Október 24-én jelent meg Anouar Brahem az ecm kiadónál sorrendben a tizedik lemeze. Ezt a megjelenést az ecm berkein belül is nagy várakozás előzte meg, mint látjuk, nem véletlenül.

Brahem Tunéziában született. Tíz éves korában kezdett el arab lanton tanulni Ali Sriti nagymester kezei alatt a tuniszi Zeneakadémián. 1981-ben elhagyta Tuniszt és Párizsba költözött négy évre, ahol film és színházi zenét írt Maurice Béjart-ral, majd ismét hazautazott. Otthon sokat koncertezett és új zenéket írt, immár nem alkalmazott zenének, hanem önálló albumban gondolkodva. Az ecm-mel 1989-ben vették fel az első anyagukat, amely egyből a világ zenei élvonalába röpítette Brahemet.

A lant az egyik legrégebbi húros hangszer, az arab és perzsa zenei hagyományban óriási a jelentősége és hatalmas az irodalma van. Jelenleg Brahem az egyik olyan zenész, akinek természetes, a hagyományban gyökerező tudása van a lant hangzását és technikailag megvalósítható határait illetően. Illetve ő az arab lant "nagykövete", aki az ikonikus hangszer hangzásával kísérletezik, és először használta kortárs klasszikus vagy éppen jazz felvételeken.

A legfrissebb lemeze kettős ünnepre jött ki, egyrészt Brahem idén októberben ünnepelte a 60. életévét, másrészt ez a tizedik albuma a patinás német kiadónál. Manfred Eicher – közösen Brahemmel – megújította a zenész korábban már összecsiszolódott quartetjét is, és a fokozhatatlannak és ezzel együtt folytathatatlannak tűnő csúcslemez, a vonós kísérettel felvett Souvenance után új utat és friss hangzást keresve rakott össze egy all star csapatot.

Az új zenekarban az ecm húzónevei közül egyértelműen a ritmusszekcióban (Jack DeJohnette-Dave Holland) fedezhető fel a törekvés, hogy Brahem sajátos világát, és a lant általa szinte áttetszőre csiszolt hangzását egy szabad improvizációra épülő, modern jazz felé tereljék. (A kísérőfüzetben erről Brahem elég hosszan ír. A hetvenes években, amikor Ő megismerkedett a jazz-el, még modern zenének számított, amibe behozni a lantot, merész húzásnak tűnt. Ma viszont már más irányba kell tapogatózni, ha újítani szeretnénk)

Az én szívemben vagy lelkemben Brahem zenéjének külön rész van fenntartva. Ha meg kellene mondani, hogy arra a bizonyos lakatlan szigetre melyik három lemezt vihetem magammal, az egyik biztosan a Souvenance lenne. Ezt a dupla lemezt csak különleges alkalmakkor hallgatom, mindig egyben, soha sem megszakításokkal. A bevallottan személyes indíttatású album, amely az Arab tavasz és az általa előhívott társadalmi és szociális helyzetre reagált, azonban sokkal mélyebb és tágabb megközelítésben szólaltatta meg az egyes ember elhagyatottságát és kiszolgáltatottságát, mint, hogy csupán csak ide, a lemezt közvetlenül inspiráló tunéziai forradalmai változáshoz vezethetnénk vissza.

A Souvennce ilyen értelemben véve nem koncept lemez, a konkrétumon túlmutatva, általában közvetíti alkotójának humanitását. Na de nagy szavak helyett kezdjük az elején.

Az 1990-ben megjelent Barzakh már elég jól mutatta, hogy a Brahem által közvetített arab zenei hagyomány tökéletesen integrálható az európai zenei hagyományba, így a Barzakh volt az egyik első olyan world music lemez, amely nem volt idegen a jazz-en és klasszikus zenei hagyományon edződött európai füleknek. Itt kezdődött az az idén immár tíz lemezre duzzadt együttműködés, amelyben Brahem olykor cserélődő, de többé kevésbé állandó trió és quartet formában az ecm és a nemzetközi élvonal zenészeivel készíthetett anyagokat.

A lant hangzását és technikai határait, valamint az arab zenei megoldásokat rendre felhasználva Brahem hol a szabad improvizáció, hol pedig a kortárs kamarazene irányába bővítette a saját hangzási világát, ami egy idő után teljesen önálló univerzummá terebélyesedett, kiindulását tekintve hagyománytisztelő, de végeredményében erősen újító szándékkal.

Ebben persze nyakig benne volt Manfred Eicher keze is, aki a végső keverésnél megszabta a masteren az oud szerepét a hangképben. Ezzel a módszerrel, és Brahem mélyen gyökerező érzékenységével és szerzői tehetségével nagyon erős lemezek születtek, amelyek mind hangzásukat, mind a szerzeményeket tekintve egyrészt időtállóak, másrészt nagyon komoly művészi teljesítmények.

Egészen elképesztő, hogy a kilencvenes évek ecm termésében kalandozva mennyire komoly, felnőtt és érett lemez mondjuk a Thimar, amely kiemelkedik a többi, hasonló ún. crossover lemez közül. Amíg Brahem világa igen hamar kialakult, addig a többiek kísérletnek, olykor statikusnak, vagy egyszeri divatjelenségnek tűnnek.

A kilencvenes években többnyire trió formában születtek az albumok, amelyek közül egyértelműen az Astrakan café lett a legismertebb és egyben a legerősebb is. A hosszú, többnyire 8-10 perces darabok között vegyesen vannak tradicionális keleti (arab, azerbajdzsáni, ) zenék és Brahem szerzeményei, amelyek szinte egyenrangúak azokkal. Ezeken az albumokon egyértelműen az arab lant van a középpontban. A lassan húsz éves lemezeken nem fog az idő, a hangzásuk teljesen mai, tökéletesen modernnek tűnnek.

Innen kétfelé vezetett az irány, Brahem rájött, hogy három egyforma lemezt kiadni teljesen felesleges, ezért új zenekart alakított, a kísérőzenészeket immáron quartetté bővítve. A hangzást is radikálisan megváltoztatta, amiben feltehetően nagy szerepe volt Francois Couturier-nek is, akinek kamaradarabjai Tarkovszkíj filmes világában gyökereztek, és Brahemmel sokat dolgoztak együtt.

A kétezres években az új trió vette fel a Le Pas du Chat Noirt, ami már egyértelműen európai kortárs zene, az arab hagyomány csak nyomokban fedezhető fel a hangzásban, a lant belesimul a hangképbe, a középpontban a zongora áll, Brahem a darabokat is zongorán írta. A Fekete macska léptei a másik csúcslemez Brahem életművében, ehhez csak a Souvenance mérhető. Ezen a lemezen hallható azonban először teljes pompájában az az érzékenység, ahogy Brahem a zenéhez nyúl.

Mindegyik tétel kivétel nélkül nagyon lassú, a témájuk ugyanaz, és mégis egy teljesen önálló univerzumot alkotnak. Én nem ismerek ehhez még csak hasonló zenét sem, a kortárs kamarazenéhez sokkal több köze van, mint jazzhez vagy a crossoverhez. De valahogy minden megközelítés lemállik róla, ez a zene egyszerűen nem engedi, hogy skatulyákba tömködjék, vagy hogy találó megjegyzéseket fogalmazzanak meg róla.

Első hallásra végtelenül szomorúnak és melankolikusnak tűnik, bár a melankólia nem egyenlő a szomorúsággal, mert nincs benne rosszkedv. Számomra a Le Pa... a teljes és törékeny magány albuma, és nem is nagyon lehet máshogy hallgatni, mint egyedül. Pontosabban a lemezen hallható zene nehezen enged meg másmilyen befogadói állapotot.

Nem tudom, mennyi köze volt Couturier-nek a végső hangzáshoz, de nagyon hasonlít az általa vezetett Tarkovszkíj quartett lemezeihez, noha azok kevésbé mélyek, és jobban követik a kortárs kamarazene megoldásait, ritmikai és zenei struktúráját. Mindenesetre Brahem és Coutirer elképesztő összhangban játssza végig a hetven percet, egészen sűrű szövésű, de nagyon finom és érzékeny párost alkotnak. A Le Pas du Chat Noir egyedül áll az életműben, legalábbis, ami a hangzást illeti. Szerintem méltatlanul kevés figyelem jut rá, pedig megérdemelné.

A kilencvenes és a kétezres években Brahem mellé az ecm az akkori húzónevek közül szinte mindenkit felvonultatott, vett fel lemezt Jan Garbarekkel, John Surmannal és Richard Gallianoval is. Ezek az anyagok mind erősek, de inkább a kortárs jazz felé tágítják a határokat, az improvizáció sem idegen tőlük, így egyenes előképei a Blue Maqams-nak, amelyen Brahem már jazz zenészként definiálja önmagát. Közülük talán a legjobb a Khomsa*.

A Blu Maquams tehát az egész éves ecm megjelenések közül az egyik legfontosabb. A lemezhez adott bookletben Brahem hosszan ír arról, hogy mikor kezdődött az érdeklődése a jazz iránt, és arról, hogyan írta meg a darabokat. Az új anyag egyfajta visszatérés a nagyzenekari kísérettel felvett Souvenance után a quartet formához és a kezdetekhez.

Jól jelzi a váltás iránti igényt, hogy Brahem mögött Dave Hollandon kívül mindenki idegen. A korábbi lemezeken Coutirer külön színfolt volt, őt most az új generációs zongoristák közül Django Bates váltja. A mostani követelményeknek megfelelően a lemezen vannak előre megírt és rögtönzött darabok is, ahol a témák egyfajta vázlatát adják csak meg, a többit pedig az adott pillanat szüli. Ettől függetlenül  a hangzás nagyon egyben van, és Brahemhez képest nagyon színes is, változatos, olykor egyenesen hullámzó. A Maquam, vagy magyarul makáma egy arab irodalmi műfaj, és a zenei darabok erre a műfajra reflektálnak a maguk módján. Ez a quartet azonban sokkal  dinamikusabb, mint eddig bármelyik, amellyel Brahem dolgozott. Egyes kritikusok szerint az ecm aranykorának felvételeit idézi.

Első hallásra nekem úgy tűnt, hogy az új zenekar által Brahemnek sikerült, amit akart, vagyis, hogy teljesen máshogy játssza ugyanazt. A dallamvilág, a harmóniák mind-mind ismerősek, de a megszólalás és a hangütés teljesen más. Az addig melankóliának nyoma sincs, ez egy életerős és dinamikus lemez, amelyben valóan több a jazz, mint, amit arab lanton valaha játszottak.

A zenekar úgy hangzik, mintha mindig is együtt zenéltek volna, megtorpanásnak nyoma sincs, van húzása, képes megindulni, ami DeJohnette atombiztos játéka mellett egyáltalán nem meglepő. Az erős ritmusszekció megadja az alapot, amibe aztán a többiek szépen belesimulnak. Brahem olykor a háttérből adja meg a dallamívet, amit a zongora felvesz, és hol elvarrja a témát, hol pedig csak variálja.

Az új zenekarhoz a zongoristát találta meg utoljára, de Django Bates-ben nem csalódott, írja Brahem, kellően érzékeny és jól tudja közvetíteni a szerzeményeinek sajátos érzelmi struktúráját is. Kettőjük játéka, hasonlóan a Le Pas...-n tapasztalt módon, adja a lemez erősségét.

A Blue Maquams újabb remek lemez az életműben, és valóban az őszi-téli évad egyik nagy dobása, nem csak az ecm lemezei között, hanem a nemzetközi jazz megjelenéseket is figyelembe véve. Nálam biztosan.

*Némileg ironikus, hogy az Astounding eyes of Rita, köszönhetően a címadó track fülbemászó dallamának, a legismertebb lemeze. Sajnos az egyik leggyengébb is.