Hát mi folyik itt? - kérdezhetné a lelkes olvasó a legnagyobb szezon közepén, amikor csak kishírekre futja. Ez van. Meg az időhiány. Higgyétek el, én is szívesebben írnék az új Heco szélessávúról, aminek a neve és a doboz elején végigfutó csíkok ugyan nem a kedvenceim, de eléggé kíváncsi vagyok rá.

Laurie Anderson 70 éves. Idén februárban jelentkezik új lemezzel, amelynek Landfall a címe. A világ egyik leghíresebb vonós hegedű quartetjével, a Kronos Quartet-tel vette el az anyagot, amelynek a középpontjában a Sandy hurricán áll, és amely végigtarolta New Yorkot.

Anderson mindig is koncepciókban gondolkozott, ez most sincs másként. Néhány éve, amikor itt volt és fellépett a MüPa-ban az új műsorával, abban reménykedtem, hogy megint két napos lesz, és mindkét napon ott lehetek, nem törődve azzal, hogy ugyanazok a dalok fognak elhangzani. Nem volt szerencsém, csak egy napon lépett fel. A koncert után elszótlanodva ballagtam a kettes villamoshoz, és még hetekkel később is mozgott, alakult bennem, mindaz, amit akkor hallottam. 

Laurie Anderson: Life on a String című lemezét először a nyugati-téri MCD zeneáruházban fedeztem fel Eminem első lemeze mellett; egy húsz cd-s Pioneer cd játszóból szólt, mellette a falon a borító, ahol az újdonságokat lehetett meghallgatni. Kb akkor is ugyanazt a hatást gyakorolta rám, mint pár éve a koncertje, és minden alkalommal, amikor valamelyik lemezét hallgatom.

Az iker tornyok leomlása után felvett, Live in Town Hall, New York City szerintem a legjobb lemezem, amit nagyon nagy becsben tartok. Gondolom, az nem lep meg senkit, ha előjövök a vallomásommal, miszerint Anderson szerintem a világ 10 legjobb művésze között van.

Direkt nem zenészt írtam, mert Laurie Anderson lemezei mindig többek, mint szimpla lemezek. Sokkal inkább komplex művészi alkotások, ahol a történetmesélésen, magán a történeten, a kitalált karaktereken, vagyis inkább azok gondolatain, megélt, átélt és újra felelevenített élet-eseményein van a hangsúly. És akkor ezen felül van a zene, Anderson hangja, plusz a hegedű, és mindez külön, majd mindez egyben, olyan egységben, amelynek megalkotása csak a legnagyobbakéhoz mérhető.

Amikor a lemezeit hallgatom, az az érzésem, hogy Anderson tökéletesen tudja, érzi és közvetíti is éppen azt, és csak azt, amit érzek és gondolok a világról. Ilyet József Attila, Hamvas és Ottlik Géza tud például. Vagy Dante. Vagy Salinger. Vagy Bowie. Szóval a legnagyobbak. De Anderson mindezt pluszban úgy tudja, hogy sohasem fáj és sohasem sajog, hanem - mindennek ellenére - felemelő és katartikus, még akkor is, ha tulajdonképpen tragikus.

"Dalainak" elementáris ereje, és a dolgok legmélyéig hatoló humora van. Amikor először meghallja az ember, azt gondolja, hogy Anderson egyszerűen csak elmondja, hogy mi van, a hangkollázsnak, szimpla háttérnek ható zene fölött. Aztán rájön, hogy az egyszerűség mögött nagyon is bonyolult dolgok vannak, amelyek mind stilárisan, mind zeneileg a végtelenségig pontosak, ki vannak dolgozva, de legfőképpen át vannak gondolva.

Mindezt úgy, hogy Anderson sohasem csinálja kétszer ugyanazt, egy igazi újító, nagyon sok gépet, különleges hangszert és módszert használ a lemezein - a zenei stílusok között avantgardnak van titulálva, de ez nem zárja ki, hogy mélyen konzervatív legyen - már, ami a történetmesélést és a dalstruktúrát illeti, és sokat merít a hagyományból is.

Anderson világa megbonthatatlan, teljes, kompakt és egy az egyben lefordítható a valóságra. Nekem az a benyomásom, hogy egy ideje már csak utópiákat ír, feltehetően az új lemeze is az lesz. Abban reménykedem, hogy talán lesz turné is, és talán eljut ide is. Ha nem, az sem baj, a lemez kárpótolni fog mindenért. Az üzenet átjön, akkor is, ha nem élek ott, és akkor is, ha a világ ezen a felén nincsenek hurrikánok.

A lemez egyébként február 16-án fog megjelenni hivatalosan - lesz belőle dupla vinyl is. Nyilván kint hozzá lehetne jutni még mindenféle extrához is, de azokból ide sajnos már nem fog eljutni semmi.

Chet Baker kétségkívül különleges helyet foglal el a jazz trombitások között. Nem csak azért, mert nem volt képzett zenész - kottát olvasni is alig tudott -, hanem azért is, mert az általa meghonosított hangzás azóta töretlenül él és inspirációul szolgál nemzedékek trombitásainak.

Jim Coles, alias Om Unit, amellett, hogy az egyik legelismertebb név az elektronikus zene basszusnehéz köreiben, nagyon termékeny is. Én elég szorosan követem a munkásságát, és nyugodtan állíthatom, hogy csak remixeiből van pár tucat egy évben.

Coles szinte minden stílusban írt már zenét, vagy ha nem, akkor legalább egy remixet. Eredetileg hip hoppal indult DJ 2Tall néven. Az sem volt gyenge, de igazán a drum and bass és ennek különféle formái - egészen a sima elektronikáig szétcsúsztatott zenéig - az Ö igazi terepe.

A Self című második szóló albuma nem rég jött ki, én már nagyon vártam és nem is kellett csalódnom. Azt mindenhol megemlítik, hogy a Cosmic Bridge, ami egyébként a saját kiadója, berkein belül jött ki a lemez, nem tudom, ez miért fontos, de mindegy. Mintha bármit is jelentene. A Self ott folytatja, ahol az előző lemezen Coles abbahagyta, sok minden tehát nem változott, ugyanolyan minőségi és jellegzetes hangzású zenéket kapunk, mint amit eddig megszokhattunk.

Om Unit sohasem volt túlságosan absztrakt, mindig megmaradt dallamosnak, azon belül is kedveli a csilingelő hangmintákat. Nagyon jók az ütemek, hihetetlen dobokat ír és a zenéi szerkezete is nagyon erős, nincs bennük semmi művi, minden a helyén van. Tudom, hogy béna szó, de nagyon organikus a hangzás. És Coles arra is odafigyel, hogy a lemezek ne legyenek túlvezérelve, parádés a maszter, bitang jól szólnak a dolgai.

Sokadszori hallgatásra is mindig találok benne valami újat, valami izgalmasat. És akárhol kezdem el hallgatni, azonnal beránt, és visz magával. Csak ajánlani tudom. 

A lentebbi videóban Coles a tíz kedvenc lemezéről beszél:

Végigböngésztem a legtöbb év végi, ún. "Legjobb Lemezek" listákat. Egyiken sem volt rajta. Szomorú hír. Már csak ezért is érdemes volt ide kitennem. Természetesen a lemezből létezik vinyl is, én azt javaslom.

Az gondolom senkinek nem meglepő, hogy manapság nagyon divatosak lettek a vinylek. Ennek folyományaként boldog, boldogtalan lemezeket árul, még a hazai, igen szűk piacra "termelő" zenekarok is gyártatnak maguknak fekete lemezt, hátha a rajongók megveszik. 

Minden komolyabb lemezgyűjtő tudja, hogy a hely, ahol vesszük a lemezt, mindegy. A lényeg, hogy megvan. Pont erre gondoltam, amikor kedden az egyik utolsó, az éves hajtásban beragadt szabadnapjaim egyikén, az aneszteziológiáról hazafelé, ahol órákat ültem a tolókocsiban alvó apám mellett a heti ÉS-t olvasgatva, meglepetésemre akadt két üres órám.

Október 24-én jelent meg Anouar Brahem az ecm kiadónál sorrendben a tizedik lemeze. Ezt a megjelenést az ecm berkein belül is nagy várakozás előzte meg, mint látjuk, nem véletlenül.

Véget ért a szokásos két napos bemutató, jöhetnek az észrevételek pro és kontra, mi hol döngött, hol volt sok a magas, és hol lehetett végre zenét hallgatni. Hol tudott megérinteni, és melyik mellett mentél el. Az idei AV trend íve kissé lefelé mutat, és az is látszik, hogy az audio bisznisz - van ilyen? - zászlaja itthon félárbócra lett eresztve.

Artur Schnabel az elmúlt század egyik legnagyszerűbb zongoristája. Személye körül nem alakult ki olyan és akkora rajongás, mint más neves zongoristák körül, de talán ez némileg jót is tett neki, vagy inkább a reputációjának.

Ezer és egy éve tervezem, hogy nem csak lemezeket és előadókat, hanem elektronikus zenei mixeket fogok ajánlani, amelyek annyiban sokkal kényelmesebbek, hogy nem kell őket sem megvenni, sem letölteni, egyszerűen csak ráklikkelsz a play ikonra, és már megy is.