Annyit írtam már kábelekről. Nem egy kellemes dolog, főként, ha az ember abban a helyzetben van, hogy az átlagnál drágább terméket van lehetősége megismerni, ami már eleve ezotéria.

Másrészt meg ugye nincs is jobb móka annál, mint hiteltelenné tenni ezeket a beszámolókat az árakon értetlenkedve néhány gyilkosan gúnyos kommentben. (Ki az az őrült, aki egy darab drótért kiad ennyi pénzt, muhaha?) A helyzet annál pikánsabb, minél jobb az adott produktum, hiszen itthon köztudottan könnyebb demagóg módon érvelni, mint csupán elfogadni a valóságot olyannak, amilyen, és a döntést meghagyni a felhasználónak, mondván, hogy magától értetődő módon tegyen azt, amit jónak lát: vagy a malacpersely felé induljon, vagy dobjon be két leszarom tablettát és lépjen tovább. Eleve fáztam tehát a témától, el is döntöttem, hogy nem nagyon fogok ebbe a csapdába még egyszer magamtól belesétálni, aztán persze az egyik barátom újságolta, hogy mekkora változást okozott az amúgy sem gyenge rendszerében az újonnan vásárolt interconnect kábele. Minden bizonnyal a világ egyik legjobb rézkábele, mondta. Na ná, hogy kíváncsi lettem rá. Mikor eljutottam hozzá, magam is megállapítottam a pozitív változást, de még tartott bennem a korábbi kudarcélmény, így visszakoztam. Végül csak elért hozzám, mondván, hátha nálam is beválik, én pedig meghajlottam az érvek súlya alatt.

A legenda oda

Kondo ugye, mint jól tudjuk 2006-ban meghalt, a cégről egy ideig az a hír járta, hogy leáll a gyártással, hiszen az ész és a lélek Kondo volt, a tudás letéteményese nélkül a brand mit sem ér. Úgy tűnt azonban, hogy a régi fejlesztések gond nélkül mehetnek tovább, bár a termékkínálat radikálisan beszűkült, és az újdonságok sem olyan elánnal gyarapodtak, mint akkor, amikor a Mester még élt. Bevallom, engem sohasem kapott el a gépszíj annyira, hogy bejegyeztessem magam a hithű audiofilek szűkkörű szektájába és úton-útfélen hirdessem, hogy a Legjobb meg a Legnagyobb ésatöbbi, ésatöbbi. Azt is elárulom bármikor szívfájdalom nélkül, hogy az ilyesfajta rajongás inkább taszít, mint, hogy tiszteletet keltsen bennem, lehet, hogy éppen ezért nem is kerestem az utat, hogy minden egyes terméket gyorsan meghallgassak, majd áradozzak róla, és aktívan hozzájáruljak a már amúgy is masszív legendához. (Eleve nem szeretek különféle csoportokhoz tartozni) A high-end ezen része így is, úgy is elérhetetlen számomra, minek gerjesszek magamban kielégíthetetlen vágyakat? Aztán persze idővel én is részesedtem a „kegyben”, ami korántsem volt akkora durranás. Jól szóltak, kétségkívül nagyon jól, de tudtam utána élni anélkül, hogy lemondóan aprófává aprítsam a jelenlegi cuccaimat, vagy anélkül, hogy ólmot öntsek a fülembe. A Kondo jelenségben sokkal jobban zavart, hogy ahelyett, hogy a valódi erényei, jellemzői és egyedi jellegzetességei körül forgott volna a téma, Kondo tevékenységét összemosták a művészettel, ami kifejezetten zavaró volt, hiszen egyértelmű, hogy sem egy méter kábel, sem egy kimenőtrafó legyártása nem művészet. Ráadásul minden termékéről kötelezően a legjobbat kellett mondani, még akkor is, ha az mondjuk nem minden rendszerben vált be. (Ilyen volt például a ksl réz hangfalkábele, amiből talán minden hifistának van otthon egy méter valamilyen formában, de például IC-nek kifejezetten nem jó, ráadásul legalább három eltérő verziója van, és mindegyik máshogy szól) Mindez persze csupán a hazai interpretációra vonatkozik, a készülékei értékéből semmit nem von le, és persze én is írtam sok szépet a Souga-ról, ami Kondoéknál a Neiro legfrissebb verziója, de továbbra is nagyobb elismerést kelt bennem a fillérekből összerakott csoda (Kimura), mint a korlátlan tőkével magvalósított, ami csak egy nagyon szűk, kiválasztott rétegnek érhető el. (Kondo)

Az elérhető maximum

Minden valószínűség szerint a legnagyobb eséllyel Kondo termékei közül a kábelek azok, amelyek a bérből és fizetésből élő halandókhoz egyáltalán eljuthatnak. A kínálat eddig sem volt nagy, volt ugye a ksl éra egyszerű hangfalkábele, ami eredetileg házimozi rendszerek hangjának feljavítása céljából született, és volt a non plus ultra ezüst mind összekötőben, mind hangfalkábelben. Aztán pár hónapja megjelent egy kifejezetten barátságosan árazott IC, ksl-vc néven, kinézetében radikálisan eltért a többitől. Biztos unalmas, már jó régóta emlegetem, hogy a high-endben az utóbbi ideje zajlik egyfajta sajátságos technikai forradalom, mégpedig azért, mert a gyártástechnológia ugrásszerűen javul és a számítógépek vezérelte gépek elképesztő pontosságra képesek. A ksl-vc is minden bizonnyal ennek a forradalomnak a gyümölcse. Kondoéknál persze még a többi gyártónál is szűkszavúbbak, azon kívül, hogy megköszönik a vásárlást, egyetlen szót sem ejtenek sem az anyagról, sem a kivitelezésről. Azt is csak onnan tudjuk, hogy a VC rézből van, mert mondták, na meg azért, mert nem kerül több millió forintba. A kialakítását illetően csupán találgatni tudok, azt meg nem szeretek. A kábel egyébként szokatlanul merev, az átlátszó műanyag burkolat alatt egy ezüstözött réz vagy alumínium árnyékolás látszik, hogy belül merev szálak, vagy valamilyen litze sodrat van, szintén titok. A csatlakozókat szilikon gyűrűvel a burkolathoz ragasztották, tehát szétszedni nem lehet, hogy valamilyen infómorzsát összecsipegessünk. A neten egyetlen angol oldal van - tömören szűkszavú. A hivatalos japán site ugyan frissül, de hát abban meg nyelvileg elég komoly deficitem van, szóval a felépítéséről ennyit, a többit passzolom.

Szabadság, szerelem

Aki ismerte a márka többi cuccát, annak közelről ismerős a hangzás. Lágy, meleg, kissé mélytónusú ballansszal, impresszív felbontással, nagyon zenei spektrummal. Egyesek szerint ez lenne a torzítás teljes hiánya, szerintem nagyon hasonlít a ksl réz verziójához, annak a hangzáseszménynek a továbbfejlesztett, gazdagabb és színesebb verziója. Míg azonban a ksl réz gyakran, főleg a mélytartományban ellustult és öblös mormogássá változtatta a bőgőt, addig a VC itt is megfogott és tiszta hangzást nyújt. Újabb ajtókat nyit rá a zenére, felbontásban és életszerűségben lépünk tovább, olykor kategóriákkal. Azt is lehet sejteni, hogy a VC az illesztéssel „játszik”, azért tűnik minden rendszerben kevésbé élesnek, és jobban tolerálja a zenei részleteket. Kérdés persze, hogy az illesztés javítása mindenütt segít-e? Míg a barátom tranzisztor alapú elektronikái szárnyakat kaptak és olyan minőség jelent meg, ami több, mint élvezhetővé tette még a cédét is, ráadásul a hátrányokból is jelentősen lefaragott, addig más – csöves alapú – rendszereken az eredmény nem volt ennyire pozitív. Mielőtt elkezdődik a verbális kövezés, szó nincs arról, hogy a VC ne lenne nagyon jó kábel, és arról se, hogy az árát ne érné meg, de akad olyan kiépítés, ahol az előbb említett jellemzők nem hatottak, hanem inkább visszafogták a lendületet, és bágyadttá tették az interpretációt. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek már egyedi preferenciák, akad, akinek a „csöves” hangzás ezt jelenti. Nekem a hajtás és a precizitás közelebb áll a szívemhez, mint a melankólia. A VC tehát számomra pontosan példázza a Kondo készülékek legnagyobb erényét: úgy szeretett meg, hogy közben nem távolít el. Bevon a zenei történésbe, de a saját törvényei szerint teszi, holott én arra lennék kíváncsi, mi van a lemezen. Szóval maradt a papírforma: a szabadságot választottam; akkor is és most is.