Igazából nem tudom megmondani, miért nem szeretek fejhallgatóval zenét hallgatni. Talán azért, mert dj-zés közben állandóan üvöltetni kell, hogy halljak valamit, aminek következtében a jobb fülemre valószínűleg már gyengébben hallok.

Vagy lehet, hogy azért, mert teljesen idegen a helyzet, hogy zenehallgatás közben minden zajt kizárva egyhelyben ülve élvezzek egy szimfóniát, miközben maximum meredten magam elé bámulhatok. De az is lehet, hogy azért, mert a hifisták által szénné hájpolt fejhallgatókat meghallgatva többnyire az derült ki, hogy élettelen, steril és totálisan zeneietlen produktumok, amelyeknek élvezetéhez minden bizonnyal robotnak kellene lennem.

Sőt, még az is előfordulhat, hogy "az zavar e semmiben/miért nincs bűnöm, ha van?", az a gondom ezekkel a produktumokkal, hogy a zene életszerű helyzetben többnyire szemből éri az embert, a fejhallgatók viszont mindezt egyből a fülembe üvöltik, ami nyilván egyrészt furcsa, másrészt pedig egyértelműen illúzióromboló. A fejhallgatózás olyan, mint a pornó. A látvány ugyan kárpótolni próbál, de mégsem ugyanaz az élmény. És az emberek ugyanúgy is fogyasztják, mint a pornót: annál jobb, minél többet mutat.

Akárhányszor fejhallgatóval próbáltam élvezni a zenét, mindig nagyon hamar eluntam. Zavart, hogy van valami biszbasz a fejemen, hogy nem hallom a saját hangom, és hogy a normális körülmények között a zenét kísérő zajok, amelyek szépen belesimulnak az összképbe, most az előtérbe nyomulva átvették a főszerepet. "Hallani, amikor felvették ezt a szonátát, egy teherautó elhaladt az ablak alatt" – mondta egyszer az egyik ismerősöm olyan izgalomban, amit én az első karácsonyomon éreztem, amikor kinyitottam a csomagot és egy dömper volt benne. Aha – feleltem – mekkora zenei élmény! Az ismerősöm ezen nyilván megsértődött, és többet nem kellett a fejemre vennem a rendkívül nagy usankának, vagy egy hegyi pásztor kutyának a fülére hasonlító fejhallgatóját. 

Audiofil közhely, hogy a jó fejhallgatók állítólag olyanok, mint egy stúdió lehallgató helyisége: azaz nagyon közel hozzák a zenét. Hát, ez szerintem óriási tévedés, ellenben nagyon jól mutatja a hifisták teljes fogalomzavarát – már, ami a zenei élvezetet jelenti. A zenét ugyanis nem kell közelebb hozni, sem távolabb vinni, nem raklap ez, amit targoncák hurcolásznak, hanem a felvételeken rejlő élvezetet kellene maximalizálni, lehetőleg szín és izgalmi faktorhelyesen. Az, hogy ebben a mókában a fejhallgatók eddig nem voltak partnereim, egy dolog, de hátha most. Amúgy voltak korábban is füleseim, a kedvencem a Grado SR-125-öse volt, amit azért vettem meg, mert úgy néz ki, mint egy második világháborús rádiós fejhallgatója, és mondjuk nem úgy, mint egy forgalomirányító diszpécseré a Ferihegyről, ráadásul nyitott, azaz nem teljesen zárja ki a külső zajokat és mondjuk meghallom, amikor a feleségem a konyhából bekajabál, hogy hoztam neked sört kész a vacsora.

Mostanában a fül- és fejhallgatók iszonyú divatosak lettek, van belőlük ezernyi, és amióta az okostelefonok széria tartozéka a zenelejátszó szoftver, na meg a lehetőség szerinti végtelen tárhely, hála istennek terjednek is. A bedugós fülesek egy része egyértelműen halláskárosodást okoz, ráadásul balesetveszélyes is, szóval jó felé haladunk. Én például imádom, amikor a metró ajtóban megállnak előttem és hiába elnézésezek ezerrel, hogy beljebb mennék, se nem látnak, se nem hallanak. Na de tegyük fel, hogy az emberek az eljövendő ideális világban arra fogják használni a fejhallgatókat, amire kitalálták: hogy este a teljes csendben, másokat nem zavarva zenét hallgassanak. Mit tehetnek azok a kevesek, akik valóban jó hangot szeretnének, mert el tudják viselni, hogy két oldalról hallják a zongorát? – ami persze tökéletesen természetellenes, de ez most mindegy.

Az én szerény Odüsszeiám a fejhallgatókkal eddig a sztatikusokban találta a meg a számítását. A dinamikus fülesek közül nagyon, de nagyon keveset tudtam öt percnél tovább elviselni. A márkákkal az volt a tapasztalatom, hogy hiába AKG vagy Sennheiser, tulajdonképpen mindegyikük ugyanazt az éles és bántó hangzást variálta, amelyek olykor komoly merényletet követtek el a dobhártyáim ellen. A legrosszabbak kétségkívül az AKG stúdióhasználatra fejlesztett fülesi voltak, mindig elborzadok, amikor ilyet látok a zenészek fején a videókban vagy a képeken.

A sztatikusokat azonban valamiért erősítővel együtt szerették árulni, és az erősítők egy része csöves volt - na tessék, máris kiderült, hogy hol kell keresgélni. Ezek a fülesek valóban képesek voltak többet megmutatni a zenéből, mint amit a hétköznapi és normálisan összerakott kétcsatornás rendszerek. Itt nem volt zavaró, hogy két oldalról hallom a zenekart, és az énekes a fülembe susog. Sőt, egy idő után meg tudtam feledkezni olyan apróságokról is, hogy általában mindegyik nyomta a fülem, és egy óra használat után levéve úgy néztem ki, mint amikor rajtakapnak, hogy cicás képeket nézegetek az interneten.

Szóval sztatikusok. Amennyire nem szerettem őket hangfalban, annyira igen a fülesekben. A legtöbb sztatikus ovális vagy szögletes, kívülről rácsos, jó nagy és általában ormótlan. Az erősítőhöz tartozó kábelük vagy rövid, vagy túl vastag. Eddig egyiket sem találtam túl kényelmes darabnak, ellenben olyan levegősen, és olyan hihetetlen tisztán szóltak, mintha tényleg belecsöppentem volna egy zenei felvételbe.

Emlékszem, amikor először hallottam ilyet, azt hittem, szivatnak, hogy zenét kintről hallom, azért szól távolról, mert a fülesek megszűrik. Mondtam is a barátomnak, hogy halkítsa le a kinti hifit, nem hallok semmit. Ezen a barátom egy jót nevetett, majd  feljebb tekerte a hangerőt a pofás kis erősítőn és egyből ott voltam a keverőpult mögött. A stúdióban Ella Fitzgerald és Louis Armstrong énekelt duetett. April in Paris. Chestnut in blossoms...

Fantasztikus volt, meredten álltam, szinte letaglózva. Figyelj, ezt én nagyon irígylem Tőled mondtam, miután a fél lemez lement, én meg közben dúdolgattam a dallamokat, amit normális esetben nem tennék. Akkor még semmilyen komolyabb cuccom nem volt. (Egyébként most sincs) Nézegettem is a készüléket, meg a fülest, ami jó ronda volt, már-már randa. De hát közben meg piszokul jól szólt. Ki érti ezt – gondoltam, majd visszatettem a fülest az erre a használatra rendszeresített próbababa fejére.

Később azért próbálkoztam. Egy időben, amikor még a menő ötödik kerületben béreltem lakást, vasárnaponként a Media Marktban meghallgattam az összes kirakott fülest. Ez volt a korszak, amikor 1000 Ft-ért lehetett kapni klasszikus zenei cd-t, egészen jó felvételekkel – tulajdonképpen ezért mentem. Heti egy volt az adagom, és elég sokat ettem miattuk darált sündisznót szecsuáni mindentbele kaját a Jangce folyóról elnevezett kínai gyorsbüfében.

A délután megkoronázása az este volt, amikor meghallgattam az aktuális vásárlást. Szóval "leteszteltem" az ott hallható összes fülest, amelyek közül egy közepesen árazott Beyerdinamic meg egy nagyon olcsó AKG tetszett. Nyilván ez csak amolyan tapogatózás volt, a fülesek egy elosztón keresztül valami olcsó Denon cd-játszón szólaltak meg, vagy az egyik kereskedelmi rádiót üvöltették rajtuk, használhatatlan és hallgathatatlan zenékkel. 

Ezeknek nem volt sem fémes hangja, nem visítottak és egyik sem volt fedett, sőt a Beyer még ahhoz képest kényelmes is volt. De a sztatikust meg sem közelítették. Az valahogy kiragyogott az összes közül, egészen másként közelített a zenéhez. Viszont nagyon sok pénzbe fájt, ami egyrészt másra kellett, másrészt meg...Másrészt meg nem tudtam, először inkább a sima hifi jöjjön, gondoltam. Úgyhogy hagytam a fenébe az egészet.

Pár év múlva vettem aztán a Grado-t. A l'auditeurben láttam meg, meg is tudtam hallgatni – oda is lemezért mentem egyébként. Elég fosul szólt azon a rendszeren, de inkább nem szóltam, mert a tulajdonos már akkor is rühellte, ha megjegyzéseket tettek a vásárlói. (Én meg mondjuk ezt rühelltem, de mindegy) Egészen szerencsés voltam, hogy másnak is megtetszett a Grado dizájnja, de tovább is lépett, nekem meg lepasszolta bagóért az alig használt SR 125-öst. Hallgattam is esténként boldogan, nem is volt olyan rossz, mint azt elsőre számítottam. Jó persze, színezett meg minden, de elfogadható volt. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy elvittem magammal az egyik buliba, a dj haverom meg jól rátekerte a keverő hangrejét, ki is purcant az egyik oldala azonnal. Azóta ott van a szekrényben a tavaszi kabátokon, valamilyen megmagyarázhatatlan okból a csajom ott tárolja. 

Ennyit a múltról. A jövőről meg annyit, hogy a következő posztban meghallgatok egy pár fülest, hátha.