A hegy lelke – Audio Note P4

Van az a vélemény, hogy egy márkán belül is különböző hangzásvilágok lehetnek. Én egyelőre nem sok olyan brandet ismerek, ahol különböznének a hangzáseszmény tekintetében az egyes termékek. Hacsak nem a tapasztalat mondatja velem.

Régóta követem ezt a hobbit, és sok kellemetlen dolog között, amivel az ember szembesülni kénytelen (olvasott már valaha valaki értelmes fórumbejegyzést, amire nem érkezett legalább egy, azaz 1 db ostobaság?!), olykor-olykor becsúszik pár olyan is, ami örökre megmarad, és ad egy lökést, hogy tovább csináljuk. Mindamellett, hogy Magyarországon szinte minden tevékenység ilyen, nekem a high-endben sajnos vagy szerencsére elég sok élményem van. De hogy a felvetett kérdésre is reagáljak: szóval többnyire akkor fordul elő, hogy azonos márka különböző erősítői, elektronikái másként szólnak, amennyiben a kutatások és a kísérletek eredményeképpen ez lesz a végeredmény, és nem tudatosan hangolják mássá az adott készüléket. Ez egyébként a felhasználónak előny: ízléséhez, személyes preferenciáihoz közelebb állót tud magának választani. Gyakran előfordul, hogy az adott készüléken keresztül megismer, megszeret új zenei világokat is, és a feljebb lépéskor már az új paraméterek is szemponttá válnak.

Kit mint vet, akként arat

Szívósan tartja magát egy nézet, miszerint a csövekből készült erősítők technológiailag nem képesek lekövetni a modern tranzisztor alapú elektronikákat. Sávszélesség, tranziensek, torzítás és további tényezők magyarázzák ezt, valamiért a fülünk azonban felülírja ezt a tudományos alapvetést, és egy jól megépített, kellő odafigyeléssel - és valljuk be - nagyon komoly technikai tudással létrehozott csöves erősítő hangja minden paraméterben egyezik, adott esetben zeneileg felül is múlhatja a tranzisztoros társait. Ezt alapul véve, ma már azt mondhatjuk, hogy a csöves technológiában is további fejlődés tapasztalható. Míg a tranzisztorok és IC-k rendkívül hasznosak az élet ezernyi területén elterjedt elektronikai eszközökben, addig a csövek maradtak a hangreprodukciónál. Nincs ebben semmi trükk, a fülünk analóg eszköz, a zene is analóg módon születik, az elektroncső minden bizonnyal az legideálisabb eszköz a hang reprodukálására. Ma már az ún. modern csöves erősítők világát éljük, ugyan nem abban az értelemben modernek, hogy a sávszélességük megnőtt, vagy a torzításuk csökkent volna, de a kínálkozó lehetőségek, amelyeket többnyire nem a számokból, hanem az utólagos fül általi minősítésből tanultunk meg, és persze leírhatók tudományosan, immáron lehetővé tették, hogy néhány tervező műhely újabb és újabb finomításokat, fejlesztéseket hajtson végre a jól bevált kapcsolásokon, anélkül, hogy az alap architektúrát megváltoztatta volna. Ezek közé az újítások közé tartozik többek között az erősítő fokozatinak egymáshoz illesztése, a számítógépek vezérelte gyártás elképesztő pontossága miatti anyagminőség javulás, vagy a kapcsolások leegyszerűsítése, amely korábban nem látott utakat jelent a ma is csöves elektronikákkal foglalkozóknak.

Kultúra(?)

Én egyértelműen azok közé a hifisták közé sorolom magam, akiket lelkesítenek ezek az újdonságok, már csak azért is, mert ami maradandó otthoni zenehallgatáshoz kapcsolódó élményem eddig akadt, az szinte kivétel nélkül mind csöves elektronikán keresztül szólalt meg. Számomra a zene: kultúra, amely összefüggésekből, mélységből áll, és nem csupán szórakozás kérdése, hanem elköteleződés és elsősorban ismeret, alázat, érzékenység és befogadás. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel kb. egyedül vagyok, és a többség inkább egyfajta stimulásnak használja a zenét, amely elringat, ideig-óráig leköt, de semmilyen pluszt nem ad az életemhez, mint általában a művészet. Amikor a csöves világban elmerül az ember egyszersmind arra is rájön, hogy van egy pont, ameddig érdemes elmenni, azután pedig olyan magaslatok játszanak, amit hétköznapi ember egyszerűen képtelen anyagilag finanszírozni. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy nem terjedtek el, így egyfajta ezoterikus köd veszi körül őket, ami persze megint kellemetlen, senki sem szereti, ha furcsán néznek rá, pedig semmi rosszat sem tett. A másik nagyon kínos vonás a dolognak, hogy mivel a kapcsolások és az eszközök viszonylag könnyen lemásolhatóak, rengetegen képzelik azt, hogy azért, mert láttak már szétszedve csöves erősítőt, akkor értenek is hozzá. Ilyenkor persze az a tudás és évtizedes tapasztalat, amivel a tervezők rendelkeznek, leértékelődik arra a szintre, ahová a szakik lehúzzák. Nyilván nem kell hangsúlyozni, hogy még egyetlen replika sem hozta azt az eredményt, ami elvártak volna. Ezt leginkább az előbb említett szakik tudják, ők viszont valamiért nem hangsúlyozzák eléggé, vagy csendben elhallgatják, viszont, ha felhívjuk a figyelmüket erre, hamar érzelmi irányba terelődik a kérdés, és sértődés lesz a vége. Aláaknázott terület ez, óvatosan kell tehát megnyilatkozni.

Varázsdoboz

Bevallom, hogy eretnek módon, ha annyi pénzem lenne, amennyi nincs, én akkor sem vennék Neirót. Sem Ongakut. P4-et vennék vagy Jinro-t. Egyszerűen nem izgatnak a szuperlatívuszok. Igen, persze, nagyon jól szólnak, és nyilván nem érdemes a szinteket egymással ilyen módon összehasonlíani. Nem erről van szó. Egy nőben sem csak az számít, hogy mekkora a melle. Egy bizonyos méret fölött amúgy is mindegy. Az összhang a lényeg. Az én zenei világomhoz, ízlésemhez a fentebbi csodák túl lágyak. Hogy is mondta a költő? „Csodállak, ámde nem szeretlek”. Számomra az ideáltipikus végerősítő a P4. Milyen érdekes, hogy ugye velem kapcsolatban mindig túlzottan szubjektív megítélés a leggyakrabb kifogás, aztán tessék, ebben az erősítőbe egyetlen szakbarbár zseni sem tudna belekötni. Nincs rajta fogás. Már a létrejötte és a történet is kimeríti, amit az elektromosságról úgy általában tudni illik, már ami a csöves technológiát érinti. Egyébként nem véletlenül lett ez a végfok Qvortrup kedvence. Mintegy sűríti magába azt a hangzáseszményt, ami számomra is nagyon vonzó. A nyugodt erőt és a színezetlen, de rendkívül tiszta és nagyon hiteles hangzást. Olyan, mint akusztikus nagyítólencse, élesebben hallani a felvételek jellemzőit, illetve a felvételeken őrzött előadásokat.

Mama kedvence

Technikailag a legnagyobb problémát minden bizonnyal a kapcsolás olyan mértékű egyszerűsítése okozta, ami már a működés minimuma, sőt, valamivel még annál is kevesebb. Ez a végfok három transzformátor és két cső tökéletes összhangja. A lényeg itt az összhangon és az illesztésen van, na meg a trafók pontosságán, ami ebben az esetben a jelenleg alkalmazható technológia csúcsa. Ez utólag persze tökéletesen magyarázza, miért nem csinálták meg mások korábban. A P4 előfok igénye az M3-tól kezdődik, de felfelé „nyitott”, szinte bármeddig elmegy. Minden beszámoló kiemeli, hogy a hangzása unikum, főleg az alacsonyfrekvenciák tökéletes reprodukciója, a stabilitása, a lendülete, de főként a sávszélek zenei színei teszik ezt a végfokot az árán messze túlmutató produktummá. Amit a P4 tud, azt a maga kerekségében szinte semmi nem tudja - a Szint 3-ban biztosan. Pontosan ezért lóg ki az AN portfólióból. Nincs ebben semmi mágia, egyszerűen ilyen lett. Köszönhetően tisztán a technikai megvalósításnak, ami a Gaku-On átdolgozásakor és fejlesztésekor előjött. Mondom ezt én, aki ugye nem éltem vele együtt még, de tervezem, hogy egyszer majd ez is megtörténik. Szóval kinek a pap, kinek a papné, nekem speciel a P4 a Schulz Gizi.