Artur Schnabel: Beethoven zongora szonáták

Artur Schnabel az elmúlt század egyik legnagyszerűbb zongoristája. Személye körül nem alakult ki olyan és akkora rajongás, mint más neves zongoristák körül, de talán ez némileg jót is tett neki, vagy inkább a reputációjának.

Nem volt egy impulzív művészalkat, inkább csendes, elmélyült, ha lehet ezt általánosságban megállapítani egy emberről. Játéka is ilyen, kerülte a magamutogató technikai sziporkázást, előadásai az intellektuális és egyben érzelmi felfedezések, értelmezések.

Az általa feljátszott 1932 és 1938 közötti felvételek referenciának és hivatkozási pontnak számítanak, mármint nem hangminőségben, lévén ezek többnyire 78-cas fordulatú, mono lemezek, amelyeket egyetlen szén mikrofonnal rögzítettek, hanem művészi kvalitásuk okán. Schnabel legnagyszerűbb előadásai a Beethoven zongora szonáták voltak, a Schubert darabjait is jegyzik, de a bécsi mester darabjai számítanak etalonnak. Kortársa, Harold C. Schonberg szerint Schnabel fedezte fel először igazán Beethovent.

Mondják, mint a legtöbb esetben, Schnabel inkább koncerteken, élőben volt varázslatos, de mivel a 1951-ben meghalt, nem is nagyon tapasztalhatta meg a modern felvételtechnika vívmányait. Játéka azonban lemezről is fenomenális, főként az elmélyültsége, a játék a tempóval, a művek mély gondolati, érzelmi rétegeinek természetes felfejtése majd megszólaltatása. Schnabelt hallgatva szertefoszlik az a markáns kép, ami az emberekről általában Beethoven-ről és a zongoradarabjairól él.

A legtöbb előadás Schnabelé mellett modorosnak, darabosnak és szinte kizárólag technikai bravúrnak tűnik, sőt, olykor szétesőnek, kaotikusnak. A bécsi mester általam hallott recepciója többségében indulati játékot feltételez, míg Schnabelt hallgatva olybá tűnik, hogy a zongorista teljesen és tökéletesen birtokában van annak a tudásnak, amellyel megérti és tisztán vissza is adja a  darabok belső struktúráját. Mint egy árnyas erdei ösvényen, úgy vezet végig szonáta cikluson. 

Játéka teljesen mentes a nagy megindulásoktól és megtorpanásoktól, sima, egyenletes, mégis élő, lélegző, egyszóval harmonikus. Billentése plasztikus, simulékony, a tempót teljesen öntörvényűen kezeli, a hangsúlyok és a textúra olyan mint egy csendes táj, és mégis: az interpretáció egyértelműen közvetíti az érzelmeket, amelyek ugyan Schnabeléi, de a hallgató számára átélhetőek. Mindezt úgy, hogy Schnabel alapvetően erősen szűkített dinamikai skálán játszik.

Idővel az új tehetségek és a régi nagy mesterek némileg elhomályosították Schnabel lemezeinek fényét, főként, hogy a Steinway átvette az egyeduralmat a klasszikus zenei pódiumokon és természetesen a felvételeken. (Egyes vélemények szerint azért ennyire felülreprezentált a Steinway a zongorairodalomban, mert könnyű rajta játszani. Nagyon finom a billentése, nem kell nagy erőt kifejteni, nem fárad el annyira a kéz játék közben, ezért a legtöbb zongorista kedveli, noha a hangzása elég fényes, ami nem minden darabnak áll jól)

A lemezeket sokszor kiadták, már a megjelenésük pillanatában nagy figyelmet keltettek, azóta pedig mind a Warner, mind az EMI jó sok bőrt lehúzott róluk. Ennek ellenére a reprintekbe nem nagyon kerültek, viszont a különböző kiadásokat elég sokszor megpörgették, kijöttek a Great recordings of the century, majd a Great Pianists sorozatokban is párszor, stb, stb. Nekem többnyire vinyleim vannak tőle, a teljes sorozat hiányos, a legjobban a Seraphin nyomatok szólnak, meg a korai EMI-ok. Ezek közül talán két első nyomású lemezem van, ezek sajnos a legkopottabbak is egyben.

Schnabel ezeket a korai, a harmincas évekbeli felvételeket egy Bechstein zongorán játszotta fel, ami amellett, hogy a kedvenc zongorája volt, egészen másként szól, mint a Steinway, sokkal kevésbé zeng és sokkal kevésbé erőteljes. A cd verziót eddig nem ismertem, főként a lemezeket hallgattam, még akkor is, ha elég kopottak már, és az eredeti hetvennyolcasokat nem hallottam soha – feltehetően azok a legjobbak.

A mostani újrakiadás a felfedezés erejével hat, a teljes ciklust újramasterelték - a kísérő füzet szerint - az Abbey Road stúdióban, ami összesen két évet vett igénybe, és a Warner jelentette meg. A nyolc lemezt tartalmazó doboz a klasszikus zenei lemezekhez képest is olcsó, az e-bayen 4 és 5 ezer forint között szerezhető be, én végül itthon vettem meg 7 pénzért. Megjegyzem, egy ötlemezes Deutsche Gramofon doboz 10 ezer körül van. A nyolc lemez a teljes ciklust tartalmazza, ami egyben elég tömény, mindegyik lemez hetven perc fölött van, érdemes egyedileg, lemezenként nekiugrani.

Ami azt illeti, eddig sem voltam elragadatatva az újramasterelt anyagoktól, és az első lemez meghallgatása után ez az érzés csak erősödött bennem. A remaster során itt is kb ugyanaz történt, mint a többi esetben: drasztikusan leszedték a zajt, és kiemelték a középső frekvenciát, ami azt az illúziót közvetíti, hogy ez egy közelmikrofonozott felvétel. Az illúzió szót hangsúlyoznám. Mivel az első lemezen lévő tételek megvannak egy elég jó állapotú EMI nyomaton, ami ugyan 33-as és messze van a 78-casoktól, de ezerszer emberibb a hangzása, mint a cd-é, ami elég keményen, rossz értelemben véve digitálisan szól.

Az a durva a dologban, hogy még ez sem tudja lerontani Schnabel játékát, bőven az élvezhetőség fölött van. A vinylek ugyan halkabbnak és kevésbé dinamikusnak tűnnek, de lényegesen több rajtuk az információ. A zongora tovább zeng, egy-egy billentés finomabb, és nem egyhangszínű, mint a cd-n. Ugyanakkor a remasteren hallani a törekvést, hogy közelebb hozzák a hallgatóhoz a zenét, ami mindenképpen jó, de hát az analógot nem sikerült megközelíteni, és olykor többet árt ez a megközelítés, mint használ. Kiemel bizonyos dolgokat, ráfókuszál, ami elviszi a figyelmet a nagy egészről.

Mivel viszonylag sokat nyomtak ezekből a lemezekből annak idején, aki komolyan érdeklődik Schnabel lemezei iránt, fog találni egészen jó állapotú példányokat a használt piacon. Az újra kiadásnak inkább kulturális jelentősége van, és mivel nagyon olcsó, szerintem nem hiányozhat egyetlen komolyabb gyűjteményből sem. Aki viszont el szeretne mélyülni a huszadik század egyik legkiemelkedőbb zongoristájának Beethoven zongoraciklusában, annak kicsit mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, és keresse a piros borítójú EMI nyomatokat – nekem ezek szólnak a legjobban, és egyáltalán nincsenek túlárazva.

Mondhatnám, hogy jól jön ehhez Schnabel viszonylagos ismeretlensége, de ez engem inkább elszomorít. Én mindenesetre örülök ennek a doboznak, és azt vetítem előre, hogy a közelgő sötét novemberi esős estéken meg lesz a napi jókedv adagom. És akkor még az új Anouar Brahem lemezről nem is írtam. Arról majd a következő posztban.