogy valami minimális értelem, szín, lélek és humor is legyen, amikor ez már magát a brandet áruló embert sem érdekli - akinek persze elsődleges érdeke lenne, hogy a termékéről egy érthető és tájékoztató bármi jelenjen meg? Miközben persze mindenki telesírja az összes fórumot, hogy bezzeg a HFM idejében ez milyen jól működött.

Jut eszembe, talán két hónapja hívott fel Darvas László, hogy beszélgetni szeretne velem. Az volt a véleménye, hogy az embereket már egyetlen dolog érdekli: a gyors fájl csere, és nem a hifi. Az már régóta halott. Messzebb megyek: ma már az érdekli az embereket, hogy mikor jelenik meg valamelyik lejátszó program legfrissebb verziója és hogy van-e hozzá távirányítható applikáció. Nyilván a sors fintora, hogy lassan tizenhárom éve egy szoftvercégnél dolgozom, ahol nagyjából naponta kétszer merül fel hasonló kérdés, csak én a másik oldalon ülök: így egészen pontosan tudom, hogy mit jelent mindez. 

Jobb pillanataimban azt gondoltam, hogy azért a pár száz, olykor ezer olvasóért csinálom, aki időről-időre megnyitja az oldalt, rosszabbakban - amikor éppen megint túl bonyolulttá vált egy halál egyszerű dolog, és játszottak az időmmel, vagy éppen ostoba komentekre kellett reagálnom - pedig azt, mert beleragadtam.

Teremtettem magamnak egy olyan kényszert, amitől nehezen szabadulok. Viszont azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebbszer érzem már azt, hogy bármit is kellene tennem ez ellen. A kiégés egyértelmű jeleivel együtt megérkezett az az érzés is, hogy nehezemre esett egyáltalán rávenni magam, hogy mondatokat alkossak bármivel kapcsolatban, ami hifi, vagy audio.

Ez az utóbbi időben eljutottam odáig, hogy konkrétan elfelejtettem az egészet és időnként bukkant fel a tudatomban, hogy van ez a blog és meg a szerkesztője vagyok. Az a rossz hírem, hogy a fiammal focizni vagy bringázni összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt jelentett, mint ezzel az egésszel foglalkozni.

Jó ideje abba akartam már hagyni. Nagyjából két éve kezdtem el felajánlani az oldal adminját - kicsit talán bíztam benne, hogy lesz valaki felvállalja. De senkinek nem kellett és most sem kell. Talán ez mutatja a legjobban az egész helyzetet: mindenki csak a kivehető haszonra kiváncsi egy olyan aprócska, szinte észrevehetlen piacon, ahol mindenki ismer mindenkit; és ezt mindenképpen a beletehető legkevesebb energiával szeretné elérni. Ez a mentalitás tőlem sajnos nagyon messze áll, és elfogyott a felesleges energia, amivel ezt lehetne némi lelkesedéssel, vagy éppen érdeklődéssel csinálni - mármint elfordulni tőle és úgy tenni, mintha ez a hely, ahol élünk, normális lenne. És nem a szokásos lefojtott agresszióval, hunyorgató hazudozással és szánalmasan gyáva félrenézéssel lenne tele, mint minden más is. 

Szóval, Kedves Olvasó, köszönöm az eddigi megtisztelő figyelmet, de az audiolife végleg bezár. Az oldalt nem fogom törölni, a posztok megmaradnak, de frissülni már nem fog. Én legalábbis nem fogok ide többet írni - csak, ha valami nagyon-nagyon érdekes és visszautasíthatatlan ajánlatot nem kapok. Nem fogok.

Köszi, hogy olvastatok,

Minden jót.